Ilyennek látja Grecsó Krisztián a lángoló Budapestet

Legújabb cikkeinkért kövess minket a Roadster Google News oldalán is!

A negyvenhárom éves szerző szövegei szinte minden olyan platformon megjelentek, amely szövegek megjelentetésére alkalmas: volt újságíró, írt forgatókönyvet és színdarabot, költő és dalszövegíró, ráadásul utóbbiból az a fajta, aki énekelni is tud. Grecsó Krisztián mindezek mellett az ország egyik legnépszerűbb írója, akit egyaránt kegyeibe fogadott az elit és az olvasótábor is. A szegvári születésű alkotó arról a pillanatról írt a Roadsternek, amikor teljesen és végérvényesen megérkezett abba a városba, ahol jelenleg is él.

Pest lángol

Néhány napja laktam az Újpesti rakparton, ami a nevével ellentétben nem Újpesten van, de akkoriban – a kétezres évek elején – még a fuvarosok, taxisok is elkeverték néha. Egy barátom lakásában húztam meg magam, némi hagyaték-ügyintézés és rezsi fejében. Hivatalosan földönfutó voltam, a viharsarki címem már elkopott, újat meg még nem adott az Úr, ezért például az alsórakparton parkoltam, a Duna lábánál akkoriban ingyenesen lehetett helyvadász játékot játszani, és én megadtam a rendszernek, ami járt. Közben az efféle kényelmetlenségek miatt fölöttébb visszásan éreztem magam – ami meglepett. Akkor egy szűk évtizede már félig Pesten éltem, minden hét második felét a városban töltöttem, és hétvégére tértem haza, a Viharsarokba.

De félig itt élni nem azt jelentette, mint egészben.

Azt hittem, nekem minden kezemre áll majd, de az önhittség csak pökhendivé tett és türelmetlenné. Még a bérletvásárlással is gondom akadt, a legelemibb feladatokból is borzasztó gondot dagasztottam. Ebbe a lehetetlen helyzetben jött a nyakamba a járom, melyet nem akaszthattam le, Brüsszelbe kellett röpülnöm egy fölösleges írókongresszusra. Akkoriban alelnök voltam egy szépírótársaságnál, ami nem játék, legalább akkora dolog, mint pecsétőrnek lenni a Gittegyletben.

A brüsszeli ankéton a szerzői jogokkal foglalkozott az európai írok széttartó közössége, döntően norvég és német nézőpontból közelítettünk a témához, ami – a román, török és bolgár kollégáimmal egyetemben – számomra komikus helyzeteket eredményezett: nem egy bolygóról jöttünk, nemhogy a problémáink, de az örömeink is különböztek. Mi biodíszletté romlottunk hamar, külön asztalnál étkeztünk, és röhögtünk magunkon. Harmadik napja tobzódott a norvég parlamenti különítmény (a kelet-európai asztaltársaság kitartóan járta a várost és ivott), amikor török írókollégám, Hasan azzal fogadott, hogy Pesten forradalom van.

Pazar humorú ötvenes férfi volt Hasan, biztosan nagyszerű író, bölcs, higgadt volt a tekintete, és mégis volt valami játékosság benne, szinte éreztem a lágyan ringatózó, lassú mondatait. Fölnevettem, hogy ezzel most nem etet meg, és visszakérdeztem, hogy vacsora után beülünk-e a sarki presszóba, nemcsak hangulatosabb, mint a hotel bárja, de sokkal olcsóbb is.

Tényleg, felelte, Budapest lángol.

Álltunk az étterem rideg előterében, és valami megroppant bennem. Felrohantam a szobámba, bekapcsoltam a BBC-t meg a laptopomat, és mindkettőn ugyanaz a kép fogadott. Lángolt a város, álarcos emberek rohamozták az akkori királyi tévé épületét, a tőzsdepalotát. Nem tudom, miért volt olyan fontos, hogy Európa másik feléből néztem – az állítólag – generált pesti „forradalmat”.

Ma sem értem, hogy lehetett olyan hatása, a bőröm alá kúszott, valami megtörtént ott, Hasannal szemben állva. Továbbra sem voltam talpraesett, nem jött egyenesbe az életem (négerben írtam könyveket ismert emberek helyett, és reality sorozatok „forgatókönyvét” körmöltem), de attól kezdve másképpen ültem az Újpesti rakpart sötét magányában, máshogy jöttek a pesti mondatok. Nem a Libella, vagy a Pikoló-korszak adta nekem a várost, hanem a távolság, és az, hogy elveszíthetem, hogy magára ront, hogy ostoba és esendő, hogy gonosz és kicsi, hűtlen és makacs.

Néhány hét múlva, az önkormányzati ügyintézés közben megláttam azt a fotót, ami azóta is az egyik kedvencem. A múlt század elején készült a kép, Újlipótváros még nem létezik, a Vígszínház a város széle, a házak helyén grundok, és az utcákat deszkapalánkokkal jelzik, néhol elpottyantva parasztházak. Az egyik sarki vályogviskóból kisgyerek rohan ki a pulikutyája után. A háttérben már állnak a Palatinus-házak – az is, amelyik az otthonom volt akkor.

Fölismertem magam benne.

Én voltam az a fiú, aki loholt a kutyája nyomában, aki elvileg nem illett ebbe a környezetbe, de akkor megértettem, hogy ez a „környezet” olyan kusza és zavaros, annyi réteg és oly sok külön világ, hogy nem lehet nem illeni bele. Egyszerűen csak érteni kell a város paraszti múltját, az iparosok és munkások keze nyomát, hogy négy generációval ezelőtt még semmi nem volt a szűkebb hazám öröknek hitt utcái helyén, és hogy egy emberöltővel ezelőtt még vasúti sínek kúsztak itt, a Lehel piac táján, ahol most élek, parkettagyár működött meg Merkúr-telep.

Megismertem magam ebben a fiúban, segített a szeretet. Mert ott, a messzeségben, félteni kezdtem, hogy felégeti, elveszíti magát. És aki félt, szeret. Mire Hasannal beültünk a sarki kiskocsmába, már volt a szívemben egy pesti kamra.

(Az esszé a Roadster magazin 2020. tavasz-nyári számában jelent meg. Fotók: Getty Images)

irodalom | író | budapest | költő | esszé | grecsó krisztián