Ekkora flow-élmény a legszerethetőbb kutyás sport, az agilty

Az agility egy olyan sport, amit bármilyen életkorban, teljesen átlagos fizikai adottságokkal elkezdhetünk. Fitten tartja testünket, elménket, és egészséges pszichés működésünket is nagyszerűen támogatja. Nem utolsósorban lehetőséget nyújt arra, hogy kipróbáljuk magunkat versenyzőként, hiszen kitartó munkával akár néhány év alatt a világbajnokságon találhatjuk magunkat. Erről mesél nekünk Liebhaber Judit modell, műsorvezető, üzleti tréner, aki negyvenévesen csöppent bele ebbe a különleges sportba. Azóta többszörös magyar válogatott, és Cinke nevű kutyájával világbajnoki hetedik helyezettek.

Tíz éve kezdtem el agilityzni, azóta lett ez a sport izgalmas részlete hétköznapjaimnak és vált sok személyes ünnepem főszereplőjévé. A legfontosabb, amit elmondhatok róla, hogy összeköt és egy éteri hullámhosszra hoz a világ legtündéribb természeti lényével, a kutyával. Minden más információ technikai részlet – ami persze fontos lehet alkalomadtán.

Minden állatot szeretek, és tiszta szívből örülnék, ha bármelyikükkel sikerülne olyan barátságot kötnöm, mint a kutyával tudok, de nem ismerek egyetlen mást lényt sem ezen a bolygón, akinek elsődleges célja az lenne, hogy harmonikus kapcsolatba lépjen az emberrel. Egész pici korom óta úgy nézek a kutyára, mint egy csodás tüneményre. Amikor a városi utcán háromkerekűzve, mostanában persze már autót vezetve, a szemem sarkából meglátok egy kutyát, az mindannyiszor egy mesebeli csillanást jelent. A fekete-fehér világban olyankor ott terem egy magávalragadó természeti szülemény, csillogó szőrrel, mindenttudó szemekkel, és azzal az ígérettel, hogy megmutatja és megtanítja nekem a színpompás vadon világát. Ezt ígéri nekem egy husky, egy loncsos puli keverék, de még egy csivava is.

Sokáig kellett várnom, amíg valakinek felelős gazdája lehettem, mert a munkám rengeteg utazással járt. Addig is minden új városban, ahová vetődtem, megkerestem azokat a helyeket, ahol zavartalanul figyelhetem őket, és tervezgethetem, hogy melyikük lesz majd az enyém. Amikor eljött a pillanat és lehetett végre egy saját kutyám, akkor aztán mindenféle kutyás aktivitást felkutattam. Szerencsémre kiváló szakemberekkel hozott össze a sors, és sokat tanultam az engedelmes sportról, a dogdancingről, míg aztán eljutottam az agilityhez.

Tehát, az agility:

Nem túl régi sportág, a hetvenes évek végén találta fel egy Peter Meanwell nevű férfi, aki egy kutyakiállitás látogatóit volt hivatott szórakoztatni valami különleges műsorral. Peter lovagolt is, és a díjugratást alapul véve épített egy kicsinyitett pályát, s mivel a kutyájára nem tudott felülni, átküldözgette az akadályokon, ő pedig futott mellette. A közönség fergetegesen szórakozott, a bemutató nagyon nagy siker lett. Rövid idő alatt hihetetlen népszerűségre tett szert a dolog, és csak terjedt és terjedt a világban, majd hamarosan önálló sport lett belőle, amit ma már milliók űznek mind az öt kontinensen. Valószínűleg azért, mert nagyon élvezetes művelni – embernek és kutyának egyaránt.

Tehát az agilityben a célunk az, hogy hibátlanul és a lehető leggyorsabban fussunk le együtt a kiskutyával egy akadálypályát. Szerencsés fordulat (köszönjük, Peter!), hogy a felvezetőnek nem kell teljesíteni az akadályokat, csak úgy irányítani a kisállatot, hogy az póráz és nyakörv nélkül, kizárólag a hangunk és testjeleink segítségével tudja, merre kell szaladnia, fordulnia, ugrania, kúsznia, szlalomoznia vagy felmásznia különbözõ faramuci tárgyakra. Ez – mondanom sem kell – teljes összhangot kíván ember és állat között.

Ez a harmónia nem egy hét alatt alakul ki. Körülbelül másfél év, amíg eljutunk arra a pontra, hogy egy versenypályát hibátlanul tudunk teljesíteni. Ez idő alatt annyit tanulunk a kutyáról, annak gondolkodásáról, terhelhetőségéről, ösztöneiről, motivációjairól, érzelemvilágáról, amennyit sosem gondoltunk volna lehetségesnek. Sőt, ugyanezeket magunkról is megtanuljuk.

