Húsz kilométer, amit sosem felejtek el – Ilyen sziklatúrázni a Hadzsar-hegységben

A bátorság és a botorság közt egy hajszál a különbség, amire tökéletes bizonyíték volt túraszűzen elindulni az Emírségekbe egy Highlander-túrára. Szubjektív élménybeszámoló az Egyesült Arab Emírségek első Highlander megmérettetéséről, ahol százötven lelkes túrázóval vetettem magam a Hadzsar-hegység magasába – abszolút túratapasztalat nélkül.

Emírségek a felhőkarcolókon túl

Olaj, Dubaj, Világkiállítás, Abu-Dzabi – körülbelül ezek az első hívószavak, amik az Arab Emírségekről először eszünkbe jutnak. Nem is lövünk annyira mellé velük, viszont ahogy természetesen Magyarország sem csak Budapest, gulyásleves és Balaton, úgy az Emírségekben is érdemes a felszínen túl elmerülni. Erre kínált csodálatos alkalmat Rász el-Haima, az Emírségek negyedik legnagyobb városának turisztikai hivatala, mikor meghívott minket egy késő novemberi, cserébe harminc fokos felfedezésre.

A helyi lakosok közt egyre nagyobb hagyománya van a sziklás-sivatagos hegyekben vakációzásnak: ez a kopár, rozsdás-homokszínű táj a maga érintetlenségében (leszámítva a tükörsima utakat) a nagyvárosokból mélységekre és természetre vágyó arabok egyik kedvelt üdülőhelyévé vált. Míg a tehetősebbek nyaralókat ékeltek a sziklákba, a többség az út mellett üt kempingtanyát; már reggeltől sülnek a húsok a grillen és gyúlnak a vízipipák az út mentén. Nem véletlen, hogy a környékben elkezdték meglátni az outdoor programok turisztikai lehetőségét és – mivel az emírségbeliek ritkán gondolkoznak kicsiben – kezdésnek megépítették a világ legnagyobb zipline, azaz drótkötél-pályáját. Mi pedig, mielőtt nekiláttunk túrázni, azért biztos, ami biztos, kipróbáltuk.

Fémhang, 160 km/h, suhanás, tériszony

A 2,8 kilométeres Jebel Jais zipline amellett, hogy a világ leghosszabbja, még pokolian mély is, a rakétaként kilövés és lesúlyozás pedig garantálja, hogy legalább 140-re, de inkább 160 környékére gyorsuljon fel az ember. És nem csak mondjuk húsz másodpercig, hanem cirka két percig. Adrenalinjunkie-knak kötelező program: száguldás egy cérna(drót)szálon védtelenül a semmiben, kétezer méter magasan a sziklás hegyek között – hihetetlen élmény, ami után én speciel teljes kocsonyaként remegve tántorogtam ki a hámból.

Ami számomra a legdurvább volt ebben a zipline-élményben, az nem is csak a sebesség meg az ördögi mélység, hanem az, hogy a hossza miatt sokkal több időd van felfogni, hogy ez valóban történik – és elkezdeni pánikolni. Azon, hogy ebből az egészből nincs visszaút; nincs olyan, hogy oké, kipróbáltam, féltem eleget az első harminc másodpercben, köszi, elég volt ennyi, most már tényleg para, állítsák meg, szedjenek le, meghalok! Nincs ilyen, ezen ha elindul az ember, végig kell menni, egész egyszerűen nincs más lehetőség. Érdekes módon valami nagyon hasonló érzést éltem meg egy nappal később a Highlander túrán, pedig fizikailag a két tapasztalás egymás tökéletes ellentettje volt.

Hátamon a házam

A Highlander nemzetközi túraszövetség 2017-ben alakult Horvátországban, a Highlander lényege pedig, hogy úgy túrázol a magasban, hogy a hátizsákod az otthonod; sátor, hálózsák, főzőeszközök és minden egyéb a hátadon, miközben napokig túrázol a hegyekben.

A Highlander, mint szervezet egy fix összegért garantálja az ételt (amit reggel teszel el a zsákodba és viszed magaddal az ebédedet, uzsonnádat) és a vízutánpótlást (szintén reggel és szintén egész nap cipeled magaddal), valamint a túra útvonalán ellenőrzőpontokon izotóniás italt és esetleges segítséget, ha valakinek problémája lenne. Ennyi a kapaszkodó, ezen felül mindenki olyan sebességben túrázik, ahogy szeretne, és akkor ér a céltáborba, amikor akar – vagy tud.

A Rász el-Haima Highlandernek kétféle verziója van: a háromnapos, ötvenöt kilométeres Highlander55 vagy a kétnapos, harmincöt kilométeres HighlanderExperience. Én az utóbbit választottam, mivel könnyebbnek ígérkezett – valóban az is volt, de a könnyebb szó itt egészen új, kifejezetten az embert próbálóan nehéz felé tendáló jelentéstartományait fedte fel.

A Hadzsar-hegységet látni és meghalni

A túra startpontja 1650 méteren van, ahová busszal érkeztünk és reggel nyolc körül indultunk neki az erdetileg tizenötnek, majd tizennyolcnak meghirdetett, végül pedig húsz-huszonhárom kilométerré csúcsosodó túrának. Az útvonal egy kétórás, mondhatni bemelegítő szakasz után egy hatszáz méter szintkülönbséget tíz-tizenkét kilométer alatt megtévő emelkedővel folytatódott; ettől rettegtem a legjobban, de végül különös módon ez sokkal jobban ment, mint a folytatás.

