Ezekből a könyvekből megtanultam, milyen a pillanatnak élni

Hamarosan vége ennek az évnek is, ezért elhatároztam, hogy belevetem magam a pillanat megélésének művészetébe, egyúttal nekivágok az önfejlesztés legmélyebb bugyrainak is. Csak néhány könyv, napi pár óra szabadidő és odafigyelés kell hozzá. Legalábbis eleinte így gondoltam. Aztán hamar kiderült, hogy teljes mértékben lehorgonyozni a jelenben, odafigyelni önmagamra úgy, hogy tényleg semmi másra nem élezem ki az érzékeimet, őrülten nehéz munka.

Tavaly év végén elhatároztam, hogy ha esik, ha fúj, legkésőbb január végéig csinálok egy hatalmas nagytakarítást. Nemcsak a szekrényben és a fiókokban, hanem magamban is, mégpedig olyan módszerekkel, amelyek manapság népszerűnek – csúnya szóval élve trendinek – számítanak. Így jutottam el Marie Kondóhoz, akinek köszönhetően legalább két hónapig tökéletesen rendszerezve állt minden a konyha legapróbb zugában is, bár sajnos csak addig, amíg nem kezdtem el a karanténban őrülten bevásárolni mindenféle konyhai cuccokból, aminek következtében egy idő után már szinte lehetetlen volt kattanásig becsukni a szekrényajtókat.

És ez még nem minden: ekkor találtam rá a japánok boldogságot hozó filozófiájára is, az ikigaira, ami abban segített, hogy megfelelően tudjam rendszerezni a gondolataimat és a terveimet, plusz végre felismertem azokat a negatív dolgokat az életemben, amiket érdemes örökre elengednem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy közel egy év elteltével még mindig haptákban állnak a teásdobozok és a rizsesbödönök, vagy hogy minden egyes nap az ikigai szellemében kelek és fekszem. Egyszerűen be kellett látnom, hogy ha az ember hajlamos a szétszórtságra – akár a figyelmet, akár a fizikai rendet illetően –, akkor sokkal többet kell fejlesztenie a koncentrációját és gyakorolni a meditációt, mert ezek hiányában egyszerűen lehetetlen megtartani a fókuszt.

Sajnos – bár én ezt annyira nem sajnálom –, én pontosan az a típus vagyok, aki egyszerre három könyvet olvas, attól függően, hogy épp milyen a hangulata, aki imád mindig újabb és újabb dolgokba belekezdeni, egyszerre megtanulni hímezni, zongorázni és festeni, függetlenül attól, hogy nagyon is jól tudom: egyszerűen nincs annyi idő egy napban, hogy mindent úgy csinálhassak, hogy úgy igazából bele is tudjak feledkezni ezekbe a dolgokba. De azt mindenképp elmondhatom, hogy próbálkozom.

Ennek legfrissebb bizonyítéka, hogy így az év – és micsoda év! – vége felé közeledve újra nekiálltam a nagy vérfrissítésnek, aminek leginkább az volt az oka, hogy a Hector Garcia és Francesc Miralles szerzőpáros – akik az ikigai-ról is írtak – új könyvet adott ki. Gondoltam, ha már egyszer elkezdtem megtanulni egy japán életfilozófiát, nehogy már itt megálljak – úgyhogy a fejembe vettem, hogy mielőbb beszereznem az Icsigo icsie című kötetet. “A pillanat megragadásának művészete” – áll a főcím alatt, míg a hátlapról azt is megtudtam, hogy ez a furcsa kifejezés a pillanat teljes átélését jelenti – egészen pontosan: amit most átélünk, nem ismétlődik meg soha többé –, ami ráadásul a japán teaszertartásokhoz kötődik.

Ha teljesen egyszerűen akarnám megfogalmazni, miről is szól ez az egész, azt mondanám, arról, hogy egyszer élünk, és ezt az életet minél intenzívebben próbáljuk meg megélni, annál tartalmasabbak lesznek a mindennapjaink. Nagyon gyakran nincs második esélyünk, ha kihagyunk egy lehetőséget, egy találkozást, lehet, hogy többet már nem lesz alkalmunk közel kerülni hozzá. Ez az elmélet arra tanít, hogy próbáljunk ki mindent, amit eddig még nem mertünk, próbáljunk minden ünnepet, találkozást különlegesség tenni, vagyis ragadjuk meg azt, ami épp adott és örüljünk neki. Nem is érdemes leírnom a részleteket, mivel Garcia és Miralles olyan gyönyörűen vezeti le a kifejezés eredetét, jelentését és gondolatiságát, hogy azt öröm olvasni. Hogy hosszú távon mennyire tudom majd hasznosítani az olvasottakat? Remélem, hogy napról napra jobban. Egyelőre ott tartok, hogy a régi, megszokott sétaútvonalaimat mindennap egy kicsit átalakítom, több olyan programra mondok igent, amire korábban egyértelmű nemmel feleltem, és valahogy sikerült kibékülnöm a változással és annak sokszor láthatatlan következményeivel. Régebben gyakran beleestem abba a hibába, hogy teóriákat gyártottam egyes helyzetekről, ezáltal pedig egy az egyben lekéstem az adott pillanat és a lehetséges jövő szépségét.