Megtudjuk még azt is, hogy mennyi szeretet és elfogadás, határozottság, kudarctűrő képesség, elengedés, küzdeni tudás és türelem – és néha ezek szöges ellentéte – lakozik bennünk. Egy örömteli, játékos és igen hosszas önismereti tréning ez az első időszak. Nagyon sokféle módszerrel lehet eljutni a célig. Annyira gyorsan fejlődik a sportág, hogy évente találkozhatunk újabb és újabb tréningmetódusokkal, és próbálhatjuk ki, hogy melyik az, amely nekünk és kis avatárunknak a legmegfelelőbb út.

Erről eszembe jut egy sztori, ami még akkor történt, amikor hosszú évekkel ezelőtt Párizsban dolgoztam. A Bois de Boulogne-ban esett meg, hogy egy ott felállított cirkuszban fotóztunk egy divatanyagot egy neves német divatmagazinnak. A porondra kellett volna bejutnunk, de várnunk kellett, mert ott az oroszlánnal gyakorolt éppen az idomár. Csattogtatta az ostorát, és jó hangosan, németül kiabált a nagymacskával. A német stáb megörült az ismerős szónak, és az edzés után németül köszöntötték a férfit. Ő franciául köszönt vissza, és elmondta, hogy csak annyit beszél németül, amennyit az oroszlánok miatt megtanult. Ott tudtuk meg, hogy az oroszlánidomitás nemzetközi nyelve a német. Mégse mondhatja azt egy vadállatnak, hogy “venez ici” mert nincs benne erõ. Bezzeg, ha azt mondja “Platz”, azt már sokkal jobban érti egy oroszlán – magyarázta el a helyzetet a cirkuszművész.

Az agilityhez nem kell ostor, és bármilyen nyelven beszélhetünk a kutyához, egy a lényeg: mindig pozitiv legyen a hangulat és örömteli az együttműködés. Lehetne persze keménykedni, mert az a drága kis állat akkor is szeret, ha csúnyán beszélünk vele, vagy dühöngünk, ha valami nem sikerül. Ráadásul soha senkinek nem fog bennünket beárulni. A pályán azonban megmutatkozik, hogyan is bántunk vele, mert megcsinál ő mindent akkor is, ha erőszakosan neveltük, csak sokkal-sokkal lassabban és kedvetlenül (mint a cirkuszi oroszlán).

Ez a sport pedig a felszabadult együttműködésről és – ami még műszerrel is mérhető – a sebességről szól. Így hát marad a pozitív megerősítés, a jutalmazás és az öröm. Lépten nyomon. Minél több, annál gyorsabbak leszünk. Ugye, milyen igazságos így? Mit kezdünk a hibával? Semmit. Egyszerűen ignoráljuk, és kezdjük újra a feladatot.

Milyen kutyát válasszunk?

Bármilyet. Minden kutya szeretni fogja a gazdával való játékot és együttműködést. Persze egy bernáthegyitől ne várjuk el, hogy szűken forduljon egy akadály után, vagy egy tacskótól, hogy magasat ugorjon, egy bulldogtól, hogy nyári melegben száguldjon a pályán. Legyünk tisztában a testfelépítésük és habitusuk adta lehetőségekkel, és ne állítsuk őket túl nagy kihívások elé. Elégedjünk meg a közösen eltöltött minőségi idővel, haladjunk lépésről lépésre együtt a saját tempónkban! Jelentsen egyszerűen örömet, amikor látjuk a kutyán, hogy csóvál és mosolyog, ahogy meglátja az akadályokat és várakozva tekint fel ránk, hogy: “Mit játszunk ma, barátom?" Amennyiben az a célunk, hogy versenyeken is elinduljunk, érdemes figyelembe venni, hogy ott három méretkategóriában versenyezhetünk: S, M, L (mint a ruhaméret). Small (kisméretű) kutyák maximum 34,9 cm marmagasságúak lehetnek, a Medium (közepes) kutyák 35–42,9 cm közötti marmagasságúak és a Large (nagy) kutyák 43 centitől akármeddig nőhetnek. A felvezető bármilyen magas lehet.

Vannak persze fajták, amik kifejezetten erre a sportra termettek. A Large kategóriában a versenyeken kilencven százalékban border collie-k indulnak, a maradék tíz százalékban általában belga juhász, vizsla, labrador, német juhász, óriás uszkár vagy ausztrál juhász. A médium kategória leginkább shetlandi juhászokból és közép uszkárokból, beagle-ekből, mudikból és pireneusi juhászokból tevődik össze. A Small kategória pedig a parson russel, jack russel, törpe uszkár, shetlandi juhász, papillon, pincser fajtákból áll.

