Két mélyrefúró apátia között végül másra jutottam. Elmondom, miért.
K_r_n_v_r_s. Már leírni is utálom, te pedig már olvasni is utálod. Mindenhol ezt látjuk, és torkig vagyunk vele. Most, ahogy közelegnek az ünnepek, ez az egész, lezárásokkal, korlátozásokkal, rossz hírekkel teli légkör egyre fojtogatóbbnak érződik. Pedig lehet, hogy voltaképpen ez az egész nem is olyan rossz?
A reggeli kávém mellett eszembe jutott a tavalyi decemberem. Emlékszem, hogy akkor Budapest legszebb, tematikus utcái a SlowXmas nevű adventi projekt jegyében összefogtak a lelassulásért: azt tanácsolták mindannyiunknak, hogy különböző programjaik segítségével éljük meg az ünnepi hangulatot, az év végi kisebb sebességre kapcsolást, a kapkodás helyett a karácsonyváró lelassulást.
A kezdeményezés nagyon jó volt – számomra viszont egyáltalán nem működött. Lelassulás, decemberben, komolyan? Ha csak az összes SlowXmas programra elmentem volna, térdig lógott volna a nyelvem, a pénztárcám pedig gyors és hatékony fogyókúrán esett volna át. Emlékszem erre a kezdeményezésre, ami nagyon szépnek indult, de valahol teljesen önellentmondássá vált:
hogyan is lassulhatnál le ennyi programmal, ennyi kínálattal, ilyen hihetetlen mennyiségű karácsonyi "lassíts le" eseménnyel?
De ezenkívül is emlékszem a tavalyi decemberre. Félelmetes munkamennyiséggel pedáloztam, miközben reggelente egyre nagyobb stresszgombóccal ébredtem, hogy még nem vettem ajándékokat. És nemcsak, hogy nem vettem, de se fizikai, se lelki időm nem volt átgondolni, kinek mit szeretnék adni.
Eltelt két hét a hónapból, a hiányos ajándéklista stresszgombóca akkora lett, hogy egy bálnát is jóllakatott volna, már ha a bálna enne stresszt és gombócot, szóval teljesen értelmetlen a hasonlat, mindenesetre óriásira nőtt a nyomás.
És a nyomással eljött a Mérgezettegér-üzemmód.
Ha még nem hallottad volna, a Mérgezettegér-üzemmód a következőt jelenti: kétségbeesetten elindulsz egy karácsonyi vásárba, hátha találsz valamit. Járkálsz a kerámia hajcsat és a baba-kisködmönök között, elbódít a filléres minőségű és égbekiáltó árú forralt bor és véres hurka gőze. Nézegeted a pergamen-határidőnaplót, hétezer-ötszáz forint, hú, ez lehet, hogy jó lesz anyának, de nem, túl közhelyes, megfogod a bárányszőr-mamuszt, hű, ez végül is jó lenne valakinek, nem tudom még, kinek, majd eldöntöm a végén.
De végül nem veszel semmit, hátha szembejön valami jobb, eredetibb. Egyre jobban átfagysz, és a harmadik kör után, valahol akkor, amikor fontolóra veszed az alvó kismacskás, zománcozott teáskészletet meg a rajzoltholdas neon faliórát mint potenciális ajándékot, feladod.
Pár nap múlva elmész egy plázába. Kimelegedsz és leizzadsz. Bemész egy műszaki boltba, és már annyira kevés időd van, hogy legszívesebben mindent megvennél: biztos nincs kávégépük vagy botmixerük, örülnének neki. De ez annyira nem személyes. Meg lehet, hogy van nekik?
Kifordulsz. Bemész a kozmetikai üzletekbe, bódító szappanok, tömeg, karácsonyra összeállított, fullos ajándékcsomagok, csak tizenkétezer-ötszáz, hú, ha ebből veszek hármat, az jó lenne a nővéremnek, a pasim anyukájának, a Katának – de nem, az azért túl drága.
Összeválogatsz inkább pár dolgot, így már mennyivel személyesebb, állsz a sorban, nem halad, annyira nem is vagy biztos egyikben sem, leteszed, kimenekülsz. Be egy papír-írószerbe. Ott veszel végül pár túlárazott csomagolópapírt, aranyszalagot meg rénszarvasos csipeszeket.
Legalább be tudod csomagolni a semmit.
