Budapestre érkezik a Velencei Biennálé fantasztikus magyar kiállítása – Interjú Keresztes Zsófiával és Zsikla Mónikával

Két, koronavírus-szabdalta év után idén megrendezték az 59. Velencei Képzőművészeti Biennálét, a kortárs művészet legszebb és legkatartikusabb örömünnepét. Az idei biennálé pedig a magyar közönségnek is kifejezetten nagy okot adott az ünneplésre, ugyanis Keresztes Zsófia Az álmok után: merek dacolni a károkkal címmel megrendezett kiállítása elhozta a Magyar Pavilon 113 éves történetének egyik legizgalmasabb tárlatát. A lenyűgöző kiállítási anyag a napokban Budapestre érkezett, hogy a közönség itthon is megtekinthesse az anyagot, melyről a biennálé után és a Ludwig Múzeumos megnyitó előtt Keresztes Zsófia kiállító művészt és Zsikla Mónikát, a kiállítás kurátorát faggattuk. 

November végén történelmi számokkal lezárult az idei Velencei Képzőművészeti Biennálé, ugyanis sohasem volt még ennyi látogatója fennállásának 127 éve alatt. Milyen volt számotokra a Biennálé, hogyan látjátok ezt az elmúlt másfél évet? Milyen visszajelzéseket kaptatok a szakmától és a laikus közönségtől Velencében? 

Zsikla Mónika (ZsM): Nehéz tőmondatokban válaszolni arra, hogy mit jelentett számunkra a Biennálé... de az elmúlt másfél évnek, mind a felkészülési, mind pedig a megvalósulási és megnyitó időszakában számtalan katartikus pillanatot éltünk át Zsófival. Azt gondolom, hogy mindkettőnk számára életünk végéig emlékezetes projekt marad a Velencei Biennálén való szereplés.

A kiállításunkkal beírtuk magunkat a Biennálé 127 éves történelmébe és ez mindkettőnk szakmai életében fontos mérföldkő marad.

A nehéz és izgalmas pillanatokért pedig kárpótolt az a sok pozitív szakmai visszajelzés, ami nemzetközi részről sokkal intenzívebb volt, mint a hazai szakma részéről. A „laikus” visszajelzések pedig, ha úgy vesszük, a kiállítás nyitva tartása alatt folyamatosan érkeztek, ugyanis az áprilisi megnyitót követően nem telt el úgy nap, hogy napjában tucatszor ne tagelték, osztották volna az IG sztorikat a pavilonról.

Keresztes Zsófia (KZs): Nagyon küzdelmes volt az a másfél évnyi munka, ami az egész biennálés projektet végigkísérte, rengeteg váratlan nehézség adódott, amire nem igazán számítottunk, nem mindenre voltunk felkészülve. Voltak pillanatok, amikor szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy minden a tervek szerint valósuljon meg, de szerencsére a csapatmunka és a sok segítség átlendített minket a mélypontokon. Szerintem mindkét oldalról nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, nekem személy szerint felülmúlta a várakozásaimat.

Az idei Biennálé többek között két dologra is nagy hangsúlyt fektetett, az egyik a mágia és szürrealizmus a művészetben, a másik pedig a női alkotók előtérbe helyezése (a Biennálé történetében sohasem volt még ennyi női művész, mint idén). Móni, mennyiben befolyásolták ezek az aspektusok a kiállítás kurátori munkáját?

ZsM: Érdekes, amit kérdezel, mert ezek az aspektusok csak „innen nézve” látszódnak... Amikor 2020-ban Zsófival beadtuk a pályázati anyagunkat és nem sokkal azután megtudtuk az eredményt, majd amikor 2020. decemberében belevetettük magunkat a pályázati anyag megvalósításába, akkor még úgymond semmi sem létezett ezekből az aspektusokból. Cecilia Alemani főkurátori tematikájáról a Ludwig Múzeum pályázati kiírásának időpontjában még semmit nem lehetett tudni és a központi kiállításon kiállított művészek névsoráról sem.

