Megnéztük minden idők legdrágább sorozatának első két részét és kijelenthetjük: nem a Puerto Rico-i tündék és ghánai törpnők miatt aludtunk be rajta kétszer. Spoilermentes csalódás-kritika Tolkien borzasztóan kezelt örökségéről.
A Gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi-t már az első beharangozók óta fűtött viták övezik: az első előzetesekben felbukkanó, sötét bőrű tündék és törpasszonyok sokaknál azonnal kiverték a biztosítékot, és nem csak a feketeöves Tolkien-fanoknál, hanem azoknál is, akiknek már finoman szólva is tele a cipőjük a mostani woke-éra kötelező kvótacastingjaival.
Én is hasonló (ellen)érzésekkel kezdtem bele A hatalom gyűrűi-be. Arra számítottam, hogy leginkább azon fog elhasalni ez az egészen irdatlan összegekből finanszírozott (minden epizódja drágább, mint egy teljes Gyűrűk ura-film) sorozat, hogy a Tolkien által teremtett univerzumból abszolút ki fognak lógni a 21. századi érzékenyítés miatt beleerőltetett, színes bőrű kvótakarakterek, és a PC-kötelezvény miatt az egész úgy megsemmisül, ahogy annyira sok újra feldolgozott és zsírkrétával átszínezett legendás alkotással megtörtént már az elmúlt években.
De az a helyzet, hogy nem ebbe hal bele, hanem a teljes jellegtelenségbe.
A hatalom gyűrűinek első két része egy az egyben olyan mint egy számítógépes játék borzasztóan szépen megcsinált előzetese: vizuálisan rettentő alapos, ezen felül viszont bántóan semmilyen és lélektelen.
Egyszerűen semmi sem ül a sorozatban: a monumentálisnak szánt jelenetek nulla érzést váltanak ki, a színészek egész egyszerűen nem működnek (legyen az fehér vagy sem, nő vagy férfi, egyetlen szereplő sincs, aki teljesítményével legalább egy kicsit is a vállán vinné a sorozatot), a párbeszédek és karakterek kidolgozatlanok és jellegtelenek, a történet nem vezet sehová, a zenékben nem tudják eltalálni, mikor kéne drámaira felhúzni vagy kellemesen leengedni – egész egyszerűen nincs olyan pontja az első két résznek, ami működne, azon felül, hogy a vizuálban szagolni lehet a beleöntött pénzt. Pénzzel azonban nem lehet kitömni az elképesztően pocsék rendezés, írás és zéró dramaturgia által megásott, tátongó szakadékot.
Elgondolkodtató, hogy vajon mi is okozza ezt a jellegtelenség- és lélektelenség-érzést. Egyrészt talán a woke. Igen, korábban azt írtam, hogy nem a woke-ba és a kvótába hal bele, és ezt így is gondolom, de valószínűleg hátul mégiscsak ott settenkedik az a hozzáállás, ami a woke-ot és a PC-t jellemzi: mivel az “olyan filmet kell csinálni, amiben nem bántunk meg senkit semmivel” rémisztően könnyen tud átcsúszni abba a bátortalanságba és hígságba, ahol már semmit nem mernek csinálni a készítők és nem is tudják, hogyan bánjanak az általuk mozgatott karakterekkel jól – mivel nem jól és kreatívan akarnak bánni velük, hanem PC-n.
Ennélfogva a PC és a woke egyfajta elképzelt közkívánattá válik, amire igazából elképesztően nincs igény és nem is létezik ez a fajta közkívánat, inkább csak egy fiktív ideológiai nyomás ez, ami úgy, ahogy van megfojt és tönkretesz minden kreativitást és alkotói szabadságot.
Mert nem az a szabadság, hogy egy tündét játszhat egy Puerto Rico-i színész vagy egy törpasszonyt egy ghánai felmenőkkel rendelkező színésznő, mert Tolkien egyszer sem írta le betű szerint, hogy ne lehetne odaképzelni, ezért képzeljük most oda.
A kreatív szabadság az lehetne, ha egy akkora gigantikus univerzumban, mint Tolkiené, az alkotók megtalálnák azokat a különleges karaktereket és lebilincselő történeteket, amelyek ma is mágikus utazásra hívnak egy fantasztikus világba, az azonosulást pedig nem a bőrszín és a gender, hanem a kidolgozott történetek, karakterek, párbeszédek és filmes felépítmény adná.
Már most látszik, mennyire el szeretné tussolni az Amazon a sorozat nagyon is érő kudarcát azzal, hogy különböző filmkritikai fórumokon (lásd IMDB, Rottentomatoes és társai) konkrétan eltűntetik a közönségkritikai negatív szavazatokat és ellenvéleményeket, és a megvásárolt pozitív kritikákat tolják a kirakatba. Viszont ez a lufi az internet korában tarthatatlan és nagyon hamar ki is fog pukkadni, ezzel a gigakudarccal pedig lehet, hogy le is zárul a pár éve tartó get woke, go broke-korszak, azaz a tendencia, hogy ne csináljunk csak a woke-ság miatt valamit, mert ezek közül szinte egytől-egyig az összes alkotás brutálisan veszteséges.
Kíváncsiak vagyunk, hogy A hatalom gyűrűi hogyan folytatódik: vajon az első két rész csak egy finoman szólva is lélektelen, semmilyen és gyatra bevezetője volt valami gigászinak és jónak, de sajnos kevés esélyt látunk rá. Ami viszont biztos, hogy a sorozatgyártás történetének eddigi legdrágább produkciója egyértelműen meg fogja kérdőjelezni, mitől szerethető, minőségi és kultikussá váló egy alkotás – és mitől süllyed a feledés homályába még akkor is, ha egy kisebb ország éves GDP-jét költik rá.
sorozat | kritika | woke | Amazon | a hatalom gyűrűi
Merész kampánnyal robban be a Reebok új kollekciója
A modern luxus nyomában a Range Roverrel
Megérkezett a tél, már ki lehet csomagolni a Roadster legújabb, sorrendben 18. lapszámát. Mit találunk benne? A Costa Smeralda fedélzetén kipróbáljuk, milyen az élet egy tengerjárón Barcelona és Nápoly között. Ellátogatunk a luxusipar nagyágyúival dolgozó Edinas Paper kőbányai műhelyébe, megmutatjuk, milyen finomságokkal lehet átvészelni a hideg hónapokat, és megismerkedünk a római Palazzo Talìával is, amelyet az olasz rendezőzseni, Luca Guadagnino álmodott meg. Aktuális számunkban is rengeteg izgalmas helyszín bukkan fel: ilyen a kanadai Yukon vidék, az Amalfi-part, a Côte d’Azur-on kipróbáltuk, milyen az új Audi S5. Északabbra is elkalandoztunk: a lapszám talán legszimpatikusabb szereplője az a négy norvég fiatal, akik egy elhagyatott halfeldolgozó üzemet alakították át a skandináv ország és talán Európa legcoolabb pontjává. Ezen kívül bemutatunk öt divatbrandet, akiket érdemes követni, megvizsgáljuk, milyen volt az elmúlt száz évben a lejtők divatja és még ezen kívül is rengeteg izgalmas témánk van, de itt megállunk.
Megnézem, mert érdekel!