Kutyák és emberek brutális erőpróbája "az utolsó nagy verseny"

Két napja, szombaton indult a világ legkomolyabb szánhúzó versenye, az Iditarod. A szervezőkkel beszélgettünk, milyen is ez a verseny a kulisszák mögül.

Minden év márciusának első szombatján nagyjából ötven hajtó, mintegy ezer szibériai husky és rajongók sokasága szállja meg az alaszkai Anchorage főutcáját, hogy részt vegyenek az Iditarod Trail Race-en, a világ leghosszabb kutyás szánhúzó versenyén. A szervezési munkálatok hónapokkal a rajt előtt már gőzerővel zajlanak, hogy az év legfontosabb alaszkai sporteseményének kezdetére minden összeálljon. Shannon Noonan kommunikációs vezetővel beszélgettünk „az utolsó nagy versenyről”.

A kutyákról szól

A huskyk egészen a hatvanas évekig az alaszkai mindennapok szerves részeinek számítottak, még a vonat és az automobilok megjelenése sem veszélyeztette fontosságukat. Aztán az 1960-as években megjelentek a motoros szánok, és a szánhúzó kutyák jelentősége szinte egyik hétről a másikra a nullára csappant. A kutyákkal együtt egy életforma, és az alaszkai identitás egy fontos pillére is veszélybe került, néhányan pedig úgy érezték, hogy a szánhúzókutya-kultúrát az egyre modernizálódó világban is meg kell őrizni, mert ha az megszűnik, azzal együtt Alaszka is végérvényesen elveszíti lelke egy fontos szeletét.
Már a hatvanas évek második felében elkezdték kutatni egy szánhúzóverseny lehetséges helyszínét, de egészen 1973-ig kellett várni, mire megszületett az Iditarod Trail Race, a világ leghosszabb kutyás szánhúzó versenye. Az Iditarod-ösvény Anchorage-ból indul, és ezerötszáz kilométeren át kígyózik az alaszkai vadonban, amíg el nem jut a végállomásig, a Bering-tenger partján fekvő Noméig. A verseny szimbolikus kapocsként köti össze Alaszka jelenét és múltját, és ünnepli a szánhúzást, amely egykor nem sportnak és rekreációs tevékenységnek, hanem a mindennapok részének számított.

Budapest–Párizs, szánnal

Évente negyven-ötven versenyző vág neki kutyáival ennek a brutális versenynek, amely úttalan mezőkön át vezet ellenőrzőpontról ellenőrzőpontra, nagyjából két héten át. A verseny keménységéről sok mindent elmond, hogy az újoncok – akiknek selejtezőkön kell bizonyítaniuk alkalmasságukat – sok esetben kénytelenek feladni, így már célba érni is hatalmas dicsőségnek számít. Aki megsérül, vagy más ok miatt kénytelen feladni, katonai helikopterrel menekítik ki, minden más eszközzel lehetetlen, vagy túlságosan lassú lenne a mentés. A táv 1510 kilométer, ami kicsivel több, mint a Budapest–Párizs-távolság, ezt a versenyzőknek néha lehetetlen viszonyok között, hóviharokban, kegyetlen időjárásban kell megtenniük (éjszakánként mínusz 70 Celsius-fok körüli hőmérséklet sem kizárt), az ösvény erdőkön, befagyott folyókon, hegyi hágókon, és néhol a befagyott tengeren át vezet. Ezt az Anchorage-ből a nyugat-alaszkai Noméig vezető ösvényt 1908-ban járta be először Walter Goodwin, a verseny útvonala ezt a történelmi ösvényt követi.
„Igazából csak öt állandó, belsős munkatársa van az Iditarod versenybizottságnak, akik egész évben dolgoznak – meséli a szervezési munkálatokról Shannon Noonan –, de van egy elkötelezett önkéntesbázisunk, és egy ezerkétszáz-ezerötszáz főből álló rajongótáborunk, akik minden évben ránk szánják az idejüket és az energiájukat, hogy az Utolsó Nagy Verseny elindulhasson. Van tizenöt-húsz önkéntes, akiknek kiemelten fontos szerep jut, ők az önkéntes-koordinátorok, ami azt jelenti, hogy mindegyikük egy egész divíziót irányít a verseny különböző szakaszain. Van, aki az anchorage-i rajtért felel, van, aki a willow-i rajtért, aztán van a bankett, az állatorvos, a légimentők, és így tovább. Végtelenül hálásak vagyunk nekik, mert nélkülük nem jöhetne létre a verseny.”

