Így tanulta meg Dragomán György az apjától, mit jelent utazni

Dragomán György Marosvásárhelyen született 1973-ban, családjával 1988-ban települt át Magyarországra. Elmondása szerint már gimnazistaként író akart lenni, ma pedig – és ezt mások mondják róla – a hazai kortárs irodalom meghatározó alakjának számít. Műveit harminc nyelvre fordították le, kapott József Attila-díjat, és még csak negyvenöt éves. A Wissenschaftskolleg zu Berlin meghívására egy évig a német fővárosban él, onnan utazott vissza a múltba a Roadster kedvéért.

Utazás

Hogy mit jelent utazni, azt apám magyarázta el. Négyéves lehettem, valami orosz filmet néztünk a főhős egy vonatablakban állt, kidugta a fejét, fehér inge és a haja lobogott a széleben. „Elutazik.” mondta apám. „Megy felejteni.” Ezt persze nem értettem meg azonnal, de elég drámai jelenet volt ahhoz, hogy nagyon megjegyezzem, és évekig gondolkozzak rajta, hogy mit is jelent pontosan. Apám nyilván a gyógyító utazásra gondolt, arra, hogy a reménytelen szerelmet, gyászt, vagy másfajta bánatot kell és lehet úgy elfelejteni, hogy az ember beletartja az arcát a szélbe, hagyja, hogy a gyógyító friss levegő átmossa a tüdejét, a gyógyító friss látvány pedig az agyát, hogy ledobhassa a ledobni valókat, és legalább átmenetileg újrakezdhesse az egészet máshol.

Igazán mégiscsak akkor értettem meg, hogy mire is gondolhatott az apám, amikor három héten át dolgoztam egy novellán, szinte folyamatosan, de a szöveg nem működött, hiába próbáltam újra és újra nekimenni a történetnek, a hang fals volt, a mondatok ritmusa nem működött. Éppen Kölnbe kellett utaznom, nagyon szerettem volna készen lenni addigra, ezért határidőként kezdtem kezelni az utazást, hátha a plusz nyomás segít egy kicsit. Nem segített, hiába zárkóztam egész napokra a dolgozószobámba, a szöveg csak egyre rosszabb lett, a helyzet pedig egyre reménytelenebb. Végül feladtam, eldöntöttem, belenyugszom a kudarcba.

Elmentem Kölnbe, letudtam a munkát (valami felolvasás volt, meg beszélgetés, interjúk, ahogy az ilyenkor lenni szokott), aztán jártam a várost.

Szeretek és tudok is cél nélkül bolyongani idegen városokban (vagy akár ismerős városok ismeretlen részein) hosszú gyalogos sétákat teszek, néha felülök egy-egy buszra vagy villamosra, elmegyek a végállomásig, a szerencsémre hagyatkozom, nem tudom, mit keresek, de tudom, hogy meg fogom találni,

lesz olyan emlék, ami velem marad, amit nem tudok majd elfejteni, amiből később valamiféle írás születhet. Az emlék lehet bármi, látvány, gesztus, vagy akár illatemlék, a lényeg, hogy ne tudjam elfejteni.

Az írásra nem gondoltam, vagy legalábbis próbáltam nem gondolni rá, aztán az utolsó napon, a hazautazás reggelén mégsem bírtam tovább, elővettem. Olyan volt, mintha nem én írtam volna, azonnal láttam, hogy mi a baj, és azt is, hogy mi a megoldás, kidobtam a régi szöveget, üres lapot nyitottam, írni kezdtem, írtam a szállodában, aztán egy kávézóban, aztán a reptére vezető úton a taxiban, a reptéren is és a gépen is, úgyhogy mire leszálltam Budapesten, az írás kész volt. (A novella egy elátkozott jazz-dobosról szól, a címe A seprű, az Oroszlánkórus című kötetemben olvasható.)

Akkor értettem, meg, hogy minden utazás belső utazás is, önkereső és önfelfedező kaland, attól, hogy kiszakadunk az ismerősből és magunkra maradunk magunkkal, jobban és pontosabban tudunk befelé figyelni, még akkor is ha ez a folyamat nem feltétlenül tudatosan történik. Felejtünk és emlékszünk, az új látványok régi emlékeket hívnak elő, a külső újdonságok befele is új utakat nyitnak, az út végére még akkor is jobban fogjuk tudni, hogy kik vagyunk, és mit akarunk, ha fel se tesszük közben magunknak ezeket a súlyos kérdéseket.

Egyszerre kerülünk közelebb önmagunkhoz és távolodunk el önmagunktól, a távolság segít abban, hogy szembenézhessünk önmagunkkal, és összeszedjük a bátorságunkat ahhoz, hogy kimondhassuk a magunk számára fontos igazságokat.

Azóta, ha bajban vagyok, ami íróként annyit jelent, hogy éppen nem tudok írni, akkor utazom, mire hazaérek szinte biztos, hogy hozok magammal vagy készre írt történeteket, vagy olyan emlékeket, amelyek mögött aztán megtalálom a saját történeteimet, és amelyekből azután írások születnek. Persze az könnyen megtörténhet, hogy elakadok munka közben, ilyenkor elképzelem, hogy vonatra szállok, a folyosón állva nézem, hogy iramodik el a szemem előtt a táj, elképzem, hogy kidugom a fejem az ablakon, betartom az arcom a szélbe, hagyom, hogy a gyógyító friss levegő átmossa a tüdőm. Szinte mindig segíteni szokott.

utazás | esszé | roadster magazin | szépirodalom | dragomány györgy