Ilyen megcsinálni a tökéletes lakóautós utazást, ami sokunknak csak örök terv marad

Nyolc hónapon át egy guruló otthonban élt Dóri és Norbi, akik megcsinálták azt, amiről legtöbbünknek jó esetben csillámporos álmaiban jelennek meg pillanatképek, mert kellő bátorság hiányában nem merünk belevágni. A monoton budapesti mindennapok rutinját feladva otthagyták a biztosat a bizonytalanért, hogy Dél-Európa és Észak-Afrika legszebb helyein állomásozva, önkéntes munkával tartsák fenn magukat, miközben emberekkel, sorsokkal, kultúrákkal ismerkednek meg. És persze saját magukkal.

Dóri és Norbi hét éve vannak együtt. Jó néhány közösen megtett hátizsákos túra után döntöttek úgy, hogy kapcsolatukban és addigi pályafutásukban szintet lépve Európa útjain nyitnak új fejezetet közös kötelékük könyvében. A munka mókuskerekéből kiszállva vásároltak egy előző életében zöldségszállítóként tündöklő, tizenhat esztendős furgont, amelyet nagyrészt az építész végzettségű Norbi ügyes kezeinek köszönhetően négykerekű otthonná alakítottak át,

majd kis túlzással annyit mondtak az útvonaltervezőnek, hogy „lepj meg.”

A mobilotthon összeeszkábálása több mint négy hónapot és közel hétszáz munkaórát kötött le.

Az autóban mindent saját maguk raktak össze, tehát egyszerre dolgoztak villanyszerelőként, asztalosként, tervezőként, projektmenedzserként, víz- és gázszerelőként, gépészként és fuvarosként.

Kívülről diszkrét, feltűnésmentes járgányt akartak viszontlátni, amiről első látásra nem ordít, hogy laknak benne, tehát érdemes legyen feltörni, belül pedig egyszerű, szellős, nem túl zsúfolt négykerekű kégli szerepelt az ütemtervben. A Debella nevet kapó, ágy, konyha, tároló szekrény hármas uralta átmeneti kvártély mindenben megfelelt az elvártaknak.

– "2016 októberében indultunk. Utólag belegondolva talán kicsit felkészületlenül, de már annyira mehetnékünk volt, és közeledett a tél is. Az előre betárazott ételtartalékunk nagyjából két hétig tartott ki: jellemző, hogy a barátoktól útravalóként kapott alkoholból sokkal nagyobb készlet halmozódott fel. Nem ártott volna még pár dolgot összeszedni, meg egy pontos útvonaltervet kialakítani, mert nem úgy vágtunk neki, hogy ekkor és ekkor az adott helyről kell becsekkolnunk, hanem amolyan lesz, ami lesz alapon, kötöttségek nélkül" – kezdi a visszaemlékezést a kalandról olvasmányos, izgalmas és informatív blogbejegyzésekben beszámoló Dóri.

A legtöbb időt – nagyjából két és fél hónapot – Spanyolországban töltötték. Mindent egybevetve itt érezték magukat a legjobban, mert végre nem kellett az időjárással versenyt futva iszkolniuk a tél elől, kellemesen sütött a nap, no meg minden olyan békésnek, nyugalmasnak és lazulósnak tűnt. Szlovéniában, Olaszországban, Franciaországban, Németországban, Svájcban, Portugáliában és Marokkóban jártak még hosszabb-rövidebb ideig, legtovább az önkéntes munkát kínáló helyeken állomásoztak.

– "Az igazán maradandó élmények itt értek, mert rengeteg érdekes és izgalmas emberrel találkoztunk, nem beszélve a kapott feladatokról. Az egész olyannak tűnt, mintha egy teljesen másik életbe csöppentünk volna. Valahol napokon keresztül napi nyolc órában fésültük az olívafát, hogy leszedjük róla a terméseket, ami egy hét után már elég volt, máshol támfalat építettünk kövekből, vagy betonoztunk, furikkal toltuk a cipelni valót. Ilyenkor kellemesen elfáradtunk a nap végére. Amikor kiültünk a teraszra grillezni, miközben elénk tárult a táj, akkor éreztük igazán, hogy csináltunk valamit" – Dóri utólag már mosolyogva idézi fel az önkéntes munka kevésbé meghitt pillanatait is, amit a trágyalapátolás vagy a faházak hőszigetelése okozott, bár ezeknek az impulzusoknak is megvolt a maguk romantikája.

Pénz helyett szállást és ételt kaptak a munkaadóiktól, ami azt jelentette, hogy az elvégzett melóért bevételt ugyan nem regisztráltak, ellenben addig sem nőtt a kiadási oldal.

Összesen három hónapot önkénteskedtek, plusz egyszer sikerült ötven euróért értékesíteni Norbi egy fotóját, ami az utolsó napok anyagilag kicentizett időszakában bizony jól jött.

