Végre valóra váltottak egy sokszor beteljesületlen álmot – Lexus LC500h

A Lexus LC500h olyan, mintha egy nemzetközi autóipari szakértőkből álló csapat egy projektmunkán építette volna meg, és mindenki a legjobb formában lett volna. Mintha a németek, az olaszok és a japánok megkérték volna egymást, hogy mindenki foglalkozzon azzal a területtel, amihez a legjobban ért, miközben a franciák főznek rájuk.

 

 

A Lexus LC500h egy nagyon jó üzenet abból a világból, hogy márpedig

az álmokat valóra kell váltani.

Ez az autó ugyanis a 2012-es LF-LC tanulmányautó élesített verziója, és ha megnézzük a két modell közötti különbséget, akkor mindannyiunknak ér felállva megtapsolni azt a bátorságot, amivel utcára vitték ezt a formavilágot, anélkül, hogy elvesztette volna a varázsát a gyártósoron. Bár a tanulmányautó talán egy-két ponton markánsabb volt, de szinte egy az egyben megvalósították az álmot.

 

 

A sportkupé, ami egyszerre tekeri az ujja köré a need for speed generációt, és kényszeríti térdre a legkonzervatívabb nagypapákat, miközben a hölgyek körében osztatlan sikert arat.

És még csak kívülről nézzük…

Pedig általában a japán kompromisszum az, hogy a külső már szemnek kedves, míg bent kilométereket ver rá az olasz és a német dizájn. Nos, ez itt nem, hogy nem igaz, hanem egyenesen aranyérmes belsőépítészeti történet várja annak a szerencsés gazdának az érintéseit, aki elcserélné érte 30-36 millió forintját.

 

Hosszúság: 4770 mm
Szélesség: 1920 mm
Magasság: 1345 mm

A négyszemélyes kupénk a tisztességes méretei ellenére is csak jelképes hátsó térrel rendelkezik, de biztosan nagyon szép pillanatok várják azokat a gyermekeket, akik majd három-tíz éves koruk között ebben a műtárgyban krúzolhatnak a szülőkkel, miközben apa meghajtja a kanyarokban legszebb arcát mutató, 354 lóerős hibrid villámot.

 

 

De még mielőtt beülünk, nézegessük a vonalait kicsit. Olyan gyönyörű, ahogy a rombuszpikkelyek szépen lefolynak a maszkon, ahogy a vonalak találkozásánál egyre lejjebb haladva eltűnnek, és csak a metszés marad, mintha egy elmosódott, nagy sebességű fotó lenne. Közben felfelé folytatódik a motorház élein ez a markáns ív, és viszi a szemet az A oszlopig.

 

 

Az autó formája klasszikus sportkupéforma, ettől már önmagában is izgalmas látvány, de az ívek és a finomságok teszik egy tartalmas jelenséggé az LC világát. Jó rajta elidőzni, körbe-körbejárogatni, mindig fel lehet fedezni valami új vonzó apróságot az alakjában.

 

 

Ennek a markáns dizájnnak lényegi pillérei a lámpák elöl-hátul, talán a koncepcióautónak szebbek voltak az első fényforrásai, de nüanszok különböznek csupán. A hátsó lámpa jelentősebb szemmágnes, mint az első, az ívek találkozásának szuperkereszteződése, mindkét oldala egy-egy origópont a szemnek, melyből feldolgozhatja az LC formavilágát.

 

 

Érdekes jelenség, hogy az oldalsó ablakok jócskán mélyebbre nyúlnak a szélvédő aljához képest, így még inkább olyan érzése lesz az embernek, mintha egy versenyautóba kellene felülről belecsúszni, ahogy egy versenybobba, csak itt lehet oldalról. Az ajtók mögött található kopoltyúk pedig kifejezetten élénk szín választása esetén elképesztő nagy csavarások a formában, egy állandó sebességet adnak az agynak. Az álló indexek sem unalmas megoldások, minden elem saját kis történettel rendelkezik.

 

 

Az autó belülről talán még nagyobb formatervezési esettanulmány. Úgy megtervezni a belső teret, hogy elkerülje a japán versenyautók butácska tuningmegoldásait, éjszakai benzinkúton bandázós, gyorsulgatós, halálos irambanos sportáthallásait, de nem elveszve a másik oldalon az unalmas sznob luxus lassú és idegen világában úgy, hogy funkcionalitásban se legyen csorba az élményben, nem tűnik könnyű feladatnak.

