„Ami stabilan az enyém, az én magam vagyok” – Lakatos Márk-portré

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy egy foglalkozás szinte teljesen a nevükkel forrt össze. Lakatos Márk viszont épp ilyen: ő a stylist, akit majdnem húsz éve ismert meg az egész ország sztárcsináló tévéműsorokon keresztül. Azóta bebizonyította, hogy a styling nemcsak jól válogatott ruhákról szól, és hogy ő maga sem csupán az az excentrikus paradicsommadár, akinek először megismertük, hanem egy elképesztően izgalmas és szerteágazó személyiség, aki bármilyen padlóra kerülés után képes felállni, és aki körülbelül mindenben sikeres, amibe belevág. Lakatos Márkkal beszélgettünk inspirációról, madridi éjszakákról, budapesti mélypontokról és országos elsőnek levésről, de megtudtuk azt is, milyen növénynek mutatta meg kétévesen a piros, lakk gumicsizmáját.

Elsőnek lenni

– Ha beírjuk a neved a keresőbe, a következő Wikipédia-névjegy ugrik fel elsőre: Lakatos Márk stylist, műsorvezető, séf, divat-, jelmez- és látványtervező, vállalkozó, youtuber, blogger, borász, szerző, divat-újságíró, üzletember, show-rendező, art director, influencer, világutazó, vlogger, divatszakember, tanár, makeover artist, televíziós és közösségimédia-személyiség és volt étterem-tulajdonos. Még végigolvasni is izmos. Mindez igaz is?

– Nem tudom, ezt ki írja, mert nem vagyok sem séf, sem borász. Viszont az tény, hogy sok mindent csinálok, és ez szintén azt mutatja, hogy

egy olyan karakter vagyok, aki szeret elsőként jelen lenni valamiben a piacon, aki szeret újat mutatni. Erről szól az életem.

És az is igaz, hogy ebben az életstílusban élek. Szívesen zabálok, szívesen iszom, és imádom meghívni a barátaimat, házigazdaként pedig imádok show-kat rendezni.

Ami pedig az öltözködést illeti, én a stílust sokkal fontosabbnak tartom, mint a divatot. Engem az alkotás érdekel, és nem az, hogy a kék öltönyhöz barna cipőt illik venni. Sokkal izgalmasabbak számomra azok a karakterek és igazságok, amelyeket akár egy-egy textildarab is jelezni tud.

– Mit mond rólad a mai outfited?

– Amit most viselek, az egy magamhoz képest egyszerűbb outfit; a Heron Preston felső a kortalanságot fejezi ki, mert leginkább tizenéves hypebeast őrültek hordják, viszont ez nem jelenti azt, hogy egy negyven-, nyolcvan- vagy százéves ember ne vehetné fel.

Nem hiszek abban, hogy a korunk kötelezően befolyásolja a stílusunkat. Vannak, akik a testfelületüket kísérleti terepnek tekintik, stylistként mi pedig mások testét is gyakran így kezeljük. Koherens vagyok, mert kevésbé érdekelnek a szabályok – és ezt úgy mondom, hogy egy stylistiskolát vezetek. Társadalmi gyerekcipőkben járunk, amikor a másikat meg akarjuk feleltetni. Ha ezekből ki tudnánk lépni, ha egy kicsit nagykorúsodna a társadalom, és megadná mindenkinek azt a tiszteletet és szabadságot, hogy úgy fejezzük ki magunkat, ahogy szeretnénk, akkor az a csodálatos állapot állna elő, amelyben megszűnne a dress code. Persze tanítjuk is ezt, mert az ember természetes igénye, hogy ne egyedül, a tátongó ürességben álljon; hogy szeressék és elfogadják az embertársaik. Igényünk van az elfogadásra, éppen ezért magunkból, a szabadságvágyunkból is sokat bedarálunk.

Richie Rich & Carrie Bradshow

– Mindig is egyértelmű volt számodra, hogy stylist leszel?

– Hogy milyen karakterformáló jelentősége van az életemben a ruháknak, nagyon mélyen belém van kódolva; már hároméves koromban, az óvodában olyan fantáziajátékokat játszottam, hogy az óvónőimet milyen ruhákba öltöztetném. Vera nénit a szőke hullámos hajával romantikus, floral printes pasztelruhákba képzeltem; ő volt a délutános óvó néni, a délelőttös pedig az ellentettje, D. Erzsébet szigorú, rövidre vágott, burgundi színű hajjal, őt állandóan bordó-fehér-fekete zsabós blúzokba, kosztümökbe öltöztettem fejben.