Amikor a központi tematikát, majd ezt követően a grafikai arculatot közreadták, addigra Zsófival mi már fél éve dolgoztunk a pályázati anyagunk megvalósításán. A központi pavilon kiállítóinak névsora pedig még ehhez képest is csak sokkal később lett nyilvános. Így a kurátori munkámat ilyen értelemben az általad említett aspektusok egyáltalán nem befolyásolták, leszámítva a projekt kivitelezésének szürreális pillanatait – nevet. – De közben meg az is érdekes, hogy a projektünk abban az értelemben tényleg egy „női projekt” lett, hogy szinte mindvégig kreatív nőkkel dolgoztunk együtt.

Zsófi, hogy érzed, művészként mennyire helyezed el magad ebben a két aspektusban? Konkrétabban: mennyire érzed az itt kiállított művekben és a művészetedben erősnek a szürrealitást-mágiát, valamint mennyire fontos számodra, hogy női alkotó vagy? Női alkotónak tartod magad, vagy egy alkotónak, aki történetesen nő? Fontos ez, megjelenik ez a művészi identitásodban, ha nem, miért — ha pedig igen, hogyan? 

KZs: Mindkét aspektus eredendően benne van a munkáimban. Például régóta foglalkoztat a fiktív ereklyék létrehozása, ezek olyan maradványok amik nem köthetők konkrét személyekhez, vagy kultuszokhoz, de ugyanúgy céljuk egy közös nyelv létrehozása, vagy valamilyen összefonódás kiépítése. A biennálés kiállításon, mondhatjuk, hogy ez az ereklye egy hátrahagyott könnycsepp, ami szisztematikusan újra és újra feltűnik, és így megsokszorozódva egy cirkuláló folyamot hoz létre, egyesítve az egyébként külön-külön magányosan várakozó testeket.

Mivel nő vagyok, azt hiszem ösztönösen van egy ilyenfajta megközelítésmódom, és ez jól kivehető a munkáimban, formailag talán a legszembetűnőbb.

A kiállítás Az Álmok után: merek dacolni a károkkal címet kapta, a kurátori koncepció maga pedig egyszerre von párhuzamot Schopenhauer sündisznóelméletével és Szerb Antal: Utas és holdvilág-ával is. Elmesélnétek bővebben, hogyan kapcsolódik a művekhez ez a két vonal, és mit is jelentenek ezek? Valamint elárulnátok, mi született meg előbb: a művek koncepciója, vagy a művek után íródott az alkotásokhoz a mögöttes filozófiai okfejtés és párhuzamvonás?

ZsM: Ha valaki rákeres a Ludwig Múzeum honlapján elérhető pályázati anyagunkra, akkor abból egyértelműen kiderül, hogy a velencei pavilonban bemutatott projektben Zsófi legújabb, a magyar pavilon építészeti sajátosságaira ugyancsak reflektáló szobrait mutattuk be. Vagyis a koncepció megszületésekor a művek még nem léteztek, mert Zsófi egy teljesen új anyagot álmodott a Biennáléra. A koncepciót is közösen dolgoztuk ki, aminek az volt az előzménye, hogy hosszasan beszélgettünk arról, hogy épp milyen elméletek és fogalmak foglalkoztatják őt, és azokat hogyan tudjuk közösen tovább gondolni.

A schopenhaueri sündisznóelméletet a filozófus, majd a későbbiekben Freud és a modern pszichológia képviselői gyakran használták metaforaként, ami az intimitás természetét hivatott érzékeltetni. Az ember, mint társadalmi lény képtelen arra, hogy egyedül éljen, ezért folyamatosan keresi azokat, akikkel megoszthatja gondolatait, szeretetét, érzéseit. Ám amint ezekre rátalál és minden alkalmat megragad arra, hogy minél közelebb kerüljön hozzájuk, védtelensége, kiszolgáltatottsága nő, így azután elkerülhetetlen, hogy kölcsönösen megsebezzék egymást. Az elmélet Szerb Antal regényében pedig tökéletesen megelevenedik. De az egész kiállítás nem a regény történetét parafrazeálta, hanem sokkal inkább az identitás megtalálásának kérdéseivel foglalkozott.

