Megnéztük minden idők legdrágább sorozatának első két részét és kijelenthetjük: nem a Puerto Rico-i tündék és ghánai törpnők miatt aludtunk be rajta kétszer. Spoilermentes csalódás-kritika Tolkien borzasztóan kezelt örökségéről.
A Gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi-t már az első beharangozók óta fűtött viták övezik: az első előzetesekben felbukkanó, sötét bőrű tündék és törpasszonyok sokaknál azonnal kiverték a biztosítékot, és nem csak a feketeöves Tolkien-fanoknál, hanem azoknál is, akiknek már finoman szólva is tele a cipőjük a mostani woke-éra kötelező kvótacastingjaival.
Én is hasonló (ellen)érzésekkel kezdtem bele A hatalom gyűrűi-be. Arra számítottam, hogy leginkább azon fog elhasalni ez az egészen irdatlan összegekből finanszírozott (minden epizódja drágább, mint egy teljes Gyűrűk ura-film) sorozat, hogy a Tolkien által teremtett univerzumból abszolút ki fognak lógni a 21. századi érzékenyítés miatt beleerőltetett, színes bőrű kvótakarakterek, és a PC-kötelezvény miatt az egész úgy megsemmisül, ahogy annyira sok újra feldolgozott és zsírkrétával átszínezett legendás alkotással megtörtént már az elmúlt években.
De az a helyzet, hogy nem ebbe hal bele, hanem a teljes jellegtelenségbe.
A hatalom gyűrűinek első két része egy az egyben olyan mint egy számítógépes játék borzasztóan szépen megcsinált előzetese: vizuálisan rettentő alapos, ezen felül viszont bántóan semmilyen és lélektelen.
Egyszerűen semmi sem ül a sorozatban: a monumentálisnak szánt jelenetek nulla érzést váltanak ki, a színészek egész egyszerűen nem működnek (legyen az fehér vagy sem, nő vagy férfi, egyetlen szereplő sincs, aki teljesítményével legalább egy kicsit is a vállán vinné a sorozatot), a párbeszédek és karakterek kidolgozatlanok és jellegtelenek, a történet nem vezet sehová, a zenékben nem tudják eltalálni, mikor kéne drámaira felhúzni vagy kellemesen leengedni – egész egyszerűen nincs olyan pontja az első két résznek, ami működne, azon felül, hogy a vizuálban szagolni lehet a beleöntött pénzt. Pénzzel azonban nem lehet kitömni az elképesztően pocsék rendezés, írás és zéró dramaturgia által megásott, tátongó szakadékot.
Elgondolkodtató, hogy vajon mi is okozza ezt a jellegtelenség- és lélektelenség-érzést. Egyrészt talán a woke. Igen, korábban azt írtam, hogy nem a woke-ba és a kvótába hal bele, és ezt így is gondolom, de valószínűleg hátul mégiscsak ott settenkedik az a hozzáállás, ami a woke-ot és a PC-t jellemzi: mivel az “olyan filmet kell csinálni, amiben nem bántunk meg senkit semmivel” rémisztően könnyen tud átcsúszni abba a bátortalanságba és hígságba, ahol már semmit nem mernek csinálni a készítők és nem is tudják, hogyan bánjanak az általuk mozgatott karakterekkel jól – mivel nem jól és kreatívan akarnak bánni velük, hanem PC-n.
Ennélfogva a PC és a woke egyfajta elképzelt közkívánattá válik, amire igazából elképesztően nincs igény és nem is létezik ez a fajta közkívánat, inkább csak egy fiktív ideológiai nyomás ez, ami úgy, ahogy van megfojt és tönkretesz minden kreativitást és alkotói szabadságot.
Mert nem az a szabadság, hogy egy tündét játszhat egy Puerto Rico-i színész vagy egy törpasszonyt egy ghánai felmenőkkel rendelkező színésznő, mert Tolkien egyszer sem írta le betű szerint, hogy ne lehetne odaképzelni, ezért képzeljük most oda.
A kreatív szabadság az lehetne, ha egy akkora gigantikus univerzumban, mint Tolkiené, az alkotók megtalálnák azokat a különleges karaktereket és lebilincselő történeteket, amelyek ma is mágikus utazásra hívnak egy fantasztikus világba, az azonosulást pedig nem a bőrszín és a gender, hanem a kidolgozott történetek, karakterek, párbeszédek és filmes felépítmény adná.
Már most látszik, mennyire el szeretné tussolni az Amazon a sorozat nagyon is érő kudarcát azzal, hogy különböző filmkritikai fórumokon (lásd IMDB, Rottentomatoes és társai) konkrétan eltűntetik a közönségkritikai negatív szavazatokat és ellenvéleményeket, és a megvásárolt pozitív kritikákat tolják a kirakatba. Viszont ez a lufi az internet korában tarthatatlan és nagyon hamar ki is fog pukkadni, ezzel a gigakudarccal pedig lehet, hogy le is zárul a pár éve tartó get woke, go broke-korszak, azaz a tendencia, hogy ne csináljunk csak a woke-ság miatt valamit, mert ezek közül szinte egytől-egyig az összes alkotás brutálisan veszteséges.
Kíváncsiak vagyunk, hogy A hatalom gyűrűi hogyan folytatódik: vajon az első két rész csak egy finoman szólva is lélektelen, semmilyen és gyatra bevezetője volt valami gigászinak és jónak, de sajnos kevés esélyt látunk rá. Ami viszont biztos, hogy a sorozatgyártás történetének eddigi legdrágább produkciója egyértelműen meg fogja kérdőjelezni, mitől szerethető, minőségi és kultikussá váló egy alkotás – és mitől süllyed a feledés homályába még akkor is, ha egy kisebb ország éves GDP-jét költik rá.
kritika | sorozat | Amazon | woke | a hatalom gyűrűi
Hét dolog, amit ki kell próbálnod a legszebb horvát nemzeti parkban
Nagyvárosi kalandor a Volvótól
Hawaiitól Tanzániáig, az egyik legjobb magyar sommeliertől a belga csúcsdizájnerig, az új Rolls-Royce-tól Horvátország titkos gyöngyszemeiig, a Roadster magazin új lapszáma ismét a világ izgalmas, kreatív és hedonistán lüktető ŕétegeibe viszi el olvasóit. Elmegyünk a bécsi három Michelin-csillagos Amadorba, ahol találkozunk Bencze Ádám sommeiler-vel, beszélgetünk Havancsák Terézzel, aki a közelmúltban kezdett el dolgozni az amerikai outerwear brand AETHERnél, Portugáliában kipróbáljuk, milyen a tengerparton száguldozni az új Ferrarival – egész kellemes –, a kortárs irodalom kedvelőinek pedig egy olyan Roadsternek írt Parti Nagy Lajos írással jelentkezünk, ami szerintünk a legjobbjai közé tartozik. Az aktuális számban lesz egy 20 oldalas mellékletünk is, amelynek főszereplője a még mindig rengeteg újdonságot rejtő Horvátország. Ezen kívül is sok színes történetünk van még, úgyhogy ezúttal is érdemes elmerülni a Roadster gazdag és kalandokkal teli világában!
Megnézem, mert érdekel!