Folyamatosan utazik és járja a világot, mindig ott van, ahol a kortárs kultúra összpontosul. Lukács Viola olyan kurátori és kultúraszervezői munkát végez, amely mindig kollaborációkra épül. Így egy-egy projekt idejére egy közösen gondolkodó csapatot hoz össze a képzőművészet különböző szereplőiből. Szakmai partnerei között találjuk a Sotheby’s Aukciósházat, a Venet Foundationt, a New York-i Postmasters és Bitforms galériákat, következő kiállításait pedig Washington D.C.-ben és Pekingben rendezi. Életútjáról, mindennapjairól, a New York-i és európai tapasztalatairól, valamint kurátori szemléletéről is beszélgettünk vele.
Szerző: Molnár Zsuzsanna
– Ha jól sejtem, szerencsés vagyok, hogy személyesen beszélgethetek veled Budapesten: a bázisod Berlin, de hosszabb időt töltöttél New Yorkban és Zürichben, és ha csak teheted, odautazol, ahol a világ képzőművészeti élete összpontosul. Miként határozza meg a karrierutad a helyszínek sokszínűségét?
– Nem véletlen, hogy a budapesti Art Factoryban találkozunk, hiszen Banovich Tamással itt rendeztük meg azt az egész nyáron látogatható kiállítást, amely a digitális művészet nemzetközi sztárjai mellett Kitzinger Gábor, Komoróczky Tamás és Szász Sándor valóságelterelő digitális alkotásait is bemutatja.
Ami a helyszínek sokszínűségét illeti, édesanyám viharlánynak hív, mert egyik héten egy hongkongi konferenciáról jelentkezem be, máskor pedig a Velencei Biennálén szervezem a következő projektem bemutatóját. Az életformám két tényezőre vezethető vissza. Egyrészt a művészeti világ globalitása miatt utazom sokat, hiszen évtizedekig New York, London, Párizs, Berlin és Hongkong tengelyén zajlottak a képzőművészeti élet fontos eseményei, de mára egyre több figyelem irányul az egykori perifériákra is. Másrészt a digitális művészet áll érdeklődésem középpontjában, mely terén nem lehet nemzeti vagy geográfiai alapon gondolkodni, így mindig ott vagyok, ahol a jelentős események zajlanak.
A személyes történetem is befolyásolja, hogy világpolgár lettem. Erdélyben születtem, ötéves koromig egy százhúsz lelkes faluban éltünk, ahol akkoriban még betonút sem volt. Ez az életszakasz nagyon kedves számomra. A rendszerváltás után Magyarországra, Veszprémbe költöztünk. Felsőfokú tanulmányaimat Budapesten kezdtem meg, ahol közgazdaságtant és képzőművészet-elméletet tanultam. A mesterképzést Svájcban végeztem, majd New Yorkba költöztem. Egyszerre voltam otthon mindenhol és sehol. Ez a tapasztalat sokat segít abban, hogy bárhová be tudok illeszkedni, és mindenhol megtalálom azt a közeget, amiben fejlődhetek.
– A legnagyobb természetességgel meséled, hogy tanultál Svájcban, majd New Yorkban töltöttél néhány évet. Ez nem minden itthon végzett kurátor számára ilyen egyértelmű, sokan a hazai közegben keresik a szakmai érvényesülés módját. Téged mi mozgat, hogy nemcsak Európán belül, hanem a tengerentúlon is keresed a lehetőségeket?
– Egyszerűen csak a lehető legközelebbről akarom megtapasztalni a kortárskultúra-termelést, és személyesen szeretnék részt venni benne. A modern és kortárs kultúra legdirektebb forrásai érdekelnek, azok a közegek, városok, szubkultúrák, ahol kialakult vagy éppen történik mindez, hogy aztán azt a saját szubjektumomon átszűrve, a magam kritikai ítélete szerint értékeljem. Az elmélet és az elbeszélés helyett a direkt tapasztalatra törekszem.
