Ez a Vissza a jövőbe autója. Általában ennyit tudunk a DeLoreanről, pedig az egyszerre vérszegény és vérpezsdítő sportkocsi és tervezőjének története még a szárnyas ajtóknál is sokkal érdekesebb.
John Zachary DeLorean bevándorlók – magyar szál: erdélyi anya – gyermekeként született az Egyesült Államok autóipari fővárosában, Detroitban 1925-ben. Már apja is a Fordnál dolgozott, de csak olyan kisegítő munkát kapott, ahol nem okozott gondot jelképes angolnyelv- tudása. John viszont kifejezetten jó tanuló volt, jó iskolákba járhatott, a középiskola után műszaki főiskolára járt. Aztán jött a háború, ahonnan visszatérve az iskola mellett részmunkaidőben a Chryslernél és egy autósboltban is munkát vállalt. Miután megszerezte gépészmérnöki diplomáját, rövid kitérő után a Chryslernél lett főállású, ahol a nagybátyja ajánlott neki posztgraduális képzést a munka mellett. 1952-re tehát John autóipari mérnök lett, de hamar átcsábult Sztálin kedvenc autómárkájához, a Packardhoz.
Ott sem maradt sokáig: bár ő lett a kutatási és fejlesztési vezető, a Packard nem tudta felvenni a háború utáni ritmust, egyesülni kényszerült a Studebakerrel, DeLorean pedig nem akart átköltözni a Studebaker központjába, inkább elfogadta a General Motors (GM) ajánlatát, és
a cégcsoporthoz tartozó Pontiachez került, ahol ’61-ben már vezető mérnökként komoly szerepe volt a Pontiac GTO megalkotásában.
A nagy motorral szerelt középkategóriás autó váratlan siker, DeLorean pedig a Pontiac vezetője lett. Részt vett a Firebird és a Grand Prix piacra küldésében, utána stabilizálta a szintén GM-tulajdonú Chevrolet-t.
A nagyvilági életet élő, partikra járó, csajozó, utazgató és jótékonykodó John Z. DeLorean azonban látta, hogy hiába korszerűek az autók újkorukban, néhány év múlva már finoman szólva is vannak velük bajok. Ő nem így képzelte az autógyártást, ezért otthagyta állását is csúcsvezetői fizetését, és rövid autóipar-mentes időszak után 1975-ben megalapította saját cégét Detroitban, és a DeLorean Motor Companyvel (DMC) elkezdte megvalósítani álmát.
Etikus sportkocsit akart, amely gyors, élvezetes, biztonságos, megfizethető, hosszú életű, megbízható, kifinomult.
Tapasztalt, egykori GM-es és chrysleres alkalmazottakkal látott munkához, és 1976-ra el is készült a prototípus. A DSV (Delorean Safety Vehicle) szupermodern formáját Giugiaro rajzolta meg, a futómű a Lotustól, a Wankel-motor a Citroëntől származott, de ezeknél jóval forradalmibb volt az ERM technológiával épült nagy szilárdságúnak, de könnyűnek ígért alváz, a felfelé nyíló ajtók és a festés nélküli, rozsdamentes acélkarosszéria, amelyre huszonöt év átrozsdásodás elleni garanciát vállaltak.
Volt már termék, lehetett indulni pénzt szerezni a gyártásra. A remek kapcsolatokkal rendelkező DeLoreannek nem esett nehezére befektetőket találni, de egy igazán nagy halra még szükség volt a gyárépítéshez. Puerto Rico a munkahelyekért cserében vállalta volna ezt a feladatot, ám a szerződés aláírása előtt Nagy-Britannia jobb ajánlatot tett, így végül Észak-Írországban, rekordidő alatt épült fel a DeLorean korszerű üzeme.
Nem ment azonban könnyen a szériagyártásra alkalmas autó elkészítése: az ERM váz nem vált be, a Lotus Espritét kellett használniuk, a Wankel-motort a Peugeot-Renault-Volvo-fejlesztésű 2,8 literesére cserélték. Bár a huhogók biztosra vették az ellenkezőjét, a sorozatgyártású DMC-12-eseken is maradt a sirályszárny és a rozsdamentes acélkaszni. (A típusnévben szereplő szám a tervezett 12 ezer dolláros eladási árra utalt – ezt sem sikerült aztán tartani.)
A tökéletes élmény viszont elmaradt: a tesztelők összeszerelési hibákra és az üresen is egy és negyed tonnás autóhoz képest gyönge, 136 lóerős motorra panaszkodtak,
ami akkor is súlyos ítélet, ha többségük elismerte a konstrukció egyediségét vagy például a futómű képességeit.
