A fickó, aki csak egy jót akart enni, de Amerika első étteremkritikusa lett – A Duncan Hines-sztori

Duncan Hines éveken át koptatta Amerika sztrádáit, és közben mindennap csak egy igazán jó ételre vágyott. Ebből az ártatlan ínyencségből pedig észrevétlenül Amerika egyik legmeghatározóbb étteremkritikusa lett. Utánajártunk, hogyan.

Ma, amikor egy külföldi utazás megtervezésénél szinte első dolgunk a legjobb éttermek és kávézók felkutatása – amihez az Instagram és a Tripadvisor mellett számtalan ajánló, blog és cikk nyújt segítséget – nehéz elképzelni, hogy működhetett gasztronómiai kutatómunka az elmúlt századok utazásai során. Persze, nagyapáink is megkérdezhették mondjuk a helyieket, mit ajánlanak, de honnan tudták, kit érdemes kérdezni? Vagy ez az egész nem is volt olyan fontos akkoriban?

Amit Európának az 1900-as évek elejétől a Michelin testvérek által útjára indított Michelin Guide jelentett az éttermek útvesztőiben, az volt Amerikának egy személyben Duncan Hines.

Bár Hines neve ma inkább a dobozos süteményporokról kacsint vissza az amerikai élelmiszerboltok polcain, neve már sokkal előbb összeforrt a gasztronómiával.

Hines csupán egy utazó kereskedő volt, aki szerette a jó kávét, a finom falatokat, és kíváncsisága elég nagy volt ahhoz, hogy útja során felkutassa azokat a helyeket, ahol mindezekből a legjobbat a legjobb áron kaphatja meg. A szenvedélyes felfedezésből pedig valami olyan született, amire ő maga sem gondolt volna:

az Adventures in Good Eating című, több kiadást megélt könyv Duncan Hines nevét végleg bevéste az amerikai étteremkritikusok közé.

De hogyan is kezdődött mindez?

Hines az 1920-as évektől az 1940-es évekig levélnyitó késeket és gemkapcsokat árusítva szelte keresztbe-kasul Amerikát, a monoton utazást pedig csak a napi étkezések törték meg – mindezt egy olyan korban, amikor minden hivatalos értékelési rendszer hiányában még csak szájhagyomány útján terjedt a jó éttermek híre.

Azokban az évtizedekben egyre nagyobb lett az utazási kedv, és az olyan, kisebb városokat összekötő autópályák, mint amilyen a 66-os út is, a motorosok és autósok kedvelt hétvégi útvonala lettek.

Az átutazók növekedésével együtt sorra nyíltak a barbecue-t kínáló bódék, fagylaltos standok és bisztrók az utak mentén – azonban sok olyan eldugott, hátsó utakon rejtőzött, melyekhez csak a véletlen szerencse vagy a korábbi vendégek ajánlása vezethette oda a vendégeket.

Hines pontosan ezeket az újonnan nyílt helyeket akarta felfedezni: és bár ma azt gondolnánk, a tisztaság és a megfelelő minőségű étel alapkövetelmény, akkoriban még nem igazán szabályozták az élelmiszerek és éttermek higiéniai körülményeit.

Hines viszont az ízek mellett a tisztaságra is érzékeny volt, így máris két szempont alapján tudta osztályozni a látogatott helyeket. Az sem volt ritka, hogy belopózott egy-egy étterem konyhájába, és saját maga vette szemügyre a hely tisztaságát.

Tapasztalatai alapján pedig mindig feljegyezte magának a megnyerő éttermek nevét, címét, nyitvatartási idejét, egy átlagos reggeli-ebéd-vacsora árát, de a listából az ajánlások sem maradtak le: a legfinomabb sült marha, sült csirke vagy a mézes tekercs lelőhelyeit is megjelölte.

A kis zsebkönyv hamarosan piszok népszerű lett. Hineshez egyre többször fordultak tanácsért, ha éttermet kerestek – de leginkább az egész listára fájt a foguk.

A kereskedő 1935-ben végül megelégelte a sok nyaggatást, és a karácsonyra kiküldött üdvözlőlapok mellé barátainak egy kis kék füzetecskét is csatolt, melyben az általa ajánlott éttermek listája szerepelt. Akkor 167 éttermet sorolt fel összesen 33 államból.

A füzetnek villámgyorsan Amerika-szerte híre kelt, és Hines többé már nem csak az ismerőseitől, de utazóktól, úton lévő kereskedőktől és újdonsült házasoktól is folyamatos megkereséseket kapott egy-egy jó étterem ajánlásának reményében.

Ez vezetett ahhoz, hogy nem sokkal később, 1936-ban végre kiadta az Adventures in Good Eating első példányát, mely akkor már 475 éttermet ajánlott az országban. Bár a könyvek eladása minden kereskedelmi ambíciótól mentesen csak szájhagyomány útján terjedt, szinte pillanatok alatt elkapkodták – Hines pedig szakadatlanul járta tovább az útmenti éttermeket, és egészen 1954-es nyugdíjba vonulásáig minden évben frissítette listáját.

Akárcsak a Michelin-csillagot, Hines ajánlását is elveszthette bármelyik étterem, ha időközben az étel vagy a higiéniai körülmények vesztettek korábbi minőségükből.

Hines kifejezetten elutasított bármiféle kivételezést vagy jutalmat az ajánlásaiért cserébe, ami még inkább a lista hitelességét és megbízhatóságát jelentette.

Így volt lehetséges az, hogy az 1950-es évekre a ’Duncan Hines ajánlásával’ felirat minőségi garanciát jelentve egyre több, a listán szereplő étterem ablakában megjelent, a füzetecske pedig milliónyi átutazó hű társa, és a kesztyűtartó állandó tartalma lett.

A következő években a lista frissítése mellett Hines kiadott egy egy éjszakás szálláshelyeket tartalmazó ajánlót és egy Híres receptek című könyvet is, 1952-ben pedig Roy H. Parkkal közösen megalapították a Hines–Park vállalatot. Innentől Hines neve és arca a fagylaltoktól kezdve a süteményporokig számos élelmiszeren megjelent, és a megbízható minőség garanciáját nyújtva számos amerikai háziasszony kedvelt márkája lett.

„Szinte mindenki szeretne egy nap legalább egy kiemelkedő étkezést.”

Hines filozófiája ma épp annyira helytálló, mint fél évszázada, és hiába juthatunk hozzá néhány kattintással szinte bármilyen információhoz, Duncan Hines a maga korában nem csak iránytűként szolgált az utazók számára, de szigorú értékelési szempontjaival jelentős hatást gyakorolt Amerika éttermi kultúrájára is.

Ez is érdekelhet:

(Fotó: Getty Images)

Michelin | étel | kóstolás | kereskedő | route 66