Így rajtolt ez az idei verseny két napja:

Szérumfutam

A verseny szellemi előzménye az egyik leghíresebb, legendás szánhúzó trip Alaszka történetében: 1925-ben torokgyíkjárvány tört ki Noméban, az ellenszert pedig sem hajóval, sem repülővel nem lehetett eljuttatni a célba. A megoldást egy szánhúzókból álló váltó jelentette, amelynek tagjai öt nap alatt teljesítették az ezer kilométeres távot. A szérumfutam néven elhíresült akció Amerika-szerte ismertté tette a résztvevőket: a szánhúzókat és kutyáikat nemzeti hőssé avatta a rádió, az egyik vezérkutya, Balto népszerűsége megközelítette a korszak farkaskutya mozisztárjáét, Rin Tin Tinét, 1995-ben pedig Steven Spielberg cége, az Amblin készített a kalandjaiból animációs filmet Balto címmel. A vezérkutyák napjainkban is fontosak, a verseny honlapján nemcsak a szánhúzó, hanem a két vezérkutya nevét is feltüntetik. A 2023-as versenyt Ryan Redington nyerte Sven és Ghost nevű vezérkutyáival közösen (egy szánhoz tizenkét-tizennégy husky tartozik).
„2025 nagyon fontos lesz a verseny életében, hiszen a Szérum futam századik évfordulóját fogjuk ünnepelni – mondja Shannon Noonan. – Igyekszünk majd méltó módon megemlékezni róla!”

Joe kint van az ösvényen

Az első Iditarod Trail Race 1970-ben rajtolt el, az idei már az ötvenharmadik futam a verseny történetében. Az alapító tagok egyike az a Joe Redington, aki élete során tizenkilenc versenyen vett részt, az utolsón 1997-ben, nyolcvanévesen. A férfi sohasem nyerte meg a versenyt – ötödik volt a legjobb helyezése –, de ez egy cseppet sem érdekelte, csak az, hogy kint legyen az ösvényen a kedvenc kutyáival. A verseny atyjaként is tisztelt férfi jelképes módon mindig az első rajthelyről indulhatott, és ő viselhette az 1-es rajtszámot is. A vezetői értekezleteken a mai napig megemlékeznek róla, méghozzá roppant kedves és megható módon. „Joe ma nem tud itt lenni – így kezdi az ülést vezető igazgató a megbeszélést –, kint van az ösvényen a kutyákkal.”
„Ez bizony a mai napig így van – erősíti meg Shannon Noonan.”

Nők a szánon

Ha azt gondolnánk, hogy ezt a versenyt csak harcedzett férfiaknak találták ki, alaposan tévednénk, az Iditarod ugyanis a női emancipáció egyik fontos platformjának is tekinthető. Már a verseny második évében, 1974-ben elindult egy női hajtó, Mary Shield, az első női győztes Libby Riddles volt, 1985-ben. A verseny történetének egyik legsikeresebb szereplője is nő: Susan Butcher négy alkalommal nyerte meg az Iditarodot. A minden év március első szombatján elstartoló verseny nyolc–tizenöt napig tart: a sebességi rekorder Mitch Seavey, aki 2017-ben nyolc nap és három óra alatt ért célba, ami átlagban napi 186 kilométernyi megtett távolságot jelent. Az esemény ízig-vérig alaszkai, de a mezőny nemzetközi: eddig tizennégy ország állampolgárai tagjai indultak neki a vad alaszkai tájnak, az amerikain kívül főként kanadaiak, norvégok és svájciak szeretik az Iditarodot.

