Balogh Boglárka utazó újságíró, fotográfus nyolc éve járja a világ országait szociográfiai és állatvédelmi témákon dolgozva. Nem mindennapi történetei a több kontinenst érintő kalandos útjairól szólnak: a helyi törzsekről, állat- és embermentőkről, orvvadászokról, gorillákról, varázslókról... Az utazások képanyagából az elmúlt években többször nyílt kiállítása: a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Természettudományi Múzeumban. Most nemrég megjelent, Ezerarcú Föld című könyvéből választottunk ki egy újabb kalandot, amely az Uganda hegyeiben élő gorillák közé visz minket.
A sejtelmes párába burkolt sziklákon és völgyeken át egy álomvilágban utazunk.
Elmerülten figyelem a mellettünk elrohanó vályogházakat, amelyekből a védett területhez közeledve már csak egy-egy bukkan elő. A Bwindi Nemzeti Park négy gorillamegfigyelő területének az egyikén, a Rushagán járunk, s bár az UNESCO Világörökség részét képező 331 négyzetkilométernyi hegyoldalt sűrű, magas növényzet borítja, Kongó hegyei innen is jól látszanak.
A nyugati és a keleti gorillából kb. 100 400 található vadon, ez utóbbi egyik alfaja, a hegyi gorilla azonban alig 800 fős populációval bír. Három ország osztozik természetes élőhelyükön: Ruanda, Uganda és a Kongói Demokratikus Köztársaság. Uganda 11 gorillacsaládjával, melynek nagy része, 340 fő a Bwindi Nemzeti Parkban található, kiemelkedő szerepet játszik az állatok védelmében.
A turisták a meglehetősen drága előzetes engedély kiváltását követően, amit az Ugandai Vadvédelmi Hivatalnál fizetnek be, az év bármely szakában látogathatják az erdőt.
Mivel a hatóság által felállított szigorú szabályok szerint csoportonként csak nyolc ember indulhat útnak, hogy megfigyelje az adott gorillacsalád viselkedését, a kilenc látogatóból álló kis társaságunkat, ami az aznapi túrára összegyűlt, ketté osztják: a hetven év körüli németeket és amerikaiakat a legközelebbi helyre, a Nshongi, míg engem másodmagammal a Bweza családhoz visznek.
Megérkezve a Nemzeti Park lábához, túravezetőnk, Damian, aki a főiskola, valamint a speciális természet- és állatvédelmi képzést követően öt éve dolgozott Bwindiben, rádiótelefonon kapja a hírt, hogy a 12 tagú gorillacsalád, a Bweza, amely a szürkehátúról kapta a nevét, itt van a közelben.
A hím 2012-ben vált le korábbi csoportjáról, hogy saját maga egy újat alapítson. A gorillák mozgását a vadőrök az orvvadászok miatt állandóan monitorozzák, területüket megközelíteni a túravezetőn kívül pedig csak két fegyveres kísérővel lehet.
Ez utóbbiakra nem az emberszabásúak miatt van szükség, hanem az erdei elefántok elijesztésére, amelyek a fák közül kicsörtetve nemegyszer állják útját a látogatóknak.
Meghallgatjuk a végső instrukciókat a gorillák közti helyes viselkedésről, arról, hogyan süssük le a szemünket, ha a dominanciáját fenyegetve érző alfahím kihívóan minket méreget, majd útnak indulunk. Kezdetben jól kitaposott, széles ösvényen kaptatunk felfelé, ami a házakat köti össze az ültetvényekkel. Földeken dolgozó asszonyok mellett sétálunk el, a legtöbbnek csecsemő van a hátára kötve, akik békésen alszanak. Szemlátomást az sem zavarja őket, amikor anyjuk durván ránt egyet-egyet az őket tartó kendőn. Egy idő után aztán lekanyarodunk a tágas, kavicsos ösvényről az erdőbe vezető csapásra, amelyet úgy vesz körbe kétoldalt a tömör, sötét dzsungel, mintha zöld sziklafalak közé szorult volna. Bár a fák által kilélegzett pára még nem tömörült esőfelhővé, de a több mint 2000 méter magas hegyen csípős, nedves szél fúj.
Már egy jó órája követjük a fegyveres őröket és Damiant a meredeken. Szívem gyorsabban ver a megerőltetéstől, és nehezebben veszem a levegőt, de néhány pillangón és kisebb rágcsálón kívül semmivel nem találkozunk. Néha megállunk egy-egy sütkérező kaméleon vagy egy feltűnő virág előtt.
Ilyenkor a ritkább lombokon át lenézek a völgybe, ahol ponttá törpülő férfiak és fejkendős nők dolgoznak a tea- és krumpliültetvényeken.