Egész gyerekkoromban kreatív fantáziagardróbokat állítottam össze. Elképzeltem, hogy ha én lennék Richie Rich, hogyan állnának a Carrie Bradshow-s closetemben a ruhák. Ez a gardrób mindig velem volt – a fantáziámban persze, nem voltam milliárdos gyerek. A szüleim sosem öltöztettek, mindig én választottam a ruháimat, kétéves koromban például egy piros lakk gumicsizmát, amit a nagymamám kaktuszának mutattam meg nagy büszkén, hogy nézd, milyen csodás cuccot vettem.

Ötévesen édesanyám fogorvosi kongresszusaira kompletten én állítottam össze a ruhatárát.

Kvázi personal styling tevékenységet végeztem anyukámon, ő pedig abszolút elfogadta, amit ajánlok neki, és a gálavacsorán át a kongresszusig az összes szettet én raktam össze számára. Én ezt a stylistdolgot sosem tanultam, de mindig is ez érdekelt.

– Tehát kvázi adott volt, hogy stylist leszel.

– Az a vicces, hogy én ezzel nem akartam foglalkozni, ez egyszerűen jött belőlem. Amúgy színházban képzeltem el magam; már az általános iskolai osztálytársaimnak írtam és rendeztem színdarabokat, élő emberekkel csináltam színházat. De nem vettek fel a színműre, így apai nyomásra elmentem a jogi egyetemre, ami jó tanulóként, egy csomó nyelvvizsgával egyértelmű választás volt, de nem akartam oda járni. A stílus, a ruhák viszont mindvégig jöttek velem, sosem hagytak el; huszonévesen esküvői ruhákat terveztem a barátnőimnek és stylingoltam az ismerőseimet.

Madrid calling

Mikor rájöttem, hogy nem akarok joggal foglalkozni, elmentem idegenforgalmat tanulni Madridba. Madrid óriási fordulópont volt az életemben: az egész melegidentitásomat és a bennem lévő női energiákat, feminin vonásokat egy elképesztően extrovertált, madridi drag queen-periódusban éltem ki, ahol Pedro Almodovarékkal buliztam folyamatosan és La Cíngara néven Madrid vezető drag queenje voltam. Az egész idegenforgalmi ösztöndíjamat outfitekre költöttem. A madridi éjszaka elképesztő olvasztótégelye a paradicsommadárkodásnak és annak, hogy stylist és jelmeztervező lettem, fontos állomása volt az, ahogy itt magamon kísérletezgettem. Azt vizsgáltam az outfitjeimben, hogy a női-férfi jegyeket, amelyek az én lelkemben, személyiségemben nagyon keverednek, hogyan lehet kitenni, megmutatni.

Az emberi kultúra is születésétől kezdve sokat foglalkozik azzal, hogyan keverednek a női-férfi jegyek az emberben egyszerre, elég, ha Platón androgün meséjétől eljutunk Jung Animus és Animájáig. Az én munkám mindig is erről szólt; sokat és bátran keverni a dolgokat, mert borzasztóan izgalmas ez az út.

És amikor ezt elnyomjuk képzelt társadalmi megfelelési kényszerekkel, abból szerintem mindig nagy hülyeség lesz.

– Te próbáltad valaha elnyomni mindezt?

– Amíg nem tudtam feldolgozni és kommunikálni az identitásomat, addig igen. Tinédzserkoromban lányos, elhízott kisfiúként zsírból húztam védőfalat magam köré, hájjal kompenzáltam. A madridi robbanással került sok minden a helyére: hogyan tudom provokációként, kérdőjelként, társadalmi dialógusként is használni az öltözködést. Úgy gondolom, hogy ez a kifejezésnyelv a párbeszédről és nem a kirekesztésről szól.

– Madridon kívül volt még nagy fordulópont az életedben? 

– Volt egy elég filmes coming outom a repülőtér felé menet az autóban édesapámmal, mikor elhatároztam, hogy Madridba költözök idegenforgalmat tanulni. Ez egyfajta végső búcsú volt a jogtól és sok mindentől, amivel azután leszámoltam. Madridban újrafogalmaztam saját magam. A drag a túlzásról szól, a more is more-ról és én ebben hiszek: a paródia az (ön)irónia, a vicc és a humor nyelve is wow-élmény volt számomra. Sok ajtót kinyitott ez a periódus bennem a külsővel való játékhoz.