Semmiképpen ne vegyünk apróhirdetésből vagy egy autó csomagtartójából kutyát! Ezek a szaporítók megjelenési formái. Nem szeretnénk őket támogatni semmiképpen, mert láttuk már, mennyi szenvedés kell ahhoz, hogy 30–50 ezer forintért juthassunk kiskutyához. Mentsünk meg egyet inkább egy menhelyről! Ott is találunk fajtatiszta kiskutyát, ha éppen arra vágyunk. Persze ott vannak a felelősségteljes tenyésztők is, akiket onnan ismerünk meg, hogy megmutatják a szülőket, azok egészségügyi szűréseit, és elhívnak magukhoz, kikérdeznek minket, mert csak jó helyre szeretnék odaadni a szeretteiket.

Oké, megvan a kiskutya.

Ez a kedvenc részem! Micsoda boldogság! Mutassuk meg neki, hogy bennünk bízhat, hogy velünk játszhat, hogy nem hagyjuk magára, és enni is kap majd tőlünk bőségesen. Szóval, legyünk vele sokat, szólítsuk a nevén, etessük kézbõl, ha figyel ránk, aludjunk egy szobában vele (legalabb az első hetekben), és játsszunk sokat együtt. Nagyon hamar kialakul a kötődése hozzánk, hiszen semmit nem szeretne jobban annál, hogy mi legyünk a gazdája. Fantasztikus, ugye? Majdnem farkas, és mégis velünk akar lenni. Tekintsük ezt a természet ajándékának, és élvezzük a pillanatot! Nagyon hamar vége van ennek a korai időszaknak, és megalapozhatjuk a bizalmat a következő tizenöt évre. Ne hagyjuk ki! Az agilityhez, de egyszerűen csak a közös élethez is elengedhetetlen, hogy bizalmat épitsünk a kutyában.

Tanuljuk meg a jelzéseit!

Olvassunk utána, hogy mit jelent, ha lenn van a farka, vagy ha fenn, ha hátracsapja a fülét vagy ha hegyezi, ha ásítozik, vagy ha nyalogatja a száját. Nem azért ásít, mert álmos, és nem azért nyalogatja a száját, mert éhes. Kommunikál velünk, és fontos, hogy megértsük. Egyfolytában minket figyel, hogy megtanulja olvasni jeleinket, mimikánkat, mozdulatainkat, hát tegyünk meg mi is egy-két egyszerű dolgot, hogy megérthessük őt! Nézzünk utána a neten, vagy kérjünk segítséget egy hozzáértőtől! Annyival szebb lesz így a közös életünk! Az a hihetetlen, hogy akkor is szeret majd, ha tízhetesen kicsapjuk az udvarra, és egy nap egyszer elé rakjuk a vacsoráját. Csak ebben az esetben nem tud megtanítani semmire, nem tud bevezetni az ő csodálatos világába minket.

Annyira izgalmas lesz, ne utasítsuk el ezt a lehetőséget! Éljünk vele!

Amennyiben az első hetekben kialakítottuk a bizalmas kötődést, a következő időszak is sokkal könyebb lesz. Nem lesz probléma a visszahívással, nem hagy majd ott bennünket a parkban egy másik kutya kedvéért, nem mászik át a kerítésen, hogy elszórakoztassa magát az utcán, mert megtanulta, hogy mi vagyunk a legjobb, legmegbízhatóbb és legizgalmasabb társaság a számára.

Fontos, hogy korán elkezdjük őt felkészíteni a kutyákkal való konfliktusmentes kommunikációra. Edzéseken és főleg a versenyeken számos kutyával lesz majd körülvéve a mi Buksink. Lesz olyan helyzet is, amikor kis helyen kell megférnie nagyon sok kutyával békében. Ez bizony gyakorlást igényel.

Képzeljünk el egy átlagos magyarországi agilityversenyt százhúsz-száznegyven nevezett kutyával. Szerencsésebb, ha mindenki jól nevelt, ugye?

Akkor hát megvan a kiskutya, szépen kötődik hozzánk, bízik bennünk, találkozott már jó pár kutyával és élethelyzettel, figyeltünk arra, hogy pozitív élmények érjék őt, különböző helyeken, különböző emberekkel és szituációkban. Közben otthon elkezdhetünk különböző egyszerű trükköket tanítani neki. Nemcsak azért, hogy később iskolás csoportokat szórakoztathassunk a parkban – bár én azt is nagyon élvezem, hiszen meg kell ragadni minden lehetőséget a kutyatartás népszerűsítésére, és arra, hogy a gyerekeket kiragadjuk a cybervilágból –, hanem azért is, hogy megtanítsuk fókuszálni, gondolkodni, kis testét másként használni, mint ahogy általában szokta, és főleg, hogy ráébresszük a jobb és bal, előre és hátra jelentőségére.