KZs: Először a szobrokhoz készültek el a vázlatok, és ezek után kezdett el Móni referenciapontokat keresni, főleg a korábbi munkáimmal való kapcsolódást vizsgálta, így került elő például a schopenhaueri dilemma, ami egy 2018-as kiállításom egyik hivatkozása volt. Az Utas és Holdvilág-hoz való kapcsolat teljes mértékben Móni ötlete, sok pontban talált hasonlóságot a főhős identitáskeresésével és azzal a minket alakító belső raktárral, amit én a magyar pavilon terében elképzeltem. A cím szintén Móni ötelete volt és amikor átküldte a javaslatokat, rögtön telitalálatnak éreztem, azóta is nagyon tudok hozzá kapcsolódni.

A lánccal összefűzött, mozaikkal borított szobrokban egyszerre érezni egyfajta hússzerűséget, mintha összekötött absztrakt szervek közt sétálnánk, miközben mégis egy álomvilág vidáman mágikus, de olykor könnycseppekkel síró tereiben járnánk. Szerintetek milyen érzéseket vált ki a kiállítás a szemlélőből? Az alkotói munka során volt valamilyen cél azzal kapcsolatban, hogyan szeretnétek a látogatók érzelmeire és gondolataira hatni, vagy inkább úgy gondoltok erre, hogy a kiállított munkák hagynak annyi szabad teret, hogy mindenki egyénileg értelmezhesse a tárlatot? 

ZsM: Szerintem minden művész (et) az érzékekre próbál hatni, ez a (jó) művészet egyik alap kritériuma. A kurátori munka során én mindig törekszem arra, hogy a látogatónak szabad tere legyen és egyénileg értelmezze a látottakat. Miközben azt is gondolom, hogy a kurátori munkának fontos része, hogy támpontokat adjon a nézőnek a kiállítótérben az értelmezéshez, de az értelmezés / befogadás (munka)folyamata a nézőé.

KZs: Az elmúlt hónapokban sok üzenetet kaptam látogatóktól, sokan egészen hosszan leírták, hogy milyen nagy hatással volt rájuk a kiállítás, így arra következtetek, hogy hagytunk szabad teret az egyéni értelmezésekre is.

Személy szerint mikor látogatóként vagyok jelen mások kiállításán, szeretek az érzéseimre hagyatkozni, és elsősorban a kiállított tárgyakkal rezonálni, nem a ’falszöveggel kezdő’ típus vagyok.

A magyar pavilon kérdés nélkül a legnagyobb volumenű kiállítását hoztátok létre, mind monumentalitás, mind pedig anyagi megvalósítás tekintetében. Mi volt a legnagyobb kihívás a Biennáléra való felkészülés során? Voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztétek, nem fog sikerülni? Mi volt az elmúlt másfél év legnagyobb katarzisa?

ZsM: Számomra a legnagyobb kihívást a szobrok előállításához szükséges anyagi erőforrások előteremtése jelentette. Hazai magángyűjtők segítsége nélkül nem valósulhatott volna meg kompromisszumok nélkül a projekt és az összes tervezett szobor, és itt most egy hosszú névsort adhatnánk közre, amit több helyzetben és alkalommal meg is tettünk. Többek között a kiállítótér és a katalógus impresszumában is olvasható. Borzasztóan hálásak vagyunk a magyar gyűjtőknek, akiknek a támogatásai nélkül nem valósulhatott volna meg kompromisszumok nélkül a kiállítás anyaga, az elfogyott katalógusok újranyomtatása, nem készülhetett volna textiltáska a megnyitóra és nem lett volna catering a megnyitón.

Sajnos a Ludwig Múzeum Biennáléra fordítható költségkerete évek óta változatlan és egy csomó mindenre már nem elég. A kiállítás az általunk elképzelt formában nem valósulhatott volna meg, ha nem találunk külső támogatókat. Véleményünk szerint a kulturális minisztériumnak sokkal nagyobb költségvetési támogatást kellene biztosítani egy ilyen jelentős nemzetközi szereplésre, mint a Velencei Biennále.

Nálam voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy elbukok/ elbukunk, és nem fog sikerülni, de Zsófival egymásba kapaszkodtunk, ami rengeteg erőt adott ahhoz, hogy felszívjam magam, és tovább küzdjek a kompromisszumok nélküli megoldásokért.

KZs: Nekem őszintén szólva elég sok kiborulásom volt, amikor azt hittem mindennek vége, és képtelenség, hogy minden elkészüljön, és kiszállítódjon Velencébe. Régebben mindig kicsit szégyelltem segítséget kérni, amikor problémával küzdöttem, mostmár ezen is sikerült átlendülnöm. Szuper hálásak vagyunk annak a csapatnak is, akik segítettek a szobrok kivitelezésében, nélkülük nem lett volna olyan teljes a kép, mint ahogy azt elképzeltük.