Az icsigo-icsie-nek köszönhetően hosszú idő után újra elindultam egy olyan úton, ami egy sokkal mélyebb belső megismerés felé vezet, a jelenben tart és kiegyensúlyozottabbá tesz. Ezért úgy döntöttem, ráteszek még egy lapáttal az önismeretre, és néhány napja elkezdtem beleásni magam Herendi Kata és Szabó Eszter Judit, a Pszichoforyou online magazin íróinak új, 20 önismereti kérdés és válasz című könyvébe. Némileg szkeptikus voltam, bevallom, mivel az elmúlt években annyi hasonló profilú könyvvel találkoztam, hogy egy idő után el is engedtem a műfajt, annyira nem tudtak újat mondani.

Most viszont újra fellángolt bennem, hogy kérdéseket tegyek fel magamnak, és különféle gyakorlatok segítségével dolgozzak magamon. Ez a kötet nem akar világot megváltani, és ez manapság nagyon ritka. A pszichológusok és trénerek mind egymásra licitálnak, és úgy adják el a könyveiket, mint a valaha volt legjobb módszer leírását, amitől egy csapásra megváltozik az életed. Itt nem erről van szó: a szerzők nagyon egyszerűen és közérthetően írnak le a mindennapokban felbukkanó szituációkat olyan témákat érintve, mint a megbocsátás, a kudarc, az önszeretet, az önbizalom, a szégyen vagy a halogatás, és ami személyes kedvencem: az önsorsrontás.

Senki nevében sem szeretnék beszélni, de szerintem a legtöbben belecsúsztunk már ebbe a csúnyán hangzó állapotba. Elég egy negatív életesemény, egy nehezebb életszakasz, és hopp, máris olyan dolgokat kezdünk el gondolatban vagy akár kézzelfoghatóan is kreálni, amik teljesen ellentétesek a hosszú távú céljainkkal. Ennek ellenére erről a jelenségről nagyon keveset hallunk és olvasunk, és még kevesebbet beszélünk. Ezért már jár a könyvnek egy hatalmas piros pont, ahogyan azért is, mert rengeteg gyakorlatot és kérdést gyűjtöttek össze benne és, ha valami, hát a gyakorlatiasság csak előnyére válhat egy ilyen kötetnek.

Tudom, a lélek ápolása még nem minden – a testnek is kell a felfrissülés, úgyhogy ezzel kapcsolatban is elindultam egy új úton. Én ilyenkor ősszel rengeteg gyógynövényt kezdek el hasznosítani, literszámra iszom a teákat, és méregtelenítem a nyári dorbézolások miatt megterhelt szervezetemet.

Újabban elkezdett érdekelni a tinktúrakészítés, illetve a házi orvosságok keverése is. A természetben ugyanis szerintem minden fellelhető, amire csak szükségünk lehet, és ezt vallja legújabb kedvenc könyvem szerzőpárosa is, Victoria Chown és Kim Walker, akik Természetes orvosságok kézikönyve címen írtak egy csodálatos receptgyűjteményt, amelynek köszönhetően otthon készíthetünk ekcéma elleni krémet, elalvást segítő permetet, arcápolókat és különféle betegségek kezelésére használható szereket – ráadásul mindezt az észszerűség határán belül: nem olyan hozzávalókat kell beszereznünk, amelyeket szinte lehetetlen fellelni, és nincs szükségünk különleges eszközökre sem. Család, barátok, ha ezt olvassátok: már most figyelmeztetek mindenkit, hogy a karácsonyi ajándékok várhatóan ebből a könyvből készülnek majd el!

Addig még persze vár rám jó néhány teázás, az icsigo-icsie gyakorlása, egy pár önismereti kérdés megválaszolása, és sok-sok olvasás. Mert ha valami igazán segíthet megújulni és feltöltődni, az egyértelműen a könyvekbe mélyedés, és mindaz, amit közben megtanulhatunk.

szabó judit | marie kondo | természetes orvosságok kézikönyve | 20 önismereti kérdés és válasz | önsorsrontás