Ezekre az irányokra, a jól koordinált mozgására és testtudatosságára nagy szükségünk lesz majd a pályán. Találjunk ki valamit, amivel magunkban is fejleszthetjük ugyanezeket a képességeket, mert ő tényleg balra fog majd fordulni, ha azt mondjuk, és késő lesz majd szabadkozni, hogy ja, nem, én jobbra gondoltam, Morzsika.

Amikor ezekkel megvagyunk, mehetünk a pályára.

Lehet, hogy eddig mindent egyedül csináltunk vagy a Youtube segített, ha elakadtunk, de ennél a pontnál mindenképpen keressünk profi segitséget! Kell egy hozzáértő szemlélő, aki segít, hogy közelítse azt, amit mi gondolunk, hogy csinálunk a pályán, és azt, amit a valóságban csinálunk a pályán.

Rögtön az elején kiderül, nagyon összetett feladat akár csak egy árva akadályon is átevickélni a kutyával. Kiderül az is, hogy amikor azt gondoljuk, tudatában vagyunk, mit csinál a kezünk, a lábunk, ugyanakkor merre fordul a vállunk, az arcunk, valamint eközben hol van a kutya hozzánk képest és hol az akadály, akkor ezeknek legalább a felével nem (egyáltalán nem) vagyunk tisztában. Egészen elkeserítő hallani, vagy ami még annál is rosszabb: videón megnézni, mit is műveltünk, és hogyan áll értetlenkedve mellettünk a kiskutyánk, akit a koordinálatlan, rossz ritmusban végzett mozdulataink teljesen összezavartak.

Az agilitypályán rengeteg lehetőségünk van magunkon nevetni. Ezért is olyan felemelő, amikor először sikerül lefutnunk egy futamot hibátlanul. Odáig azonban nagyon hosszú az út. Egy kutya másfél éves korában indulhat először hivatalos versenyen. Legalább ennyi idő kell nekünk is, hogy egyenként megtanítsunk neki minden akadályt. Rávegyük például, hogy fejét leszegve, mellső lábait külön-külön használva törjön előre a szlalom tizenkét rúdja között. Hogy úgy ugorjon át a karikán (nem, nem tüzes), hogy egy szőrszála se érjen hozzá. Hogy az ugróakadály rúdja fölött a levegőben a lehető legkisebb ívben forduljon a megfelelő irányba. Hogy a hintán, az A palánkon és a tizenkét méter hosszú, harminc centiméter széles pallón is úgy száguldjon végig, hogy ezen akadályok más színnel jelölt zónáiba legalább egy lábát beleérintse.

Szóval aprólékos, sziszi-fuszi munka, amíg felkészítünk egy kutyát az agilityversenyzésre. Amikor azonban ott állunk egy versenyen, akkor igazán szívmelengető érzés körbenézni, és tudni, hogy mindenki körülöttünk – ugyanúgy, mint mi – túl van ezer hajnalban kelésen, minusz tízben való sétán vagy gyakorláson, száz elrontott és újra, majd újra javított feladaton, millió feladáson és újrakezdésen. Szívmelengető és vicces is egyben, hiszen egy verseny úgy kezdődik, hogy a bíró kirak egy huszonkét akadályból álló pályát, amit akkor látunk először, és mi, versenyzők nyolc perc alatt bejárhatjuk kutya nélkül, megjegyezhetjük a sorrendet, és eltervezhetjük, milyen testjelekkel vezetjük majd végig rajta a kutyát. Ami ilyenkor kivülről látszik, az egy harminc-negyven fős csoport, aki hadonászva futkos össze-vissza, néha egymásnak szaladnak, néha megtorpannak és irányt váltanak, és többen magukban is beszélnek. Én biztosan.

Ami a legszebb: itt mindenki mindenkinek szurkol, mert pontosan tudja, mi kellett ahhoz, hogy idáig eljusson egy páros. Itt tényleg a kitartás számit a legtöbbet. Nem számit, hogy kövérek vagyunk vagy soványak, hogy tizenöt vagy hatvanöt évesek vagyunk-e, lányok-e vagy fiúk. Mindannyian együtt fogunk versenyezni, ha bízunk a kutyánkban, figyelünk rá minden idegszálunkkal, és leszűkítjük a fókuszunkat a pillanatra – arra a negyven másodpercre, amiért éveket dolgoztunk. És ha sikerül hibátanul lefutnunk egy futamot, akkor jön az a fajta flow, amit meg sem próbálok körülírni. Próbáld ki!

Mindannyiszor úgy állok pályára Cinkével, a huszonkilenc centis shetlandi juhásszal, aki túlfűtötten ugatva, tettrekészen toporog a lábamnál, hogy azt képzelem, a vadonban futok az én csodálatos természeti lényemmel egy éteri hullámhosszra összekapcsolódva, és együtt legyőzzük az összes akadályt.

(Fotó: Kőrösi Tamás)

agility | nagy sztori | liebhaber judit | kutya | állatok