Hogy érzitek, a kiállítás mennyire reflektál a jelenlegi, nagyon nehéz globális helyzetre? Hogyan értelmezhető most a kiállítási anyag, mit ad szerintetek a szemlélőnek a jelen helyzetben ez a tárlat? Segít dacolni a károkkal, új reményeket kínál, esetleg elemel a hétköznapok nehézségeiből egy távolabbi, szürreális világba, vagy épp átértelmezi a jelent az alkotások szemlélése? 

ZsM: A jelenlegi nehéz globális helyzethez kapcsolódóan elüthetném a választ azzal a szomorú „poénnal”, hogy a szobrok hazaszállítása már sokkal többe kerül, mint amennyibe a kiszállításuk. De persze, hogy dacolunk a károkkal. A művészet a károkkal való dacolás élharcosa...

KZs: Szerintem az installációban megjelenik az a bizonyos nagy teher, amit közösen hordozunk, például a megkövesedett könnycseppekkel megrakott polcokon, a fémláncok folyamán és az ezeket hordozó testeken, de ez az együttélés, osztozás, közösségvállalás egy műküdő szervezetet idéz, ami talán nyújthat némi vígaszt. A cím pedig számomra valamiféle mantraként is működött, sokat ismételgettem magamban, amikor nehézségekbe ütköztünk.

A Ludwig Múzeumban mennyire nagy kihívás kiállítani a műveket a magyar pavilon tereihez képest? Ugyanúgy működik, vagy sokat kell változtatnotok a szobrok elhelyezésén? 

ZsM: Izgatottan vártuk a szobrok hazaérkezését, de jelen pillanatban még épp az installálás kellős közepén vagyunk. Azt már korábban tudtuk, hogy a kiállítás egészét és a velencei pavilonban bemutatott anyag helyspecifikus jellegét a Ludwig Múzeum kiállítótereihez kell majd igazítanunk. Izgalmas kihívás és nagyon nagy élmény volt számunkra ez az „újrahangolási” folyamat, aminek még nem is értünk a végére, de az már most látszik, hogy a helyükre kerülő szobrok nagyon élnek a múzeumi terekben (is).

A Velencei Képzőművészeti Biennálén egy ország saját pavilonjában önállóan kiállítani a művészeti világban kicsit olyan, mint hegymászóknál a nyolcezres csúcsok: van még feljebb, de nem sok. Hogy látjátok, merre halad Zsófi karrierje ezután? Vannak már új, nagy tervek?

ZsM: Persze, hogy vannak! De igen, ahogy mondod, a Biennálé tényleg olyan, mint a nyolcezres csúcs. Zsófi karrierje pedig nem csak töretlenül halad tovább, hanem már a következő év kiállításain dolgozik. Furcsa pillanat volt, amikor külön- külön folytattuk tovább a szakmai munkát. Már én is dolgozom a következő év kiállításain, ami az esetemben három nagy kiállítást és egy disszertáció leadását jelenti.

KZs: Szerintem a biennálén való szereplés egy nagyon jó lehetőség, de nem lehet a végtelenségig erre hivatkozni. Egy nagyon jó dobbantó lehet, de kérdéses, hogy mennyire tudod utána fenntartani az érdeklődést magad körül. Most kicsit próbálok lelassítani, hogy elkerüljem a kiégést, és hagyni időt magamnak, hogy kidolgozhassam a többi ötletemet. Nehéz volt ugyanazon a projekten dolgozni ilyen hosszú ideg, sok új impulzust félre kellett tennem, annak érdekében, hogy minden a tervek szerint menjen, ezeket próbálom most újra felidézni.

A kiállítás december 15-én nyílik meg a Ludwig Múzeumban és 2023 február 26-ig tekinthető meg, jegyek, nyitvatartás és még több információ itt, szerintünk kötelező benevezni rá!

(Fotók: Bíró Dávid, Rosta József, Szombat Éva, Zana Krisztián)

az álmok után: merek dacolni a károkkal | kiállítás | ludwig muzeum | interjú | velencei biennálé