Amikor 2012-ben New Yorkban jártam egy kutatói ösztöndíjnak köszönhetően, rögtön tudtam, hogy ott akarok élni. Elkezdtem keresni a lehetőségeket, és a mesterképzés után elnyertem egy támogatást az New York-i Egyetemre. Mindez persze csak eszköz volt a valódi források felkutatására: el akartam menni a New Schoolba, ahol Hannah Arendt is tanított, és szerettem volna elmerülni az East Village speakeasy bárjaiban, ahol a counterculture kritikai és popirányzatai a hatvanas években kibontakoztak. Aztán ott volt a kilencvenes évek dekadens generációja, Justin Pierce, Chloë Sevigny, tehát a Kids játszótere.
Ez a kíváncsiság elég volt ahhoz, hogy olyan arcokkal lógjak együtt, akik mára a New York-i kulturális élet meghatározó alakjaivá váltak, mint például az extended reality művészet grannyje, Claudia Hart, vagy a posztpunk csajbanda, a Cumgirl8. Ez egy nagyon intenzív és izgalmas időszak volt az életemben, igazán élveztem. Egy bizonyos ponton azonban világossá vált, hogy én túlontúl európainak érzem magam, így visszaköltöztem, és Berlin lett az otthonom.
– Miben ragadható meg az európaiságod?
– Ez egy lelkület, szemlélet, életmód – megkockáztatom, érzékenység. New Yorkban sokkal gyorsabb az élet az Európában megszokottnál. Nagyon sokat kell dolgozni a minőségi élet megteremtéséhez, gondolok az egészséges táplálkozás, mozgás és a kultúra hozzáférhetőségére. Saját megélésem szerint New York többet vesz el, mint ad.
– A külföldi projektek mellett számos magyarországi kiállítás is kötődik a nevedhez. Legutóbb a Budapest Art Factoryban, ezt megelőzően pedig a Kollabban rendeztél kiállítást, de néhány éve a Klára és a Nap című tárlatnak voltál kurátora Szentbékkállán, idén nyáron pedig az Inota Fesztiválra viszel egy rendhagyó technokiállítást. A legtöbb munkádban, így az említett projektekben is a digitális művészetre fókuszálsz. Mi ragadott meg a művészet ezen területén?
– A pályám elején a konceptuális és a neoavantgárd művészettel foglalkoztam. Az az esztétikai léptékváltás érdekelt, amikor a tárgyalapú művészetről átkerült a hangsúly a koncepcióra, az ideára. Az is foglalkoztatott, hogy ezeket az absztrakt tendenciákat miként lehet vizuális eszközökkel megragadni. Hadd hozzak erre egy konkrét példát a praxisomból! 2015-ben rendeztem az első Bernar Venet-kiállítást és köztéri szoborprojektet. Nagy kihívás volt a több tonnás szobrok felállítását egymagam instruálni. A felelősséggel meg tudtam birkózni, a siker megélését azonban meg kellett tanulnom – ez csak évekkel később sikerült. A művésszel azóta is együtt dolgozom, jelenleg egy generatív művészeti kollekción, amelyet novemberben árvereznek a Sotheby's New York-i központjában és az interneten. A Venet Event projekt azzal foglalkozik, hogy miként tudjuk a szobrászat médiumát kiterjeszteni a digitális térbe, kvázi dematerializálni. Pont úgy, ahogy a konceptuális és a performatív művészet tette az 1960-as években.
– Mesélj egy kicsit részletesebben arról, akár konkrét példa kapcsán, hogy miként képzeljük el a szakterületedet!
– Megbabonáz a művészet misztériuma. Az a dolgom, hogy hidakat építsek alkotók, technológiák és közösségek között. A hidakon később nélkülem is áramlanak transzformatív történetek. 2013-ban szerveztem az első olyan kiállítást, amely a digitalizáció témakörét boncolgatta. Eszközül a játékot, az emberi tanulás, kreativitás és közösségalkotás egyik legősibb formáját választottam. Nagyon fontos számomra, hogy a kiállítások szervezése során mindig létrehozzak egy olyan asszociatív teret, ahová meghívhatom a művészeket, és bevonhatom őket a projekt megalkotásába. Ilyen volt a 2021-es, AI-fókuszú kiállításon Kazuo Ishiguro könyve, a 2023-as, Binálé nevű digitális művészeti biennálén pedig a Queering Democracy hívószó, amire öt kontinens hetvenkét művésze reflektált.
