Dr. Prius kívánságlistája – Muszáj megvenni az újat?

Amikor már senki sem emlékszik arra, hogy mi az a Nintendo Wii U, nekem még mindig ott lesz a polcomon a halva született konzol, ujjnyi vastag porban, békésen. Elektromosságot akkor már évek óta nem látott, mégis büszkén hirdeti majd, hogy nagyon akartam valami újat, a Nintendo is, a világ meg nagyon nem. A világ nyert. Kérdés, hogy én mit vesztettem.

Az évvégében nem csak az a nehéz, hogy ugyanaz a négy szám szól mindenhol, hanem hogy a bennünk lakó tudatos fogyasztó, az oktondi és MBT-t viselő Dr. Prius hosszantartó harcot folytat a kíváncsiságunkkal. Ilyenkor bele kell tekintenünk a tükörbe, de legalább a telefonunk felénk néző kamerájába, és keresni kell a választ, hogy érdemes-e 400 ezer forintot költeni egy iPhone X-re, értelmetlen beruházás-e egy hajlított tévé, vagy mondjuk most kell-e belső égésű motorról elektromosra váltani, pláne, hogy hideg van. Ha elmúlik karácsony, a szeretet lángja halványabban ég, de a 4K-tévét bekapcsolom még. Talán.

A hardverek, legalábbis a legtöbb, betartja, amit ígér. Általában nem az szokott lenni a baj, hogy kigyullad a telefon akkumulátora vagy lepattan a hátulja. Sokkal gyakoribb probléma, hogy olyan innovációkba rakjuk a pénzünket, amikre semmi szükségünk. Nekem most hirtelen rá kellett keresnem arra, hogy miért is jó a hajlított képernyő, mert ezt, azt hiszem, elmulasztották a találmány megalkotásával egy időben közölni, esetleg kitalálni (amúgy régen a mozikban a szuperszélesvásznú filmek torzítását volt hivatott kiküszöbölni, most azt mondják, teljesebb az élmény, ami meggyőző lehetne, ha az volna).

Szerencsétlen az, aki 3D-tévét vett otthonra, majd kiderült, hogy alig van rá igazán jó tartalom, meg amúgy is kényelmetlen szemüvegben tévézni?

Csak hülyék vették meg azt a Lenovo telefont, amely a Google Tango nevű, azóta gyorsan átkeresztelt és átalakított kiterjesztettvalóság-platformját használta? Hangosan és látványosan kell kinevetni azokat, akik sorban ülnek az új iPhone-ért, hogy az ujjlenyomatuk helyett mostantól az arcuk oldja fel a telefonjukat?

A rendes magyar szóhasználattól rettegő szociológusok és marketingszakemberek innovátoroknak és early adoptereknek (korai adoptereknek?) hívják azokat, akiket a szomszéd idióta költekezőknek vagy elkényeztetett hülyegyerekeknek. Nem csak, hogy megvesznek mindent, azt is megveszik, ami még nincs: pénzt adnak Indiegogo- vagy Kickstarter-termékekre, amelyekről egy 3D-animációt láttak, meg pár ismeretlen feltalálót, akik lelkesen dicsérik a portékájukat ülő helyzetben, kapucnis pulóverben.

Élvezik, hogy a technológia, amibe beruháznak, még nem tudni, pontosan merre megy majd, sőt, megmarad-e egyáltalán. Kíváncsiak, hogy hogyan változtatja meg az életüket, de legalábbis a kanapén vagy íróasztalnál töltött idejüket. És milyen jól teszik. Csak annyira érdemes kiröhögni őket, amennyire nagypapát leoltjuk szenteste, hogy még mindig nem sikerült regisztrálnia Snapchaten, pedig már tavaly is el volt késve. Az ő tapasztalataik és ítéleteik teszik lehetővé, hogy az utánuk következők olcsóbban és jobb minőségben kapják meg a valóban életképes újdonságokat – meg persze azt is, hogy innovátorék villoghassanak a náluk lévő, valószínűleg drága és lehet, hogy értelmetlen eszközökkel.

Mások nyugodtan lemaradnak az újdonságokról, amíg újdonságok, legfeljebb attól kell félniük, hogy több pénzünk marad.

A dél-budai bevásárlóközpontokban elképzelhető, hogy vákuumként tátong majd a kezem egy benne megbújó Google Pixel 2 nélkül, de amíg a jelenlegi készülék alkalmas arra, amire az újabbat is használnám, addig nem érzem magam veszélyben.

Ezt a cikket felváltva írom egy hétéves és egy kétéves MacBook Prón. Mind a kettő csodálatosan ellátja a legfontosabb feladatát: jeleket fogad tőlem, majd azok alapján cselekszik. Megbízhatóan és gyorsan. Szándékosan kértem idén új gépnek a régebbi, soklyukas és vastagabb MacBook Prót, amin az egy-egy USB-C csatlakozó helyett még a megszokott (és lassan elavuló) USB-portok, meg HDMI-kimenet van. Tudtam, hogy lemondok némi teljesítményről, cserébe nem kell átalakítót hurcolásznom azért, hogy feltölthessem a telefonom. Dr. Prius büszkén kihúzza magát, már ha lehet olyat egy MBT-ben dülöngélés nélkül.

Na, óraválasztásnál nem voltam ilyen okos. A szeretett kis Fitbit Charge HR-emet akkora lendülettel cseréltem Apple Watchra, hogy utóbbi két hónap után ment is a fiókba, és egy egyszerű mechanikus karóra váltotta. Fogalmam nem volt előre, mennyire szépen kihozza a figyelemzavaromat egy, a csuklómon lifegő számítógép. Kitalálhattam volna, persze, ha mondjuk belegondolok ebbe a kérdésbe, de épp azzal voltam elfoglalva, hogy úgy nyalogassam az apple.com termékoldalain látható fotókat, hogy ne tűnjek közben nagyon furcsa embernek.

Kiskoromban a karácsony előtti időszak két legmeghatározóbb élménye a margitszigeti Danubius szálloda aljában lévő játékbolt Lego-kínálatának rimbaud-i szemlézése, illetve az aktuális Lego-katalógus minden egyes elemének bekarikázása, vagyis Jézuska általi megrendelése volt. A szüleim tudták, hogy a vágyakozást ugyanannyira fogom élvezni, mint azt, hogy valamelyik kisebb várat, kastélyt, rendőrörsöt tényleg megtalálom majd a fa alatt. Új termékekre vágyni egy olcsó hobbi, egy számítógép kell hozzá, internet, meg nyál. Az észszerűséget képviselő szülők szerepét meg javarészt átvették a technológiával foglalkozó sógorok és újságírók, meg Dr. Prius, akit karácsony környékén néha érdemes hagyni szóhoz jutni. Vagy nem.

Pőcze Balázs az egyik legnagyobb hazai reklámügynökség, a Mito társalapítója és kreatív igazgatója. Saját elmondása szerint melegítőben járt iskolába, és füzetbe gyűjtötte a kedvenc website-jait, amelyek közül a legjobbakat ki is nyomtatta. Ezen a linken olvasható a többi cikke, amik szerintünk olyan jók, hogy ha még gyerek lenne, biztosan kinyomtatná őket.

google pixel 2 | iphone x | nintendo wii u