Egy megbonthatatlan szövetség ünnepe

Bár a verseny az alaszkai identitás fontos része, amerikai és nemzetközi szinten a népszerűsége halványulóban van. Ennek egyik szemmel is jól látható jele az, hogy a díjazás évről évre csökken, a győztes nagyjából 50 ezer dollárt – mintegy 18 millió forintot – tehet az anorákja zsebébe, ami becslések szerint a jobb csapatoknál nem fedezi az indulás költségét. A sikeresebb versenyzők ezért aztán szponzori támogatással, könyvszerződésekkel keresik meg a kutyatápra valót.

„Jelenleg negyvenegy hajtónk van idén, hárman sérülések és személyes okok miatt lemondták az indulást. A versenyt megelőző hetekben elképesztő mennyiségű a feladat. A pihenőállomásokra február elején leszállította a légierő és a szállítópartnereink a szalmabálákat. Ugyanez február közepén megtörtént az élelmiszerrel, és ez komoly logisztikai munkát igényel. Az ösvényen februárban mentek végig hógéppel, hogy kicsit megtisztítsák az utat, és jelzőpóznák ezreit helyezzék ki, ezzel segítve a csapatok tájékozódását. Február közepén zajlottak a bankett és az ünnepi start előkészületei, a verseny pedig március másodikán rajtolt el. A munkám legnehezebb aspektusa az, hogy minden időben meglegyen. Mivel összesen ötfős a versenybizottság, elképzelheted, hogy mindannyian több tányért pörgetünk egyszerre.

Kihívásokkal teli, de hihetetlenül kielégítő érzés részt venni a kultúránk megőrzésében, és apró szerepet játszani a verseny történelmében.”

Az Iditarod azonban nem csak sportesemény. A versenynek köszönhetően a hetvenes években feltámadt, és azóta is népszerű sporttevékenységgé vált a kutyás szánhúzás, amelynek gyökerei Alaszkában több évszázadra nyúlnak vissza. Ahogy az Iditarod szlogenje is állítja: ez az utolsó nagy verseny, egy megmérettetés, amely egyszerre ünnepli Alaszka hagyományait, a helyiek keménységét és úttörő szellemét, valamint ember és kutya megbonthatatlan szövetségét.

A cikk a Roadster magazin nyomtatott kiadásában jelent meg.

kutya | husky | iditarod trail race | nagy sztori | szánhűzó

Rendeld meg a Roadster magazin 18. számát!

Megérkezett a tél, már ki lehet csomagolni a Roadster legújabb, sorrendben 18. lapszámát. Mit találunk benne? A Costa Smeralda fedélzetén kipróbáljuk, milyen az élet egy tengerjárón Barcelona és Nápoly között. Ellátogatunk a luxusipar nagyágyúival dolgozó Edinas Paper kőbányai műhelyébe, megmutatjuk, milyen finomságokkal lehet átvészelni a hideg hónapokat, és megismerkedünk a római Palazzo Talìával is, amelyet az olasz rendezőzseni, Luca Guadagnino álmodott meg. Aktuális számunkban is rengeteg izgalmas helyszín bukkan fel: ilyen a kanadai Yukon vidék, az Amalfi-part, a Côte d’Azur-on kipróbáltuk, milyen az új Audi S5. Északabbra is elkalandoztunk: a lapszám talán legszimpatikusabb szereplője az a négy norvég fiatal, akik egy elhagyatott halfeldolgozó üzemet alakították át a skandináv ország és talán Európa legcoolabb pontjává. Ezen kívül bemutatunk öt divatbrandet, akiket érdemes követni, megvizsgáljuk, milyen volt az elmúlt száz évben a lejtők divatja és még ezen kívül is rengeteg izgalmas témánk van, de itt megállunk.

Megnézem, mert érdekel!