Close
Egy jó fénykép kinyitja a világot – Interjú Végel Dániellel

Egy jó fénykép kinyitja a világot – Interjú Végel Dániellel

Végel Dánielnek a New York Times-ban és a National Geographic Traveler-ben is jelentek meg képei, hat-nyolc hónapra előre vannak megbízásai, ő fotós, aki a képeivel mesél, és kicsit sajnálja az Eiffel-tornyot.

Végel Dániel már megjelenésében is határozott, egyedi stílust képvisel, és a munkájában is a saját útját járja: többször is bekerülhetett volna valamilyen skatulyába, de szerencsére nem így történt. A vajdasági fotóst frissen átadott épületeknél ismertük meg, ám a honlapján meglepetésünkre rengeteg zsánert találtunk, épületeket viszont alig-alig. Fotózott rendezvényt Miamiban, esküvőt Provence-ben, tájat Ausztráliában, hat-hét éve pedig videózni is elkezdett – az egyik legfrissebb munkájában például a Promenade Garden irodaház felépítését filmesítette meg. Egyenes, de rögös út vezetett ennyi műfaj kipróbálásáig.

Újvidéken született, ismerősök révén tinédzserként eljutott szerkesztőségekbe, és izgalmasnak érezte az ottani életet, a fotólaborok misztikussága pedig plusz vonzerőt jelentett a számára. Már az általános iskola után Budapestre költözött, „részben a nagyon magas színvonalú képzőművészeti szakközép kedvéért, a háttérben pedig, száz kilométerre tőlünk zajlott a háború. De a fő motiváció az iskola volt.”

Szinte szabadúszónak született, legalábbis soha nem dolgozott állásban. Elvégezte az újságíró-szövetség képzését, majd napilapoknál gyakornokoskodott, később a HVG fotóriportere lett állandó külsős munkatársként, majd a válság után új irányokat kezdett keresni. A gasztroforradalom kezdetén belecsöppent egy új világba, szép lassan leépült a riportfotózás, cserébe viszont szép lassan belekóstolhatott újabb és újabb műfajokba.

„Létrehoztam egy online portfóliót, és lépéseket tettem, hogy legyenek állandó megbízásaim.

Kár, hogy ez korábban nem történt meg.”

Nehéz kihámozni, hogyan indult az újrakezdés, mert „az én networking-képességeim leírására a katasztrófa is kevés”. Inkább megbízásról megbízásra haladt, az elégedett ügyfelek által szerezve újabbakat. „Egyetlen jól sikerült munka is hozhat több megbízást. És ez működik.”

Végel pályaíve fricska a karrier-tanácsadás alapdogmájának, miszerint egy területre kell specializálódni, és csak arra koncentrálni.

„Halálra unnám magam, ha ezt csinálnám

– lövi le az elméletet rövid úton – Előbb-utóbb óhatatlanul el kell juss egy olyan pillanatig, amikor már túlságosan rutinná válik az egész. A rutin pedig egy ponton túl gátat szab az újszerű megközelítéseknek.”

Márpedig az egyedi látásmód és a kísérletezés igénye nagyon erősen dolgozik benne, így kezdett el corporate image fotókat, reklámokat, portrékat, rendezvényeket, esküvőket és ételeket is fotózni. Mi több, az Insta-oldalán streetfotók is vannak, amelyek többnyire teljesen spontán készülnek. „A fotózás a hobbim is. Egyébként pedig nincs hobbim, ha mégis van, akkor valószínűleg ez. Nehéz meghúzni a határt, meddig munka, honnan hobbi a fotózás, mert valahol egy létforma.”

„Nagyon korán megtanultam, hogy ha fényképezőgép nélkül hagyod el a lakásodat, akkor valami történni fog, nagyon-nagyon megbánod, hogy nincs nálad gép.

Amikor az egyre jobb kamerával felszerelt telefonok megjelentek, az egyfajta kiengesztelés volt: jó, nem feltétlenül kell fényképezőgépet vinni még a piacra is. De egyébként bűn gép nélkül elindulnia egy fotóriporternek.”

Végel tehát kísérletezett, és miközben kalandozott a műfajok közt, néhány munkája a világ legnagyobb lapjaiban jelent meg. Fotózott a New York Times-nak (iraki önkéntesek kiképzését az akkor még meglévő taszári bázison), a Guardian-ben portréfotói, a National Geographic Online-on pedig budapesti városképei jelentek meg.

Adódik a kérdés, lehet-e újszerűen fotózni világhírű épületeket? „Nagyon meredek téma.

Az Eiffel-tornyot sajnálom, hogy hány tízezren fényképezik le naponta, és milyen lehet az.

