A digitális nomád lét sötét oldala

Legújabb cikkeinkért kövess minket a Roadster Google News oldalán is!

Digitális nomádnak lenni aranyélet: egy félreeső tengerparton dolgozgatni egy laptoppal meg egy mobillal, aztán azonnal lehet kikapcsolni, szörfözni, szórakozni, kirándulni. Sokan váltottak erre az életformára 2019 óta, de nem mindenkinek jött be: a betegségek, a bürokratikus teendők és a fojtogató magány jópár nomádot visszaterelt a hagyományos munkaformához.

Egy egykori digitális nomád, Emily Bratt feltárta a létforma sötét oldalát a Guardianben, megemlítve számos társát is, akiknél szintén nem működött a dolog. Kezdetnek egy délkelet-ázsiai életképet skiccelt fel, digitális nomádokkal, akik táncolnak, iszogatnak – de jobbára csak kínlódnak, az idő haladtával inkább csak tettetve a nagy szabadságot.

Az aranykor

A tartósan távolról dolgozók fénykora 2019 után érkezett el, és a Covid után egyre csak erősödött. Sokan ki akarták élvezni a visszakapott mozgási szabadságot, ráadásul számos város célzott fejlesztésekkel várta őket.

2024-ben 18,1 millió amerikai vallotta magát digitális nomádnak, ami 147 százalékos növekedés 2019 óta az MBO Partners állásközvetítő cég adatai szerint. A nomádként dolgozó britek számát 165 ezerre becsüli a Public First kutatóintézet, és a felmérése szerint a felnőtt népesség 7 százaléka szinte biztosan kipróbálná ezt az életformát a következő években.

A szép kezdet után beütnek a gondok

Az előnyöket nem kell különösebben ecsetelni, de a 2022-től digitális nomádként élő Emily idővel egyre több problémát azonosított. Amikor váltott, szabadúszó lett, plusz az elszálló megélhetési költségek is kimozdulásra ösztönözték. Igazából nem volt kérdés: fizet nagyjából ezer font (kb. 460 ezer forint) bérleti díjat egy Londonon kívüli lakásért vagy ingyen lakik valakinél, akinek vigyáz a házi kedvencére.

Szóval pet-sittingelt, amikor meg nem, akkor családtagoknál, külföldi barátoknál lakott. Legtöbbet repülőjegyre költött, de még így is félre tudott tenni, és mivel korábban már dolgozott két évet Japánban és egyet Ausztráliában, egyértelműnek tűnt elhúzni egy délkelet-ázsiai tengerparti bárba, és onnan dolgozni.

Kezdetben „csodásan felszabadító” volt a saját időbeosztása szerint dolgozni, alapvetően nappal, majd este robogóra pattanni, és kókuszdiót kortyolgatva új arcokkal ismerkedni.

De a féléves út nagyjából felétől egyre hangosabban súgta a fülébe a kisördög, hogy „mégis mit csinálok?”

Pontosan ugyanez történt az ausztrál Corinával, aki egy ideig távolról menedzselte az ingatlanvállalkozását. Corina tapasztalt utazó, akit nem kap el könnyen a honvágy, de egy idő után kimerítették a nehézségek Dél-Amerikában: „Sosem tudtam, mi vár rám. A meleg víz és az áram naponta elment véletlenszerű időpontokban, és nem volt helyi pénznem. Vagy dollárban vagy kriptovalutában kellett fizetni, az előbbihez egy megbízható személy kellett, az utóbbihoz egy app, ami csak néha működött.”

Emily számára minden expat-probléma elpárolgott egy hét alatt a ködös Angliában, és csak az újabb repülésre tudott gondolni. De – mint minden függőség esetében – az utazási vágy kielégítése még több utazással nem oldott meg semmit. Hiába mosta össze a digitális nomádságot a nyaralással, kiderült, hogy egy kávézóban dolgozni pontosan ugyanaz Swindonban, mint egy tengerparti bárban Balin.

Sok digitális nomád végül egy globális Starbucks-turnén találja magát.

„Ez az egyetlen hely, ahol megbízhatóan működik a wifi” – világít rá Matt, a 25 éves brit író, aki 2009 óta szakaszosan digitális nomád. Nem mellesleg Emilyhez hasonlóan hamar elvesztette a kezdeti lelkesedését (ami mellesleg érthető volt egy Kuala Lumpur-i tetőtéri medencés lakást bérelve), majd kétéves körút után – aminek egy 90 napos, 12 országot érintő menet is a részét képezte – egyre csak azon járt az esze, mi jön most?

