Close
Ezért nem nézem többet a közösségi médiát utazás előtt

Ezért nem nézem többet a közösségi médiát utazás előtt

Évről évre egyre szembetűnőbb a különbség a közösségi oldalakon posztolt utazós képek és a valóság között. Ez több okból is nagyon kiábrándító.

A huszonegyedik század emberének teljesen természetes, hogy úti célt ma már nem az alapján választ, hogy milyen kedvezményeket kínál a közeli utazási iroda, vagy mit ajánl a szomszéd a szemközti házból – ahogyan azt az előző generációk tették –, sokkal inkább az Instagram- és a Facebook-tartalmak, no meg a Pinterest-táblák között keresi az inspirációkat.

Arra viszont senki nem gondol, hogy a színpompás, tökéletes beállításban készült fotók, amelyeket egy-egy külföldi városról láthat a nagyközönség a közkedvelt bloggerek, influenszerek és celebek profilján, nem több ámításnál, és legtöbbször csak az adott oldal kezelőjének népszerűségét hivatottak növelni.

Bár lassan mindannyian tisztában leszünk vele, hogy az online világban szinte semmi sem az, aminek látszik, úgy tűnik, újra és újra képesek vagyunk elkövetni azt a hibát, hogy a sokat ígérő, számtalanszor utómunkázott fotókat vesszük alapul, amikor kiválasztjuk soron következő felfedezőutunk helyszínét. Az pedig talán ennél is nagyobb probléma, hogy ilyen típusú képekből egyre többet látni, és az utazók egy-egy népszerű helyen akkor is kattogtatják a fényképezőgépüket, ha kiábrándító, amit maguk előtt látnak. Az effektek és a szerkesztőprogramok majd segítenek, és bár akkor és ott furcsán érzi magát az ember, mert szemtől szemben nem azt kapta, amit várt, mégis belemegy a játékba. Ennek a felfogásnak köszönhetően az idők végezetéig ámíthatjuk egymást, ahelyett, hogy arra hívnánk fel a figyelmet, cselekvésre lenne szükség, legyen az egy épület vagy egy műemlék renoválása, vagy akár egy városka megtisztítása a turisták szemetétől.

A legjobb példa erre a furcsa jelenségre a Ligur-tenger legtöbbet reklámozott vidéke, Cinque Terre, ami öt apró, olasz kisvárost foglal magába, amelyek közvetlenül a nagy kékség mellett találhatók, legnagyobb jellegzetességeik pedig az apró, egymásra épült, színes házak. Felesleges is szaporítani a szót, ma már alig akad olyan, aki ne ismerné Vernazza, Manarola, Riomaggiore, Corniglia és Monterosso ötösét, ha máshonnan nem, az újságokból és persze az internetről. A rózsaszín, piros, sárga és narancssárga színekben pompázó apró települések a tenger közelségével és a mediterrán környezettel kiegészülve már több mint húsz éve csavarják el az utazók fejét, köszönhetően a médiában megjelenő képes ajánlóknak. Ezek szinte szemet vakítóan színes épületeket mutatnak, aprócska kikötőkkel és égszínkék, kristálytiszta vízzel, néhány, hullámokon hánykolódó öreg csónakkal.

Eleve elfogult vagyok Olaszországot illetően: kiskoromban anyukám sokat járt a toszkán vidéken és Rómában is, nap mint nap olaszul beszélt telefonon, és nekem teljesen természetes volt, hogy négyévesen már tudok néhány szót beszélni a kint élő ismerősökkel. Azóta is töretlenül rajongok értük, a gasztronómiájukért és az életfelfogásukért, így nem kellett sokat győzködni magam, hogy elhiggyem, ezúttal is csupa gyönyörűséget látok majd, amikor szeptember elsején leszállok a vonatról az első falu állomásán.

Ehhez képest a tapasztalat lelombozó volt. Turisták százai özönlötték el az utcákat, minden négyzetcentiméteren szelfiző párok és baráti társaságok álltak, de ami a legfélelmetesebb, hogy mindezt leharcolt, néhol omladozó, színükben kifakult házak előtt tették. Vártam a varázslatot, ami otthon, a számítógép előtt ülve tetőtől talpig átjárt, de nem jött. Reméltem, hogy a soron következő településekkel majd más lesz a helyzet, de sajnos nem sokat változott, a kérdések viszont folyamatosan gyűltek a fejemben.

A legerősebben az lüktetett bennem, hogy ha egy város már rég nem olyan állapotban van, mint ahogy azt szeretnék elhitetni velünk, miért teszünk mégis úgy, mintha minden rendben lenne? Miért nem hívjuk fel a figyelmet arra, hogy évek kérdése, és teljesen lehullik a vakolat és eltűnik a festék az évtizedekkel ezelőtt még gyönyörű, színesre mázolt házakról, és miért gondoljuk, hogy azzal minden meg van oldva, ha egy filterrel eltakarjuk a problémákat?

A legfontosabb pedig: mit lehetne tenni ez ellen?

Részemről annyit mindenképp, hogy ha elutazom valahova, nem próbálom meg kiszínezni a látottakat, és a szépségek mellett odafigyelek az adott hely problémáira is. Ha egy előttem sétáló turista eldob egy csokipapírt, felveszem a földről, ha a helyiek gyűjtenek a házak felújítására, támogatom. Több időt töltök a tenger hullámzását vagy a város látképét nézve, mint a telefonom képernyőjét nyomkodva, és nem azért utazom, hogy posztolhassak, hanem azért, hogy tapasztalhassak.

Feldmár András mondta egyszer, hogy a környezetünkön – és önmagunkon is – csak akkor tudunk hatékonyan változtatni, ha tisztában vagyunk a valósággal, és azt el is fogadjuk, tiszteletben tartjuk. Ezt a gondolatot érdemes követni.

Ez is érdekelhet:

Close