Ahogy teltek a déltájt tikkasztó hőségben megtett emelkedő kilométerei, úgy raktuk a visszapillantótükrön túlra az ember alkotta táj utolsó foszlányait is, és a régen kecskepásztorok által használt úton felfelé haladva fokozatosan kaptam el azt a minden zihálás ellenére is utaztató ritmust, amiben a fárasztó és monoton fizikai mozgás egyfajta meditatív állapottá válik.

 

A hegytetőn egy óra körül elérkeztünk az aznapi első és egyetlen checkpointhoz, ahol a szervezők gratuláltak nekünk a kemény emelkedő megtételéhez és biztosítottak minket, hogy innentől már csak egy egyszerű lejtő következik és három-négy óra felé már a táborban leszünk. Én jól leplezett büszkeséggel veregettem magam vállon, hogy megtettem ezt a próbatételt és innentől lazán lesétálok a hegyről.

„Elment nagyon messzire, hogy fájjon a térde” – egy ismerősöm mondta ezt cinikusan az El Caminózókról, és ha nem lett volna lelkileg is olyan megrendítő élmény, akkor most lazán és cinikusan így foglalhatnám össze én is a túra délutáni részét. A fantasztikusan szép, kopárságában és változatos sziklaformáiban megigéző táj az első két délutáni órában teljesen lefoglalt – na meg az, hogy az olykor borzasztóan tériszonyos meredélyek mellett lazán elsétáljak és ne kuporodjak le magzatpózban a félelemtől.

A félelem azonban elég hamar átadta magát a fájdalomnak: három-négy óra tájban már annyira kijárt a jobb térdem, hogy minden sziklalépcsőn megtett lépés kínszenvedés volt. Mondjuk ennek is megvan a maga előnye, például a tíz-tizenöt kilós hátizsákot és a nyúlmódra szaporodó vízhólyagokat a talpamon már fel sem vettem.

A túra legnehezebb része viszont nem a fizikai megerőltetés, hanem a mentális.

A szervezők ígéretéhez kapcsoltam az energiabeosztásomat is, és úgy számoltam – mint sokan mások is – hogy három-négy órára már lent leszünk a táborban. Négy órakor még a látóhatáron sem volt a tábor, csak a hosszú, végtelenül kanyargó utat láttam magam előtt a hegygerinceken át.

Fogalmunk sem volt ekkor, hogy hol lehetünk, mennyire van a cél: csak mentünk előre, tovább és tovább, bízva abban, hátha a következő látóhatár után már végre lejteni kezd az út és levisz a hegyről a vágyott táborba.

Öt órakor kapott el a teljes kétségbeesés, mikor megpillantottuk jobbkéz felől, a mélységben és a távolban a tábort – na meg az előttünk álló utat, ami nem a tábor felé vitt, hanem szöges ellenirányban felfelé, tovább és tovább a gerincen. Több órányira.

Ekkor töltötte el minden, térdfájással és naptejes-homokos izzadsággal átjárt porcikámat ugyanaz az érzés, mint előző nap a zipline-on: a pánik, hogy most már köszönöm, megvolt a tapasztalat, szuper volt, fenségesek a hegyek és én is kiálltam a magam próbáját, de elég volt, szedjenek le innen kérem szépen. De innen sem szed le senki. Nincs taxi, nincs út sem bármilyen autónak vagy terepmotornak, nincs egy szervezői terepjáró, nincs helikopter: csak a nyolcórás visszaút van, vagy az, ami még előre megmaradt.

Az ember ilyen helyzetekben fogja fel, mennyire kényelmes és valahol nem is valós a városi élet. Egy adott szituáció szinte bármikor megváltoztatható: hívunk egy autót, fizetünk bankkártyával – ha van pénzünk és mobiltelefonunk, gyakorlatilag bármilyen helyzetből egy másikba varázsolhatjuk át magunkat a civilizált térben.

A semmi közepén nincs ilyen, az egyetlen kapaszkodó az embernek saját maga és azok a hátsó energiatartalékok, amelyekről nem is tudott, hogy ott vannak.

Az utolsó három órában nem álltam meg, úgy éreztem, ha most leülök egy korty vízre, nem állok fel többé. Végül fél nyolcra, a hold reflektorként világító fényénél értünk túratársaimmal a táborba, ők tapasztalt túrázókként fáradtan és zónaadagokat káromkodva, én testileg és lelkileg is teljesen másállapotban.

Most azt gondolhatja mindenki, hogy ez az egész egy borzalmas élmény volt, pedig nem így van. Az első és második sokkot kiheverve az Emírségekben Highlander túrázni számomra hasonló volt a görög drámák katarzisához: a célbaérés megváltás-érzéséhez szükség van az azt megelőző szenvedésre, a harcra, önmagunk túllépésére. Egy ilyen túra tanulás magadról, a lehetőségeidről, a határaidról és a határtalanságaidról, miközben végtelen dallamként ölel körbe a kopár arab táj – mindez olyan felcserélhetetlen élmény, ami átformál és mindig veled marad.

Úgyhogy szívből ajánlom mindenkinek Rász el-Haimát és a Highlandert, aki szeretné próbára tenni magát és legbelülről megismerni ezt a lehengerlő vidéket – garantált, hogy olyan élményben lesz része, amit sohasem felejt el.

(Pál Máté túratársamnak köszönet a csodás fotókért.)

túra | emírségek | nagy sztori | drótkötél | rász el-heima