Egyedi, új látásmódot találni önmagában is kihívás, egy olyan téma pedig, amit rendszeresen, éjjel-nappal fényképeznek, számomra sosem volt vonzó. Szeretek egyedien fotózni egy sima sajtóeseményt is. Protokollfotósnak például alkalmatlan lennék, ahol elvárás ugyanazt ugyanúgy, ugyanolyan szögből fotózni. Városfotózásnál és egyéb témáknál is a teljesen szokatlan szögeket, hangulatokat, apró részleteket igyekszem megragadni.”

New Yorkot a Malév fedélzeti magazinjának, a Horizont-nak fényképezte, Párizsban egyszerűen sokat járt, és „imádtam, a fotón keresztül éltem meg a várost”, az ottani képanyagból később könyv is megjelent.

„A fotó nagyon jó eszköze a város megismerésének, mert odafigyelsz olyan részletekre, amik nem biztos, hogy amúgy szembetűnnének. Egyébként is elképesztő, milyen betekintést adhat a fényképezőgép,

olyan szituációkba kerülhetsz be, amelyre soha nem nyílna lehetőséged,

olyan eseményeken, társadalmi rétegek közt mozoghatsz, ahol semmi keresnivalód, mert nem oda tartozol, de a fényképezőgép az egy ok, vagy alibi, ami miatt te ott lehetsz. Hihetetlen, milyen szinten nyitja ki a kapukat akár emberek, városok, országok irányába.”

De milyen kihívást, izgalmat talál a rendezvényfotózásban a riporteri évek után? „Egy rendezvény hangulatát megragadni, és visszaadni a képeken keresztül az egyik leglényegesebb feladat, ezeknek az érzéseknek valahogy át kell szőniük a képeket. Bármilyen rendezvényről van szó, a szervezők kommunikálni akarnak valamit. Ez elég sok minden lehet a cég profizmusától a rendezvény jó hangulatán át a kapcsolatépítési lehetőségig. Van egy üzenet, amit sikerül megértened, és belevinned a képekbe, az főnyeremény.

Valahol ez egy mesélési képesség: képekkel elmesélsz egy szándékot, hangulatot, mondanivalót.

Ez tehet izgalmassá egy rendezvényt, ami egyébként történésében valóban nem feltétlenül izgalmas. De ha sikerült a képbe komponálnod a mondanivalót, beleszőnöd az üzenetet, akkor elértél valamit, ami többet közvetít egy fotódokumentációnál.”

És ha ennyi műfaji változatosság nem volna elég, még videózik is: „Elég sok fotóst ismerek, de egyet sem, aki egy rendezvényt szimultán fotózna és videózna.

Egyszerűen az új fényképezőgépeken megjelent a kis piros REC-gomb, és addig furdalt a kíváncsiság, mígnem kipróbáltam.

Nagyon érdekes volt azt tapasztalni, hogy ugyanazok a helyzetek, pillanatok, kompozíciók történnek, csak megmozdulnak. Lényegében a fotók egyszer csak elkezdenek mozogni, közben te is hozzáadod a saját mozgásod. Eldönteni, hogy egyes snittek hogyan csatlakoznak egymáshoz, az valahol visszatérés a képsorozat összeállításához, kiegészítve azzal, hogy a zenének vagy a hangnak is meghatározó szerepe van.”

Végelnek hat-nyolc hónapra előre is vannak lekötve munkái, ha nincs is folyamatosan betáblázva addig. Ezzel együtt ritkán igényli a pihenést: „Ha a szenvedélyed, amit csinálsz, akkor nemcsak fáradtságot okoz, de a sikerélmény fel is tölt energiával, miközben lemerít, mert figyelsz, koncentrálsz folyamatosan, plusz cipekedsz, rohangálsz. Ez egy állandó energiacsere, vagy hogyan nevezzem.

Talán több havi folyamatos, nagyon intenzív munka után vágynék arra, hogy elutazzak és pihenjek.”

„Ritkán jutok el a végkimerülés állapotáig, és mindig akadnak nyugodtabb időszakok is. De amikor nincs fényképezni való, akkor is rengeteg mindent lehet csinálni, archiválni, rendszerezni, sorozatokat összeállítani. Már ez is bőven elég, hogy ne unatkozz.”

Unatkozni? Ezt a szót valószínűleg csak szótárból ismeri. A változatos műfajok és a rengeteg megbízás mellett október 16-án kiállítása nyílt az Örkény István könyvesboltban, méghozzá író-újságíró édesapjával, Végel Lászlóval közösen.

A fotókat Végel Dániel hozzájárulásával közöltük.

Ez is érdekelhet:

Close