Természetesen megannyi fura szerzettel hozta őket össze a sors, leginkább a hasonló motivációval a világot nyakukba vevő vándorlókkal alakítottak ki közelebbi viszonyt. – "Biztonságérzetet nyújtott, ha olyan helyre érkeztünk, ahol több lakóautó parkolt. A karácsonyt például Spanyolország legdélibb pontján, Tarifán töltöttük: itt az óceánparti földúton pihentek egymás mellett a lakókocsik, mindenki kipakolt a teraszára, sokat szomszédoltunk, és segítettünk egymásnak, amiben tudtunk".

Norbiék szerint a #vanlife-ot választók két nagyobb csoportra oszthatók. Az egyikbe a hozzájuk hasonló, a hétköznapi rutinból kitörve eltérőre vágyó házibarkácsolók tartoznak, a másikba pedig a főként Németországból és Svájcból érkező vagyonos nyugdíjas világjárók, akik a lakóautójuk után kötve húzzák magukkal a kis BMW-t vagy Smartot, amivel bevásárolni indulnak, miután kikötöttek valahol. Találkoztak többek között a teljes családjával európai furgonturnén lévő zenésszel, illetve egy tavasztól őszig autószerelőként robotoló francia férfival is, aki aztán jól megérdemelt három hónapnyi semmittevéssel inkább melegebb éghajlaton tölti a telet.

Nyilván felmerül a kérdés, hogy ilyen kis helyen, hónapokon át összezárva mikor jött el a pillanat, amikor elég volt a másikból, vagy érezték-e azt, hogy egyáltalán mit keresnek az otthonuktól távol, miközben mondjuk egy lavórban mosakodnak. – "Mivel több mint hét éve ismerjük egymást, és a budapesti lakásunk sem nagyságrendekkel nagyobb a furgonnál, nagy meglepetések nem értek. Úgy érzem, ha ezen a pici helyen nem akadt problémánk, akkor már nem is nagyon lesz. Remek megerősítése volt a kapcsolatunknak, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom, mint egy terápiát" – mondja Norbi, hozzátéve még annyit, egyszer sem érezte, hogy vissza kellene fordulnia, valamint a család meg a barátok mellett egyedül a komfortérzetet hiányolta.

Dóri pedig a szalonnát, merthogy Marokkóban a húsbeszerzést illetően akadtak kihívások.

Neki sem fordult meg a fejében a "menjünk haza a fenébe" gondolat, persze akadtak nehéz percek. Idegileg állandó koncentrációt igényelt a napi bizonytalanság, hogy nem illegálisan parkolnak-e, és merről jön a rendőr, vagy nehogy rájuk törjenek a kíváncsiskodó idegenek. Viszont több energia jutott magára, mert nem kellett napi nyolc órát robotolnia, igaz, egy idő után szüksége volt valamire, ami szellemileg kielégíti. Ekkor jött a blogolás.

Ezeroldalas útikönyvet lehetne írni az élményeikről és az emlékeikről. Jártak sziklák szélén táncoló spanyol városokban, tévedtek szupertitkos katonai területekre az Atlasz-túrán, a legfinomabb ebédjüket egy marokkói ócskapiac mellett fogyasztották el, sétáltak a felhők fölött a Sierra Nevada hegységben, dagonyáztak flamingókkal a Rhone-deltavidéken,

és egyszer Norbi hátára ráugrott egy majom.

Sokan azt hiszik, ez egy álomutazás, és nem gondolnak az időközben a semmiből előbukkanó, vagy előre be nem tervezhető problémákra, mint a költségeket igénylő autójavítás, a parkolóhely-keresés, vagy menekülés a rendőrök elől. – "Persze fantasztikus volt az egész, de közel sem olyan, mint a filmeken, vagy a #vanlife fotókon az Instagramon. A hétköznapi élet fenntartása sokkal nehezebb, mint itthon, ahol tudod, merre kapsz kiflit a boltban, vagy hol zuhanyozhatsz, ezzel szemben az utazás során minden bizonytalan és változó. Az étel, illetve a csip-csup dolgok beszerzése sokkal több időt igényel, a vége felé az egész furgonélet varázsa elveszett, megszokottá és rutinná vált" – mondja Norbi, aki korábban hivatásos fotósként is dolgozott, tehát a blog és az emlékalbum képállományáért ő felelt.

Ugyan a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhetjük őket bűnözőknek, azért a magyar társadalomba történő visszailleszkedés kérdése érdekes dolognak tűnhet. Norbi: – "Meglepően gyorsan ment. Utólag visszagondolva egy álomnak tűnt az egész kaland, mintha egy hétig sem tartott volna. Lenyugodtunk, és igazából most élvezzük a gyümölcsét: Dóri cikkeket írt az utazásunkról, amivel pénzjutalommal járó díjat nyert, és szerintem az én gyors munkahely-találásom is a túra hozadéka".

Dóri akkor lett volna teljes szívből boldog, ha a járgányt nem kényszerülnek eladni, abban viszont mindketten egyetértettek: most egy ideig nem vágnának bele egy hasonló expedícióba. Később viszont miért ne?

(Fotók: Juhász Norbert)

vanlife | önkéntes | lakóautó | furgon | Európa