DeLorean minőségellenőrzési központokkal igyekezett orvosolni a bajok egy részét, ennek ellenére visszahívások rontották tovább a típus hírnevét. A nyolcvanas évek elejére azonban – a teljesítményt leszámítva – úrrá lettek a problémákon, úgy nézett ki, évi 10 ezer darabra piac is van, ez pedig képes eltartani a gyárat.
A szerencse viszont nem állt John Z. DeLorean és a DMC mellé: a szörnyű időjárás miatt brutálisan visszaestek a sportautó-eladások az Államokban, DeLorean azonban nem csökkentette felére a napi negyvendarabos termelést, ahogy javasolták neki, hanem megduplázta. Nem jött be a húzás: a pénz elfogyott, Thatcher kormánya pedig nem adott újabb tőkeinjekciót a DMC-nek. Közben Észak-Írországban és az USA-ban is százszámra álltak a DMC-12-esek, vevő nélkül.
Befektetők lettek volna, de a cégalapító ragaszkodott az önálló irányításhoz, ami nem a legjobb módszer a pénztárcák megnyitásához. Lehetett volna ennél rosszabb? Természetesen, és lett is. Egy újabb mecénásról kiderült, hogy az autók Amerikába utaztatása helyett inkább a drogcsempészés lenne az üzleti érdeke. A sztori szerint
DeLorean ebbe nem akart belemenni, de meggondolta magát, amikor lánya fejének levágásával fenyegették, a drogcsempész viszont állítólag tégla volt, az ügy vége pedig letartóztatás és vádemelés lett.
Ez nagyjából semmivé is foszlatta a további befektetőkről szőtt álmokat. A gyár bezárt, az alapító ellen indított perek pedig 1999-ben értek véget, egyébként felmentéssel, bár ez akkor már csak neki számított.
A néhány ezer tulajdonost leszámítva a világ a nyolcvanas évek közepére már elfelejtette volna a DMC-12-est, ha a Vissza a jövőbe alkotói nem látnak fantáziát a futurisztikus, kisszériás autóban. Ez adta meg az autó kultstátuszát, segítette a kereskedésekben ragadt példányok eladását, és emiatt ismerik fel ma is világszerte a típust, amihez képest a legtöbb exkluzív márka tömeggyártónak számít.
A DMC-12-es különleges fejezete az autótörténelemnek
A kilencezer darabos gyártás és a csőd nehezen nevezhető sikertörténetnek, az viszont nem mindennapi, hogy a kényszerű leállás után évekkel kezd el egy márka igazán szárnyalni. Ma is mintegy hatezer-ötszáz darab van a világon, tulajdonosai szerint kifejezetten megbízható a konstrukció, rozsdának pedig jóval huszonöt éven túl sincs nyoma. Magyarországon nem csak DMC-12-es, hanem egy apró márkaklub is működik, a DeLorean feltámasztásáról pedig időről időre felreppennek hírek, legutóbb 2017-re ígérte a külsőre azonos, de modernizált változat gyártását az amerikai DeLorean Motor Company, amely alkatrész-forgalmazással és felújítással is segíti a márka és a legenda fennmaradását.
Ez is érdekelhet:
https://roadster.hu/barenyi-bela/
delorean dmc-12 | john z. delorean | autótörténelem | veterán autó | delorean
Liverpool után az otthonodban találkozhat a csúcsteljesítmény és a prémium életmód
A Leica-kamerás csúcstelefon, ami az utazók legújabb kedvence lesz
A frissen őrölt kávé nem csak a ráérős reggelek kiváltsága
Erdőterápia a zuhany alatt, avagy ilyen a stílusos lelassulás a Balatonnál
Kínában az összes Ferrari Luce elkelt nyomban az online bemutató után
Vitákat kavart az 1843-as gőzhajó megújulása, pedig valójában csak a körítés változott
Nyár, jó energiák, napfény és csillogás: a Roadster magazin legújabb száma nem kevesebbet ígér, mint hogy még magasabbra emeli ezt az önmagában is nagyszerű évszakot. A nyári lapszámunkban találkozunk a világhírű séffel, Nobu Macuhiszával, aki Robert De Niróval közösen több, mint hatvan hotel és étterem tulajdonosa. Beszélgetünk Makó Szilveszterrel, a hollywoodi sztárok sorával dolgozó fotóssal, és Szu Fudzsimoto japán építésszel is, aki korunk egyik legizgalmasabb alkotója. Elutazunk Marrákesbe, végigjárjuk a portugál El Caminót, és Erdélyben egy igazi tündérmesébe csöppenünk. A milánói dizájnhéten megcsodáljuk az új Hyundai-t, Koppenhágában megnézzük, milyen a pub, amit egy magyar vezet, és találkozunk a vicenzai mesterszabóval, Massimo Pasinatóval is.
Különleges csomagajánlatok itt!