Hirtelen újabb hívást kapunk: a gorillák elindultak lefelé a hegyoldalon, irányunkba tartanak. Megszaporázzuk lépteinket. Én vagyok az, aki legelőször észreveszi őket, egy fekete hát villan meg jó húsz méterre előttem a zöld levelek között, de amilyen hirtelen előbukkan, olyan váratlanul el is nyeli a rengeteg. A fegyveres őr és Damian útvonalat vált, most már nem a kitaposott ösvényen felfelé, hanem a vadonban lefelé haladunk. Egymás után sorban gázolunk a bokrokon és leveleken át. Leveszem a kardigánom, melegem van, érzem ahogy az izzadság lefolyik a halántékomon. Iszom egy kis vizet, mert a gorillák közelében már nem lehet, és a másik fegyveres őrrel zárva mögöttem a sort beérem a többieket a bozótban. A bokrok és a fák itt szinte teljesen összenőttek, az ágak észrevétlenül felhorzsolják a karomat. A férfiak most már macsétával vágják előttünk az utat. Ahogy haladunk lefelé a rendkívül egyenetlen területen, meredek hegyeken és szűk völgyeken át, Damian megtorpan. Egy anyagorilla ül a fán kicsinyével a mellkasán, alattuk az egyik fiatal, még fekete hátú hím nézelődik.
„ A gorillák a legnagyobb emberszabású majmok – mondja Damian halkan –, ez a nőstény úgy 100 kilogramm lehet, de a csoport szürke hátú hímje, akinek kora előrehaladtával lett szürkés vagy ezüstös a szőre, akár a 225 kilogrammot is elérheti.”
Ahogy helyi vezetőnk suttogva elhadarja az információkat, újabb példányok érkeznek. Mintha a környező bokrokat valami láthatatlan elem ütemesen rázná, először nem látunk mást csak ezt a lélegzetelállító, zöld hullámzást, és hallgatjuk a mélyről bődülő, hörgő hangokat, amivel a majmok egymással kommunikálnak. Szétnézek, most már öt gorilla van körülöttünk.
Mindannyian a tőlünk három méterre ülő családot figyeljük, amikor hirtelen megreccsen mellettem a bozót, a léptekből ítélve valami hatalmas közeleg. Én állok a hang irányához legközelebb. Mindannyian odafordulunk. Istenem, csak ne egy erdei elefánt legyen! – fut át az agyamon.
Egy fekete, húsos kéz ragadja meg a lombokat szinte utat tépve magának a sűrűből, Bweza, a szürkehátú gorilla áll meg előttem fél méterre...
Hogy miképpen folytatódik a történet, kiderül Balogh Boglárka művében. Az Ezerarcú Föld című új könyvében bepillantást nyerhetünk az afrikai törzsek mindennapjaiba, a „fekete” albínók rejtett világába, egy belga csokoládémester titkaiba éppúgy, mint az illegális vadállat-kereskedelembe, az oroszlánok vadászatra szánt ipari tenyésztésébe vagy egy magyar orvoscsapat életmentő akcióiba is… Színes kaleidoszkóp ez a könyv, mely kultúrák és népek, vallások és emberek sokszínűségét mutatja meg az olvasónak.
Ezerarcú Föld. Kiadó: Scolar, 272 oldal, itt megrendelhető.
Ez is érdekelhet:
Szakja Trizin, a 11. század óta létező szakja buddhista hagyomány feje. Tibetből elmenekült, jelenleg Indiában él, Balogh Boglárka fotós pedig találkozott vele. Történet a Himalája hegyei közül.
dzsungel | balogh boglárka | könyv | gorilla | nagy sztori | ezerarcú föld
Hét dolog, amit ki kell próbálnod a legszebb horvát nemzeti parkban
Nagyvárosi kalandor a Volvótól
Hawaiitól Tanzániáig, az egyik legjobb magyar sommeliertől a belga csúcsdizájnerig, az új Rolls-Royce-tól Horvátország titkos gyöngyszemeiig, a Roadster magazin új lapszáma ismét a világ izgalmas, kreatív és hedonistán lüktető ŕétegeibe viszi el olvasóit. Elmegyünk a bécsi három Michelin-csillagos Amadorba, ahol találkozunk Bencze Ádám sommeiler-vel, beszélgetünk Havancsák Terézzel, aki a közelmúltban kezdett el dolgozni az amerikai outerwear brand AETHERnél, Portugáliában kipróbáljuk, milyen a tengerparton száguldozni az új Ferrarival – egész kellemes –, a kortárs irodalom kedvelőinek pedig egy olyan Roadsternek írt Parti Nagy Lajos írással jelentkezünk, ami szerintünk a legjobbjai közé tartozik. Az aktuális számban lesz egy 20 oldalas mellékletünk is, amelynek főszereplője a még mindig rengeteg újdonságot rejtő Horvátország. Ezen kívül is sok színes történetünk van még, úgyhogy ezúttal is érdemes elmerülni a Roadster gazdag és kalandokkal teli világában!
Megnézem, mert érdekel!