Az életem teljesen a jungi szinkronicitás elvén működik. Semmiből érkező, jelentőségteli véletlenek irányítják az életemet. Hogy stylist lettem, az is teljesen váratlan volt: Spanyolországból hazatérve idegenvezettem és luxusrendezvényeket szerveztem, több száz fős gálavacsorákat komplett dizájnnal – később ezt a tapasztalatot használtam fel, mint show-rendező az Operától a Fashion Weeken át a Balaton Soundig.

De miközben idegenforgalommal foglalkoztam, minden barátom tudta, hogy a stílus, a styling a véremben van. És akkor jött a mindent megváltoztató véletlen: Nagy Ervin barátom megkért, hogy egy főiskolai vizsgafilmben segítsek megtalálni a jelmezt egy drogdíler karakteréhez. Ezután megkértek, hogy két másik szereplőjét is én csináljam meg – egyikük volt Gryllus Dorka, akivel ott barátkoztunk össze egy életre, és akinek azóta is a personal celebrity stylistja vagyok. Ezután egyre több fotózásra és divattal kapcsolatos munkára hívtak; annyira sokra, hogy a fashionmunkákkal már nem tudtam összeegyeztetni az idegenforgalmi irodát, és teljes állásban elkezdtem stylistként dolgozni.

Megasztár

Óriási váltás volt ez; először Zoób Kati divatházának lettem az állandó stylistja, majd 2004-ben felkértek a Megasztár stylingjára. Ekkor ismert meg elsőként az ország mint a stylistot, ami mellé rögtön odakerült persze az odüsszeuszi jelző: a meleg stylist. A Megasztár-on és az én nevemen keresztül tanulták meg Magyarországon, mi ez a foglalkozás, mit csinál egy stylist. Nem volt előtte ugyanis tévés produkciókban stylist: jelmezeseknek, ruhásoknak hívták annó ezt. Emellett először mutatta meg egy műsor azt az úgymond népmesei átváltozást a kulisszák mögött, ahogy például egy mélyszegénységből, árvaházból jövő cigány lányból hogy lesz országos ismertségű, csillogó sztár.

Máig borzalmasan izgalmas ez a makeover műfaj, aminek én voltam itthon az összefogója, pedig sosem csináltam előtte ilyet.

És hogy jött ez a lehetőség a Megasztár-ban? Teljesen véletlenül: egy bulin bemutattak a producernek, aki volt annyira badass girl, hogy azt mondja: nem tudom, ki ez a csávó, honnan jött, de azt akarom, hogy ő legyen ennek az egész estés, full műsoridős kereskedelmi szuperprodukciónak a stylistja. Én pedig ugyanolyan racionális felelősségtudat nélkül válaszoltam, hogy: persze, csináljuk! És innen, ebből a véletlenül indult az az ismertségem, amiből máig építkezem.

Önfejű, konok bak

– Úgy hangzik, mintha bármibe belekezdenél, azt sikerre is vinnéd, akármilyen területen is próbálsz szerencsét. Valóban így van? És ha igen, van sikerrecepted?

– Alapvetően van tehetségem ahhoz, hogy emberek well beingjével kapcsolatos területekben megnyilvánuljak. Mellesleg egy igazi, önfejű, konok bakként elég jó szervezői készségeim vannak. De nehéz személyiség vagyok: minden kudarcom és krízisélményem, amivel életem során meg kellett küzdenem, abból fakad, hogy kifejezetten konfliktív személyiség vagyok. Nem vagyok megalkuvó típus, régebben pedig még kevésbé voltam konszenzusképes, kevéssé kerestem a kompromisszumokat, az asszertív kommunikációt.

A Budapesten épphogy pár éve elindult, nagy karrierem épp emiatt bicsaklott meg. Van bennem, a közepem táján egy esztétikai iránytű, ami alapján csinálom a dolgokat; a francia-olasz Vogue alapján gondoltam el a budapesti divatéletet, de elég hamar szembesültem vele, hogy ez sajnos nem így van. Viszont nagyon nem akartam ezt elfogadni, és emiatt elég arrogánsan kommunikáltam. Ezt kell megtanulnom az életemben és ezen is dolgozom terápiákon és különféle utakon keresztül, hogy a realitásokat képes legyek elfogadni, és az emberekkel jól kapcsolódjak, kötődjek, kommunikáljak. Érdekes paradoxon, hogy tehetséges embernek gondolom magam, viszont saját magam kerékkötője is vagyok egyszerre; akkor nem sikerülnek a dolgok az életemben, ha a saját démonaimat nem tudom megszelidíteni.

