Lavmi Dú, mondta Háy János, majd a Dakota háznál elsírta magát

Hatvan esztendeje, 1962. október ötödikén jelent meg a Beatles zenekar első hivatalos kislemeze, a Love Me Do. Ugyan a dal csak a slágerlista 17. helyéig kúszott fel, a liverpooli zenekar hamarosan nemcsak a szórakoztatóiparban hagyott kitörölhetetlen nyomot, hanem évtizedekre meghatározta a popkulturális tájképet, legyen szó Londonról, New Yorkról vagy éppen Budapestről. Az évforduló alkalmából felkértük a József Attila-díjas magyar írót, Háy Jánost, hogy egy novellában foglalja össze, mit jelentett a Beatles zenéje a vasfüggöny mögött felnőtt fiatalságnak.

LAVMI DÚ

Sokáig én is úgy tudtam, hogy csak egy testvérem van, a bátyám, csak később derült ki, hogy van egy húgom is, Lavmi Dú. Hatvankettőben született, két évvel fiatalabb, mint én. Ő külföldi, ezért is nem tudtam sokáig róla. Olyan országban éltem, ahol nem szerették a külföldieket, ha azok, mondjuk nem oroszok. Az oroszokat szerették, legalábbis államilag, mert az emberek nem annyira. De az angolokat, azokat eleve utálták, legalábbis államilag, mert azokat amerikaiaknak tartották, Amerika meg a legfőbb ellenség volt. Szóval a húgomról semmit nem tudtam, s persze később is olyan furcsa dolog derült ki róla, hogy négy apukája van. Ez persze azt jelenti, hogy nem apáról vagyunk rokonok, hanem anyáról. Sajnos nekem egyáltalán nem tűnt fel, hogy anyukám nincs otthon, amikor kétéves vagyok, helyesebben, amikor egy. Ráadásul, hogy négy apukával is, hát, ne feszegessük, hogy mit csinált. Nem vettem észre, hogy nincs itthon egy évig, vagy kettőig, hogy addig a nagymamám nevelt, vagy a dédnagymamám, aki még a tizenkilencedik században született és úgy is nézett ki, meg úgy is beszélt, mint egy elavult század. Lavmi Dú közben növekedett, és én nem tudtam róla. Előbb ismertem meg egy rokonát, egy olyat, akivel azt hiszem, apáról voltak testvérek, de lehet, hogy csak unokatestvére volt. A Fyfyminden Chock. Igen, vele ismerkedtem meg először. Ő mesélt róla, hogy van egy testvérünk, mert mi nem vagyunk testvérek, de mégis van egy közös testvérünk. Mi a franc, kérdeztem vissza, mert vidéken éltem, és ott nem voltak ilyen bonyolult dolgok. Az emberek nem elváltak, hanem tűrték a rettenetes férjüket vagy feleségüket, esetleg megölték, de az is olyan normális megoldásnak látszott, mert ezek a hány apám, anyám, pláne nagymamám és nagypapám van, ez tényleg teljesen összezavarja az embert.

Szóval Fyfy mesélte, hogy külföldön van egy testvérünk Lavmi Dú, és marha jól néz ki, mindenki rajong érte, s a szülei, mármint a négy apukája, mert ugye anyukája neki nincs, csak nekem van, mindenfelé mutogatják, mert marha büszkék rá, hogy van ilyen gyerekük.

Egy ideig úgy nézett ki, hogy ez a közös apaság, bár nekem furcsa volt, de működik. Aztán persze kiderült, hogy dehogy működik, ilyen a világon nincs, mindenki maga akar apa lenni, nem bír ilyesmin osztozkodni. Össze is vesztek. És hiába voltak marha felvilágosult nyugatiak, épp úgy működtek váláskor, mint a felvilágosulatlan keletiek. Kígyót-békát dobáltak egymásra, és mindegyik azzal kérkedett, hogy ő volt az igazi apa, s persze azt a szegény gyereket elhagyták, rá se basztak, hogy úgy mondjam, a nép nevelte fel és neveli azóta is. Ad neki vitaminokat, és vérnyomáscsökkentőt, mert már abba a korba ért, hogy arra is szüksége van. Azért hatvan fölött, már mindenkin meglátszik, hogy hatvan fölött van, még rajtam is. Jó, ezt azért nem gondolom komolyan, szóval rajtam nem, de mindenki máson igen.

Egyszer aztán hallottam, hogy megölték a húgom egyik apukáját. Én épp katona voltam, nem sokkal előtte meghalt egy másik ember, aki fontos volt nekem, egy magyar költő, Pilinszkynek hívták, és akkor hétvége volt, és nem látogatott meg a szerelmem. Szóval nagyon rossz hétvége volt, el is határoztam, hogy végzek magammal. Befeküdtem a sínek közé, hogy jöjjön végre a vonat, mert nem akarok egy olyan világban élni, ahol én katona vagyok, azok meg meghalnak, akiket szeretek, és engem meg nem látogat meg a szerelmem. De a vonat nem jött, csak a katonai rendészek jöttek, ők aztán bevittek a fogdába és otthagytak egyedül, hogy gondoljam át, mit csinálhatok és mit nem. És ott akkor azon gondolkodtam, hogy majd elmegyek arra a helyre, ahol ez az apuka meghalt, és majd ott fogok sírni és ott fogok várni, hátha eljön a húgom is.

És valóban húsz évvel később ott álltam a Dakota-ház előtt, közvetlen a Central Park mellett és néztem, hogy látom-e a húgom apukáját csak úgy képzeletben. Hogy kiszáll a kocsiból, kiveszi a hátsó ülésről a gitárt, és elénekli nekem meg a húgomnak, hogy the war is over.

Egy fekete fickó volt a portás, állt a ház előtt, kedvesen nézett. Elmagyaráztam, hogy a húgom apukája miatt vagyok itt, hogy persze ő nekem nem az apukám, mert anyáról vagyunk testvérek. Rögtön megértett, mert ő egy csomó ilyen családról hallott, mégiscsak New Yorkban él. Megkérdeztem, hogy itt volt-e, amikor az a szörnyű esemény történt, így mondtam, szörnyű, mert az jutott eszembe angolul. Ő mondta, hogy persze, hogy itt volt. És akkor megmutatta, hogy hol állt az elkövető és hol állt a húgom apukája, és hogyan esett össze, hogy hová folyt a vér. És én akkor elsírtam magam, de rögtön letörültem, mert a Tears go by az egy másik apuka gyereke. Szegény húgom, milyen szerencse, hogy négy apukája volt, még így is maradt három, amikor az enyém meghalt, akkor nekem nem maradt egy sem, mert csak egy volt.
Jöttem el könnyletörülve a Dakota-háztól, és arra gondoltam, hogy azért a húgomnak sem könnyű, de milyen jó, hogy ez a szabad szerelem, a flower, love, freedom, happiness, végülis annyi negyed- meg féltestvért hozott világra, és gondoltam azokra a testvérekre, akiket már csak hírből ismerhettem, Nick Cave gyerekére, Húdújúlavra, Robert Smith gyerekére, Kiszmire, Kurt Cobain gyerekére, Májgörlre, és még sok-sok gyerekre, akik minduntalan felhasítják a testünket, hogy tényleg szállhasson belőlünk az egekig a lélek.

háy jános | Beatles | love me do | tárca