Marcel Duchamp női ruhákat hordott, Lichtenstein utálta a képregényeket – Bizarr művészsztorik

Alkotni, alkotónak lenni nem olyan egyszerű feladat, mint azt gondolnánk. Kell hozzá egy csipetnyi őrültség – no jó, talán több is, mint egy csipetnyi –, aztán ott van a megbotránkoztatásra való képesség, és az a fajta elvont életszemlélet, amit csak egy kreatív ember tud igazán a magáénak érezni. Kedvenc művészeink rengeteg furcsa, bizarr szokást tudhattak magukénak – ezekről szól ez a néhány részes minisorozat.

Elérkeztünk a széria záróakkordjához, amiben rendhagyó módon nem egyetlen művész furcsa szokásait leplezzük le, hanem több, ismert alkotó történetét is elmeséljük.

Mielőtt még azt gondolnánk, csak a kortárs művészek produkáltak furcsa dolgokat – legtöbbször azért, hogy a figyelem rájuk terelődjön –, érdemes kicsit körbeszaglászni akár a reneszánsz környékén is, ugyanis az akkoriban élő, ma legnagyobb mestereknek tartott alkotók is halmozták a bizarr és sokszor érthetetlen szokásokat.

Michelangelo Buonarroti, a Sixtus-kápolna lenyűgöző freskóinak alkotója, az egyik legzseniálisabb humanista festő – nem tudni, hogy elfoglaltsága miatt vagy egyszerűen csak hóbortos személyiségéből adódóan – állítólag szinte soha nem fürdött meg, és a ruháit is nagyon ritkán cserélte. Amikor nyolcvankilenc éves korában meghalt, a halálos ágyán fekve már annyira rá voltak tapadva a ruhái a sok kosztól, hogy csak nagy nehézségek árán lehetett lehámozni a testéről. Ez azért több száz év távlatából is megdöbbentő.

Ha már a nagyhírű, itáliai festőknél tartunk, érdemes egy pillantást vetni Caravaggio feltűnési viszketegségére, aki úgy próbálta felhívni magára a tömeg figyelmét, hogy fogadókban és kávéházakban gerjesztett hatalmas csetepatékat. Állítólag egy különleges becsületkódex szerint élte az életét, ami arról is rendelkezett, hogy egyes dolgokat keményen meg kell büntetni, így amikor valamilyen cselekedettel nem értett egyet, azonnal kardot rántott, vagy veszekedni kezdett. Egy idő után már annyira sajátjának érezte ezt az erőszakos viselkedést, hogy mindenki erről a tulajdonságáról ismerte – persze a festményei mellett.

Ugorva egy jó nagyot az időben, egészen a konceptuális művészet nagymesteréig, Marcel Duchampig, valami olyannal találhatjuk szembe magunkat, ami már szinte alapvetés lehetne a művészlelkek életében. Duchamp úgy gondolta, hogy van egy női énje is – hasonlóan például Andy Warholhoz vagy Frida Kahlóhoz, aki félig férfinak érezte magát –, és nagyon gyakran meg is örökítette ezt a nőt.

Sosem árulta el, hogy valójában saját magát ábrázolta női ruhákban, mindig azt mondta, hogy egy közeli ismerős állt modellt neki, ennek ellenére számos fotó készült róla, ahogy tollas, női kalapban, gyöngysorral a nyakában és puffos ujjú blúzban pózol. Úgy tűnik, neki is nagyon fontos volt a szexualitás kérdése, és egy jó adag ihletet kapott Rrose Sélavy-tól, ahogyan női alteregóját nevezte, és ami egyébként egy francia mondat névvé alakítása: Eros, c’est la vie, vagyis a szerelem az élet.

Ugorjunk most amerikai terepre! Georgia O'Keeffe híres festőnő, akit az Egyesült Államokban az egyik legnagyobb művészikonként tartanak számon, egy nagyon különleges alkotói szokással élt. Neki nem kellett hatalmas stúdió ahhoz, hogy alkotni tudjon, a legjobban autójában szeretett festeni, egy Ford A-modellben. Mivel jócskán délen volt az otthona, annak érdekében, hogy megvédje magát az égető napsütéstől, kifordította a vezetőülést, majd a vásznat a hátsó ülésre tette, és így, háttal a kormánynak ülve, teljes árnyékban dolgozott.

Ha pedig Amerika, valószínűleg mindenki ismeri Roy Lichtenstein nevét, aki a pop art egyik vezéralakja, és leginkább képregényszerű alkotásaival ismert. Ebből adódóan teljes joggal gondolhatjuk, hogy Lichtenstein imádta a színes történeteket feldolgozó lapokat, pedig ez kezdetben egyáltalán nem így volt. Kifejezetten utálta őket, amikor gyerek volt, és még fia születése után is távol tartotta magát tőlük. Hosszú-hosszú évek teltek el, mire egyszer csak inspirációs forrásává váltak az olyan népszerű képregényhősök, mint például Mickey egér, de még az alkotói pályája idején is gyakran elhatárolódott az ilyen történeteket közlő magazinok lapozgatásától.

Mark Rothko, az orosz származású festő, az absztraktok egyik királya, hasonló történetet rejteget, mint Lichtenstein. Ha kimondjuk Rothko nevét, az első szó, ami az eszünkbe jut, az a szín. Mesteri módon kombinálta a színeket, ezzel vált híressé. Ennek ellenére, egyáltalán nem szerette a színes dolgokat, és úgy gondolta, hogy a színek szimplán csak az érzelmek alattomos befolyásolói, és a színelméletnek nincsenek tudományos alapjai. Sőt, egész életében úgy vélte, hogy az érdeklődése fókuszában nem a színek álltak. Végignézve az életművét, ez azért eléggé megmosolyogtató, és csak remélni tudjuk, hogy ezt ő sem gondolta teljesen komolyan.

A történetek méltó zárásaként pedig itt van Francis Bacon, akit kissé nehéz szeretni, mivel egész életében nagyon nyers és groteszk képeket festett, tele fájdalommal és szomorúsággal. A negatív érzelmekből előnyt kovácsoló angol festő rajongott az orvostudományért, és kifejezetten élvezte, ha műtétekről olvashatott vagy valamilyen furcsa betegségekről szóló filmet nézhetett. Egy riportból kiderül, hogy az egyik kedvenc könyve egy szájsebészeti kiadvány volt, amit annyira szeretett lapozgatni, hogy soha nem felejtette el a benne szereplő képeket, és rengeteget inspirálódott belőle. A festményeit elnézve ez talán annyira nem is meglepő, mindenesetre kellően bizarr, nem igaz?

mark rothko | francis bacon | roy lichtenstein | marcel duchamp