– Tehát pont az küld a padlóra, ami miatt sikeres vagy.

– Ez az energetika. Nagyon erős energiát tudok gyakorolni az emberekre már hároméves korom óta, mikor először beöltöztettem a családomat, majd később az osztálytársaimat. Mindenki reagált rám, összetartottam az embereket – viszont pont ez sokszor a személyes traumáim miatt gyakran negatív irányba is átfordul. Itt van az a vonal, amivel máig és valószínűleg életem végéig foglalkoznom kell: hogy ezt az egyensúlyt, ezt az energetikát megtaláljam, hogy ezt az energiát az építés, nem pedig a rombolás irányába használjam.

Pofonok

– Sok padlóra kerülés volt az életedben?

– Mondhatnám, hogy mindig volt valamilyen padlóra kerülésem. Annak, aki erős egyéniség és megosztó módon képvisel valamit, szinte kivétel nélkül eljönnek a nagy pofonvágások az életében. A magánéletemben két nagy szerelem volt ilyen, amelyek óriási sebet hagytak bennem, mégis sokszor léptem vissza ugyanabba a folyóba. A harmadik szerelmi csalódásomnál azonban már változtam annyit, hogy megtanultam kezelni. Érdekes, hogy akár évtizedekre vetítve is lehet gyógyítani a saját padlóra kerüléseinket, és megtanulni azt, hogy ne ugyanúgy kezeljünk valamit, mint húsz évvel ezelőtt.

Szakmailag óriási padlóra kerülés volt, mikor az első három Megasztár után a komplett vezérkart elbocsátásával együtt én is mentem a levesbe. És bármennyire is azt hangsúlyozom, hogy nehezen alkalmazkodó típus vagyok, ilyen nehéz helyzetekben mégis tovább tudok menni, fel tudok állni. A Megasztár-éra után jött egy második reneszánszom a Nagy duett-tel és a Sztárban sztár-ral – majd megtört ez a sikerszéria is, és jött egy újabb padlóra kerülés, majd újraépítés.

Érdekes dolog, hogy nekem is, mint körülbelül minden tehetséges embernek, van valamilyen óriási önértékelési problémája: folyamatosan megkérdőjelezed magad, és azt érzed, nem vagy elég.

Én is rettegtem ettől, nagyon féltem, hogy vajon ezek után is kíváncsiak lesznek-e rám, jó-e az, amit csinálok. Ha az ember önmagából alkot, mindig kötve van a visszacsatoláshoz. Emellett nagyon megosztó is voltam: már a Megasztár-ban egy olyan provokatív világot teremtettünk, ami kettészelte Magyarországot – a fél ország imádott, és a fél ország gyűlölt. Ettől nagyon kivoltam egy ideig, amiben hatalmas szerepet játszott, hogy kövér, meleg kisfiúként hogyan éltem meg a tinédzserkoromat, és hogyan próbáltam az emberek szeretetét megnyerni; egy ilyen gyűlölködést érezni nagyon nagy trauma volt. Meg kellett tanulnom, hogy nem mindenkinek kell, hogy tetszél, nem mindenkinek kell, hogy szimpatikus legyen az, amit csinálsz.

Ma már tudom, hogy bármi, amiben tehetséges vagyok és amit tudok, meg fogja találni a piacát, a bázisát, a felvevőkörét.

– Milyen értékek mentén éled az életed?

– A függetlenség, a kreativitás és a szabadság számomra a legfontosabb. Az, hogy csak olyan dolgokat vállaljak el, amiket szeretnék; hogy úgy nyilatkozzak, úgy öltözködjek és úgy éljek, ahogy szeretnék. Emellett az elmúlt években társadalmilag érzékenyebbé váltam; ha nem is minden fórumon, de a számomra kiemelten központi és érintett témákban fontosnak tartom elmondani a véleményemet és már sokkal kevésbé kendőzöm el, amit gondolok. Például ilyen volt idén a nagy sikert aratott, 18-as karikával díszített pólókampányom, amit a Budapest Pride alkalmából terveztem, és számos híresség, többek között Tóth Andi, Gryllus Dorka, Péterfy Bori és Steiner Kristóf is csatlakozott hozzá. A ruhadarabokból beérkező bevételt pedig jótékony célra ajánlottam fel a Háttér Társaság számára, akik Magyarország legnagyobb és legrégibb jelenleg is működő LMBTQI civil szervezete. Általánosságban pedig tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb kárt okozzak.