Aztán egy Libribe. Már minden könyvbe belemagyarázod, hogy valakinek ez tuti tök személyes és jó lenne, de aztán egyik sem tetszik, mert ez miért lenne jobb, mint az? Már két órája vagy a plázában, felforrt a sapka alatt a hajad, és annyira jutottál, hogy vettél négy guriga csomagolópapírt. Végül kimész, a kimerültség és sikertelenség határán már-már a sírás környékez, főleg, ha arra gondolsz, hogy még hány barátoddal is kell megszervezni az ünnepek előtt a találkozást, és az egész egyszerűen nem fog beleférni, és mindenkinek csalódást fogsz okozni.
Eljön a karácsonyi hét.
Már mindegy, már muszáj mindent megvenni. És meg is veszed.
Cikázol a boltok között, mindent bedobálsz, amit csak látsz, eldobható kamera, mert Tominak poén lenne, egy régi lemez, mert papának van lemezjátszója, négy macskás fürdőbomba, hogy senki ne maradjon ki, fürdőszobai piperekészlet, hogy anya a régit lecserélje, zoknik-borok-csokoládék általános osztogatásra: cirka nyolc zsák cuccot vásárolsz, amelyeket össze-vissza halmozol a hátadra, a könyöködre és külön-külön az ujjaidra, annyi pénzt költöttél, amennyid nincs, minden tagod fáj, hullafáradt vagy és elégedetlen.
És reménykedsz, hátha nem a te ajándékaid lesznek a legbénábbak a fa alatt.
Szóval ez a Mérgezettegér-üzemmód, és ez az, amiért évek óta nem kifejezetten szeretem ezt az időszakot. Most viszont egy kicsit más minden. Nincsenek karácsonyi vásárok: az ajándékozási tébolynak legalább ezt a részét biztosan elkerülöm, a plázákban pedig negyedannyi időt töltök a maszk miatt, és célzottabban vásárolok.
Nincsenek programok a barátokkal, ami egyfelől persze nagyon hiányzik, viszont mégis sokkal több időm marad arra, hogy fejben készülődjek és testben pihenjek. A nyolc óra utáni beüléseknek is lőttek, ami rossz, de tény, hogy ezáltal a városban sem megyek egyik bárból a másnaposságba, amivel a fejfájással kiesett napok is jelentősen redukálódnak. Nincsenek fesztiválok, koncertek, színházi előadások, összejövetelek, munkahelyi vacsorák, évértékelő meetingek, vidéki csapatépítők.
Kevés most az inger a kimozdulásra. Ez a tény egész évben agyonnyomott, viszont most, decemberben, bevallom: örülök neki.
Mert lehet, hogy ez az egész lezárt, furcsa és elcseszett 2020-as világ most ad egy valós sanszot arra, hogy tényleg megéljük az ünnepi várakozást, a rohangálás és stressz helyett azt a lelassulást, amire mindenki vágyik, de sosem tette meg.
Most nincs választásunk. Ha pedig az ember nem mehet kifelé, akkor elindulhat befelé. És ez az ünnepi kényszerpihenő, ha jól használjuk ki, igazából 2020 legjobb dolga lehet.
ünnep | mérgezett egér | bolt | pláza | történet
Jön az a különleges fesztivál, amelyen minden ízében megélheted a Márton-napi hagyományokat
Megfogni a jövő építőit – Bálint Attila-interjú
Az ősz önmagában is tud szép lenni, de a Roadster aktuális számával még szebbé és izgalmasabbá tehetjük. Mit találunk benne? Ellátogatunk Jerevánba, és megmutatjuk, mit érdemes csinálni Örményország fővárosában, és megnézzük közelről Athén jelenleg legizgalmasabb kerületét, Keramiekoszt. Találkozunk a világhírű képzőművésszel, Julie Mehretuval, kifaggatjuk, mit csinál Szabados Ági Debrecenben, megkóstoljuk, mit főzött ki az Arany Kaviár új séfje, motorozunk Erdélyben, jachtozunk az Adrián és egyéb hedonista kalandokban is részt veszünk, de nem soroljuk fel mindet. Ezen kívül elbeszélgetünk a bájos izraeli ékszertervezővel, Tal Adarral, találkozunk Zwack Sándorral, bejárjuk a Sauska tokaji főhadiszállását, és elbeszélgetünk napjaink egyik legnevesebb európai portréfotósával, Rob Hornstrával. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat és a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!