Szeptemberben, alig több mint tíz évvel az első olyan kiállításomat követően, melyet a digitalizáció inspirált, a svájci székhelyű 0xCollection első tengerentúli gyűjteménykiállítását rendezem a Kennedy Centerben. A módszerek hasonlóak, a munkám politikai viszonyrendszere azonban változott. Rájöttem, hogy a művészet nem attól válik politikussá, hogy azt mondja magáról, hanem hogy hol, mikor és miként nyilvánul meg. A művészet kommunikáció. Anélkül van funkciója, hogy eszközzé válna.
– Adtál egy kis betekintést az életformádba. Miként hatott a mindennapjaidra, hogy ilyen sok helyen éltél az elmúlt években, hogy különböző kultúrákat ismerhettél, tapasztalhattál meg? Van olyan szokásod, amit a sokszínűségnek köszönhetően illesztettél be a napjaidba?
– Az énidő szent és sérthetetlen számomra. A reggeleimet lassan indítom, az ébredés és a felkelés között mindig hagyok időt arra, hogy az ágyban fogyaszthassam el a teámat, és ráhangolódjak a napra. Először sportolok, és csak ezután ülök neki a munkának. Az adott nap feladatait már előző este átgondolom és megtervezem. Először az e-mailjeimet futom át, megpróbálok mindenre minél gyorsabban válaszolni, majd jöhetnek a meetingek.
Délután a kreativitásé a főszerep, különböző projekteken dolgozom; kutatok, írok, stratégiát gyártok. Izgalmassá és változatossá teszi a mindennapjaimat, hogy olykor New York-i művészekkel működöm együtt, máskor pedig ázsiai projekten dolgozom, ezért figyelembe kell vennem a különböző időzónákban élő csapattagok ritmusát is. Ilyenkor reggel kapom meg az anyagokat, melyeket egyből feldolgozok, mert a többiek számára ekkor már lassan véget ér a munkaidő.
Minden nap egy új lehetőség, és minden helyzetben a legjobbat kell nyújtanom, hiszen sosem tudhatom, mi járul hozzá a későbbi sikerekhez. Viszont a pihenésre is időt kell szánni, ami számomra általában az úszást és az alvást jelenti. Mivel azzal foglalkozom, ami igazán érdekel, nincs különösebb hobbim. Talán a technokultúrát tudom még a kikapcsolódáshoz sorolni, bár ez is szerves része a művészeti tevékenységemnek. Sok művész munkájának, így a kiállításoknak is eleme a parti mint médium. Úgy szeretek projekteket szervezni, ahogy egy technóparti is működik: kollaborációban, közösen jutunk el egy másik szintre. Ez egy igazán felszabadító lelkiállapot.
(Szerző: Molnár Zsuzsanna, Fotók: Gaál Dániel, Ruhák: Alma Vetlényi)
A cikk eredetileg a W by Roadster első nyomtatott számában jelent meg.
kurátor | interjú | lukács viola | new york
A kiberbiztonság téged is érint! Mit is jelent valójában?
Így élheted meg az ünnepi hangolódást egy csodás kastély birtokán itt, a szomszédunkban
Inspirál, feltölt, felszabadít – a W by Roadster magazin egy olyan univerzumba kalauzol, amiben szívesen létezünk. Magával ragadó egyéniségeket és sztorikat mutat be és kínál inspirációt a világ minden tájáról. Szofisztikált, könnyed és elegáns, akárcsak az olvasói.
Az 2024/1. szám tartalmából:
Ha nyár, akkor irány a mediterráneum: különböző alkotókon, helyeken és élményeken keresztül járjuk be a Mediterrán térség legvágyottabb helyeit. Gyönyörű enteriőröket mutatunk be a Balaton-felvidéktől Puglián át egészen Marokkóig, valamint elkalauzolunk a régió leggyönyörűbb hoteljeibe is. Izgalmas, kreatív nőkkel beszélgetünk művészetről, alkotásról és az élet művészetéről. Divatanyagunkban pedig a szabad, korlátok nélküli létezésre inspirálunk.