A jelenben élni

– Mire vagy a legbüszkébb?

– Nem tudom, van-e ilyen az életemben, van-e egy a legbüszkébb dolog. Mindig a jelen idejű projektjeimben élek. Talán éppen azért, mert hajlamos vagyok szorongani a jövőtől, a mostot tartom a legizgalmasabbnak; jelenleg a nemrégiben indult, Index-en futó főzőműsoromat, a Konyhanyelv-et, ahol provokatív, társadalmilag is érvényes, pikáns, sikamlós, tehát bármilyen értelemben izgalmas témákat vitatunk meg konyhanyelven, azaz a saját tudásunk, ismereteink alapján, terített asztal mellett. Összességében egyáltalán nem vagyok rankingelő típus, és gyűlölöm a trófeákat, mert azok halott dolgok. A jelenben élek.

– És nem félsz ettől a bizonytalanságtól? Például itt ülünk ebben a fantasztikus lakásban, amit te csináltál meg A-tól Z-ig, és te épp azt imádod benne, hogy maximum négy-öt évig bérled, és utána jön valami egészen más. Nincs benned semmilyen félelem a stabilitás hiányától?

– Ami stabilan az enyém, az én magam vagyok. Általában szeretek új dolgokat csinálni, nem szeretem hosszú távon, monotonan működtetni az életemet. Szerintem egy lakás olyan, mint egy ruha: a saját belsőd külső megnyilvánulása. És mivel elég sokat változunk, ezért számomra magának annak a térnek is meg kell újulnia, amiben élek. Nem vagyok tárgyakhoz kötött ember sem: habár vannak húsz-huszonöt éve velem vándorló tárgyak, mégis legjobban az új, friss dolgokat imádom. Szeretek fiatalokkal, új szemléletű emberekkel dolgozni, és

szeretem, ha első vagyok valamiben, először csinálok valamit. Ebből pedig elég sok volt már Magyarországon.

– Kikkel bírnál ki egy kéthetes autós túrát?

– Viszonylag mindenkivel kibírok elég sok időt. De akikkel szívesen, az gondolkodás nélkül Ervin és Dorka, valamint nem ismert barátaim közül is sokakkal. Amúgy mindig megkérdezik tőlem, hogyan vagyok képes X-Y-Z emberekkel egy műsorba beülni, viszont engem egyáltalán nem zavar, ha tőlem távol álló valaki, de még az sem, ha valaki nem érdekes. Nekem ez egy játék, amiben játszom: ha jól ki van találva egy helyzet, abban nyugodtan lehet létezni.

– És mi az, amit ki nem állhatsz?

– A rosszindulatot. Minden mással lehet együtt lakni. Butasággal, kisszerűséggel is. Szerintem minden emberi tulajdonság kezelhető, de a kifejezetten ártó szándékú rosszindulattal nem lehet mit kezdeni. Az elől csak menekülni lehet.

– Van-e valamilyen projekt, álom, munka, szerelem, bármi, amit még szeretnél az életedben megélni?

– Mikor az egész show-biznisz már terhes lesz számomra, életem utolsó részét valamilyen saját magam által kreált panzióban, butikhotelben szeretném tölteni a barátaimmal vagy a párommal egy szép tengerparti helyen, ahol minden arról szólna, amit egész életemben csináltam: embereknek jó élményeket okozok.

Nagykövet

Fennállása során a Wallis Motor mindig is a tökéletességre törekedett, ezért nem meglepő, hogy olyan egyéniségeket választott márkanagykövetének, akiknek a DNS-be van kódolva, hogy a legmagasabb szinten teljesítsenek.

Akad közöttük étterem-tulajdonos, motorversenyző, színész, stílusguru, séf, Grand Slam-győztes, és még sorolhatnánk. Sok mindenben különböznek egymástól, de mindannyian újítók, értékhordozók, és saját területükön mindannyian kiemelkedőt nyújtanak.

A tehetségük, a hozzáállásuk, az életükben elért győzelmeik olyan történetek, amelyekből egyszerre lehet tanulni és erőt meríteni. Olyan elismerésre méltó sztorik ezek, amelyek jobb teljesítményre inspirálnak minket, arra, hogy értéket teremtsünk, hogy valamiben a legjobbak akarjunk lenni, és mindezt magabiztosan, stílusosan és sportos lendülettel tegyük.

A cikk elkészítésében együttműködő partnerünk volt a Wallis Motor.

(Fotó: Hartyányi Norbert)

Lakatos Márk | stylist | interjú | műsor | lmbtq