Itt tart a világ: kombi, dízel, Jaguar, és még tetszik is – XF Sportbrake-teszt

Ha valóság, hogy Kim Dzsongun a dél-koreai elnök kezét szorongatva az atomprogram visszafogásáról beszél, akkor egy dízel, kombi Jag sem meglepő. Az viszont kicsit az, hogy kiknek ajánlható.

A magyar reklámtörténet egyik legkevésbé átgondolt szlogenje volt az „ideje másképp gondolni a Suzukira” – az őszinteség ugyan erény, de talán mégsem jó üzenet, hogy ezek a Suzukik már nem cikik. Hogy miért ezzel kezdek egy Jaguar-tesztet, annak komolyabb indoka van, mint hogy nem vagyok normális. A Jaguar megítélése ugyanis szintén kettős, csak itt nem azt kell elfelejteni, hogy a márka egyszerű, megbízható, de ósdi technikájú, igénytelen kocsikat gyártott nemrég, hanem azt kell elhinni, igenis létezik, hogy akár egy egész olajcsere-periódus alatt nem kell szervizbe menni egy Jaguarral. Hallottunk már ilyenről mostanában, tényleg. Nem, nem vicc.

Ezzel pedig még nem ért véget a meghökkentés. Azzal is le kell számolnunk, hogy a Jaguar a stílusos gazdagok nagyautója, amellyel leginkább a birtok és az iroda közötti távolságot lehet kényelmes tempóban megtenni ha nem robban le, vagy a sportos Jaguarokkal egy kis izgalmat csempészni a stílusos és tehetős emberek mindennapjaiba hogy nem robban-e le.

Érdemes lett volna kipróbálni, lehet-e nyereséges egy, a minőséget leszámítva hagyományos Jaguar-elvek szerint működő Jaguar-márka, az indiai tulajdonos viszont nem ezt az utat választotta. Az ő terve az, hogy a Jaguarból egy olyan prémiummárkát fejleszt, amely megtart valamit a jaguarság pozitívumaiból, de lefedi a 21. század igényeit is. Ez a kor pedig nemcsak a limuzinokról és a kupékról szól, hanem például a szabadidő-autókról, vagy akár a dízelmotoros kombikról is.

A „kéne egy dízel kombi, veszek egy Jaguart” gondolatmenet már a kétezres évek eleje óta lehetőség, más kérdés, hogy a Mondeo-alapú, elsőkerék-meghajtással és kézi váltóval is kapható X-Type mennyire építette vagy rombolta a márka presztízsét. Az XF kombija, a Sportbrake viszont nemcsak magasabb kategóriában játszik, de nem is jaguarosított tucatautó. Ha elfogadjuk, hogy egy Jaguar lehet kombi – amit egyébként a piac egésze sokkal könnyebben megemészt, mint az a néhány ortodox autórajongó, akit nem lehet kizökkenteni a rohadós olasz autókkal, megbízható németekkel, unalmas japánokkal és kizárólag sportkupékat és roadstereket gyártó Porschékkel teli kis világából –, akkor meg kell állapítanunk, hogy annak pontosan így kell kinéznie.

Nem az orruk a mai Jaguarok legkarakteresebb részei, többé-kevésbé bármilyen embléma hihető lenne a hűtőmaszkon, az oldalnézet és a far viszont tökéletes és jaguaros is. Persze a négy és fél centi híján ötméteres hosszon van hely kifuttatni a vonalakat, a hátrafelé lejtő tetővonal és az összeszűkülő oldalablakok szintén nyújtják a kocsit, az is hihető lenne, hogy több mint ötméteres. Nem feltétlenül ebben – az egyébként nem fehér, hanem nagyonhalvány-szürke – színben mutat a legjobban, de így is komoly, tiszteletreméltó jelenség.

Aki kómában, vagy legalábbis Jaguar-belsők nézegetése nélkül töltötte az elmúlt évtizedeket, biztosan nem hiszi el, hogy ez bizony egy Jag beltere. Ehhez biztosan nem kellett kivágni egy fél erdőt, és a kandallót sem hiányoljuk, mint a régi, szalonhangulatú Jaguarokból, a stílust viszont kicsit igen. Én ugyan bűnnek tartom, hogy nincs J alakú váltókulissza, helyette a Land Rover-es, egyébként sem annyira praktikus, gyújtásra kiemelkedő tekerővel kell fokozatot választani, de hajlandó vagyok elfogadni, hogy ez a többi bő hétmilliárd embernek talán nem fáj. Az viszont többeknek feltűnhet, hogy a gombsornak csak funkciója van, egyedi stílusa nincs, és ez jellemző minden további részletre is.

Még fogalmunk sincs róla, megy-e egyáltalán az XF kombi, a beltér viszont már biztosan jelzi: hiába a meseszép alumíniumkarosszéria és a márkanév, ez az autó egyelőre ugyanúgy nem éri el a nagy prémiummárkák szintjét, ahogy a vezetője az ablakemelők kapcsolóit. Ezzel a kétszínű bőrkárpittal igen kellemes az összhatás, a zongoralakk-fekete elemek is szépek, amíg nem lepik be a karcok és az ujjlenyomatzsír, a hátsó lámpák jellegzetes formájára rímelő, a vízszintesből félig lecsúszó indítógombon és hangerőszabályzón kívül viszont hiányzik az ötlet, és az anyagminőségre is juthatott volna több figyelem. Gond nincs, csak kicsit jobban ki lehetne használni azt az előnyt, amiről a feltörekvő autógyártók nem is álmodhatnak: hogy a vevőknek vannak bizonyos elvárásaik a márkával szemben.

Ilyen lehetne a csendes, nyugodt haladás is, magabiztos erőtartalékkal. Az Ingenium motorcsalád kétliteres, négyhengeres dízele a tesztautóban 240 lóerőt és 500 Nm nyomatékot tudott, ezzel nem is volt baj – 241 km/h végsebesség, 6,7 másodperces gyorsulás egy 1,8 tonnás kombitól a tisztességesnél jobb teljesítmény –, ám még hézagos zoológiai tudással is bátran kijelenthető: egy jaguár hörög, ordít vagy üvölt, de nem kerreg. Ez viszont igen, ami a dízelektől nem meglepő, a Jaguar-mérnököktől viszont az, hogy nem sikerült elnyomniuk.

Kívülről lenyűgöző, jó kocsi, az évjáratnak megfelelő extrákkal telezsúfolható, embernek és bőröndnek is tágas, a futómű, az összkerékhajtás rendben van, kényelmes, dinamikus. De kinek való? Egy hétig ezen gondolkoztam, és arra jutottam, hogy a Jaguar lehet az új Saab. Nem abban az értelemben, hogy túlárazott, gyorsan öregedő, aztán csődbe jutó, hanem hogy azok választása lehet, akik valamiért nem akarnak – egy egyébként egyértelműen jobb – 5-ös BMW-t, E-Mercedest, A6-os Audit, prémiumszolgáltatásokat viszont igen, ahogyan presztízst is. Attól sincs azonban messze, hogy tényleg egy ligába kerüljön velük, csak ahhoz a finomításokon túl kell majd még egy kis karakter. Van honnan meríteni.

(Fotó: Tóth István)

teszt | nagy sztori | autóteszt | jaguar | jaguar xf