„Fiatalon azt hittem, az a siker, ha beutazhatom a világot – mondja Matt. – De egyáltalán nem éreztem magam sikeresnek; magányosnak és kimerültnek éreztem magamat. Mentem volna tovább felfedezni, de egyszerűen nem maradt rá energiám.”

Betegségek, kiszakítottság

Caterina, egy olasz projektmenedzser is besokallt, amikor egy tech startupnak dolgozott. A barátjával folyamatosan utaztak Európa, Ázsia és az Egyesült Államok között: „állandóan repjegyeket foglaltunk, szállást kerestünk, más nyelvekkel küzdöttünk, mindezt teljes munkaidős állásaink mellett.”

Egy idő után a szokásosnál gyakrabban betegedtek meg, és sosem tudtak teljesen felépülni, mert nem voltak kényelmes környezetben. Aztán félig gyógyultan megint útra keltek.

A mélypontot egy 2023-as vietnami utazásom érték el egy mandulagyulladással és ételmérgezés-sorozattal sújtott két hónapos időszakban. Végül a bátyja Vũng Tàu-i lakásában heverte ki magát.

Emily aggodalmai a viszonylag jobb periódusokban sem szűntek meg. Sydneyben „se nem nyaraltam, se nem éltem ott, míg a barátaim élték a napjaikat, terveket szőttek. Olyan voltam, mint egy időutazó, aki ideiglenesen csöppent az ő világukba egy másik birodalomból.”

A Groningeni Egyetem tanulmánya szerint a nomádság jelentősen befolyásolja az életutat, mert a munkalehetőségekre és a a mentális jóllétre is kihat, ezért a nomád életmódot sokan átmenetinek tekintik, és nagyobb stabilitást keresnek – akár hazaköltözve, akár az új helyükön letelepedve.

A hazatérés

Emily végül arra jutott, hogy nem a helyszín, hanem a közösség és az emberek határozzák meg a boldogságát, azt pedig otthon is korlátok nélkül élvezheti. Eleinte viszolygott a „megállapodni” szótól, de apránként egyre izgalmasabbnak találta, hogy legyen egy saját tere, szomszédai, akikkel jóban van, törzshelyei vagy egy kávézó, ahol tudják a nevét. A hazatérés mégsem ment ennyire egyszerűen.

Afféle fordított kultúrsokkot élt meg.

A család és a barátok a terveiről kérdezték, és egyre kisebbnek érezte magát, amikor bevallotta, hogy nincs még. Az otthoniakat nem az utazásai érdekelték, mert azok az élmények túlságosan „összefüggéstelenek”. Ráadásul egy távkapcsolata is tönkrement, amiről nem tudott senkivel beszélni, mert sem a személyt, sem a kontextust nem ismerték.

Elfogadott egy állást, amit ugyan távmunkában végez, de a munkavégzés helyére vonatkozó kikötésekkel. És több mint egy évig bérelt egy brightoni lakást, amit „néhány nomád, köztük egykor én is börtönnek tekintett volna, de én felszabadultnak éreztem magam.”

Hasonlóról számolt be Corina, akire váratlanul pozitívan hatott egy irodai munka, mivel ott produktívnak kell lennie. Ezzel hatékonyabb lett az időbeosztása, mint otthon, ahol korábban szétfolytak a napjai.

Matt kalandjainak egy tüdőbetegség vetett véget: nem tudott rendesen lélegezni, nem volt senkije, a biztosítása nem fedezte az orvosi ellátás költségeit, így a megtakarításaiból fizette a kezelését. Végül felépült, és visszatért Angliába a családjához.

Egyikük sem zárja ki, hogy újra utazzon, de most mindannyiuknak szüksége van egy kis folytonosságra és a mentális resetre. Nem bánták meg az utazásaikat, a felfedezett idegen tájakat, és noha Emily most nem tudna bármelyik reggel megmászni egy balinéz vulkánt, hogy megnézze a napfelkeltét, az éppen olyan jól fest a brightoni tengerparton is.

(Forrás: Guardian, fotók: Unsplash, illusztráció)

digitális nomád | életmód | nagy sztori | életstílus | csalódás | vélemény