Hogy lehet egyszerre egy tizenhat és egy hatvanhat éves ízlést is kiszolgálni egy időben ennyire jól?

 

 

Akkor ebben a patetikus pillanatban azért emlékezzünk meg a rémes touchpadról: autó komputerét irányítani talán sose volt nehezebb feladat, mint ezzel az idegen és rosszul kalibrált megoldással, pedig a kijelző gyönyörű, a grafikai megoldások igényesek. Ez az autó gyenge pontja sajnos, de micsoda öröm, ha ez a gyenge pont, nem?

 

 

Mert az ívek, a varrások, a kreatív megoldások, az anyagválasztások és a letisztult, könnyen feldolgozható prémium érzés egyszerűen magával ragadó. Nem nagyon akar az ember kiszállni ebből az autóból. Mondjuk nem is könnyű annyira, elég mélyen van az üléspozíció, de egy ilyen autóban ne is várjon mást az ember, ha szinte a tömegközéppontban ülhet. A legjobb részén ülünk az autónak, és az az érzésünk, hogy tökéletesen kontrolláljuk, minden rezdülését érezzük, nincs meglepetés csak lehetőség.

 

 

A váltó mérete, formája és kifinomult egyszerűsége nagyon könnyűvé teszi a városi manőverezést is, jó ráfogni, élmény a rövid váltóutat bejárni, mint egy joystick.

Az LC500h kifejezetten keresi azok kegyeit, akik a hétköznapok során egy időben szeretnének felelősséget vállalni egy zöldebb jövőért, de az adrenalinvadászatról nem szívesen mondanának le ezért. A V6-os, hátsókerék-meghajtású hibrid a városi lassú kilométerek során kényelmesen használja lehetőségeihez mérten az elektromotort, míg a szerpentinezések idején dörömböl a hat henger. A teszt során 12 liter körüli átlagfogyasztásnál nem sikerült jobban megitatni az LC-t, pedig azért volt lehetőség kiélvezni a benne rejlő lehetőségeket.

 

 

Kifejezetten érdekes a Multi Stage Hybrid rendszer, mely hiányérzet nélkül kombinálja a V6-os, 3,5 literes blokkot az elektromotorral, így a rendszerszintű teljesítményét 354 lóerőre emelve. A tízfokozatú automata váltó érdekes csavar a történetben, ugyanis valójában négy fokozatról beszélünk a bolygóműves váltónk esetében, de további hat fokozatot tud szimulálni az elektronika a villanymotor és a benzinmotor összehangolása során. Ez pedig azt jelenti, hogy nincs többé unalmas, hibrides egyszólamú motorhang, hanem igazán korrekt, ordító (kicsit vonyító), elváltó hajtómű süvölt, miközben 4,7 másodperc alatt padlózzuk százig az autót, közben pedig a merev kaszninak köszönhetően úgy érezzük, hogy valami nagyon természetes folyamat zajlik, aggodalomra semmi ok.

 

 

Sport+ módban pedig már a legkisebb gázadásra is jóindulatú hátba rúgás a jutalmunk, de mindezt annyira jólesően és biztonságosan kapjuk meg az autótól, mintha a kerti hintában lökne minket valamelyik szülőnk. Meg is lök, de azért vigyáz rá, hogy ki ne essünk a hintából. Közben infantilisen nevetgélünk a fura érzéstől.

 

 

A futómű és az elektronika nagyon szépen dolgozik, ami kicsit rosszabb időben azt jelenti, hogy folyamatosan villog a műszerfalon a kipörgésgátló, ellenben minden kanyart magabiztosan tudunk bevenni maximális sebességgel, és ez rettentően meggyőző. Ezzel az autóval nem lehet hibázni comfort módban. Persze, ha Sport+ módra váltunk és kikapcsoljuk a kipörgésgátlót, akkor beleülhetünk egy vad, agilis, morgós történetbe, ahol már messzebb vannak a határok, és ki lehet élvezni ennek a szívó véhatnak a hátsó kerekekkel való együttműködését.

Összességében egy nagyon érdekes autóról beszélünk, amiért könnyű lelkesedni, mert nagyon jó vendéglátó, előremutató technológiai és dizájnmegoldásaival pedig könnyen megszeretteti magát.

(A szerző fotóival)

nagy sztori | lexus | autóteszt | hibrid | lexus lc500h