Ilyen egy nap az egyik legizgalmasabb hazai dzsesszfesztivál színfalai mögött

Rendhagyó kirándulás a Müpa titkos berkeiben, ahogy még sohasem láthattad.

Nem mondom, hogy a legfelemelőbb érzés volt egy fájdalmasan csípős, hideg reggelen a Müpa épületéhez érkezni: a csábító nagybejáratok zárva, az üvegfalakon bekukucskálva üres elhagyatottság, az épület körüli óriási parkolóban fiktív ördögszekereket gördít a légüres semmi.

Sok időm viszont hál' istennek nem volt elmerülni ebben a reménytelenségben: Dóri – Juhász Dóra, a Müpa pr-vezetője – a főbejárattól elirányított az első számú művészbejáróhoz, amelyen belépve egy csettintésre elmúlt a kinti nyomorúság, és átadta a helyét a szöges ellentettjének; annak a vibráló, kreatív izgalomnak, amit csakis az élő művészet képes kiváltani. Jelen esetben maga a nagybetűs dzsessz.

„Idén a tizennegyedik évét tapossa a Jazz Showcase; amit most látsz, az a mai három koncertfelvétel közül az egyik”

– ezt Kovács-Ender Krisztián, a Müpa Stúdió kreatívvezetője mondja, miközben egy óriási színpad mögött állva szívom magamba egy fiatal dzsesszfogat – mint később megtudom, a Bettika Quintet – magyar népzenébe áztatott, fúziós-kísérleti dzsesszmuzsikáját. A Jazz Showcase tehetségbörze első koncertfelvételén vagyok: két nap alatt hat fiatal dzsesszbanda koncertjeit veszi fel a Fesztivál Színházban a Müpa csapata, hogy aztán egy élő koncerttel megkoronázva január 24-én teljesen ingyenesen meghallgathassa a nagyérdemű.

„Nagyon észnél kell ma lennünk, mert egyszerre rengeteg minden történik. Most két stáb is forgat párhuzamosan: itt a koncertfilmeket készítő csapat dolgozik, az előcsarnokban pedig Novák Péter házigazdával vesszük fel a felkonfokat, majd pedig az interjúkat. Az előadók közül sokuknak ez életük legelső felvétele, a Jazz Showcase zsűrije is a felvételek alapján fogja elbírálni őket és hirdet ki győztest, szóval nagyon sok múlik azon, hogy ma hogyan teljesítünk, mennyire tudnak a Müpa különböző területei összedolgozni.”

ESACWOHS ZZAJ

– látom az óriási feliratot a függönyökön át a backstage-ből. Megint elfog az a mindig is gyermekinek megmaradó izgalom, amit az ember egy sötét fadeszkás nagyszínpadon állva érez a takarásban; mikor néma és láthatatlan megfigyelőként eggyé válik azokkal az előadókkal, akik pár méterre tőle, a színpad lényegi és látható egészén vásárra viszik a bőrüket és tehetségüket a közönség előtt.

Most természetesen üresen konganak a széksorok, viszont korántsem üres a tér: kilenc kamera mozog, zoommol, emelkedik és merül a fiatal zenészek körül, a sötét széksorok tetején fehéres-zöldes monitorszínben játszik egy hangosító arca, rendezők és asszisztensek cikkcakkoznak utasításokkal a felvétel között: munkában egy produkciós gépezet.

„Ha már nem lehet élő koncerteket tartani, mi kihasználjuk a pandémia adta lehetőségeket: olyan képeket, plánokat és helyzeteket mutatunk be, amelyeket a nézőtérről sohasem látnál.

A székeden ülve egy fix, vágatlan, tág képet kapsz, a stream ezért mozgóképi szempontból sokkal izgalmasabb, jóval több és érzékenyebb dolgot tudunk egy-egy ilyen felvételen megmutatni, mint amit emberi szemmel látnánk egy élő koncerten” – meséli Krisztián, miközben igyekszem lépést tartani vele, ahogy a Müpa számomra feltérképezhetetlen labirintusában haladunk folyosóról folyosóra tovább, a színfalak mögött.

Felvételt készíteni – legyen az egy koncertfilm vagy akár egy portré – bizalmi dolog. A kamera másik oldalán lévőnek bíznia kell abban, hogy szép plánokkal mutatjuk, de nem másnak, mint aki: meg kell találnunk a karaktert és azt a lehető legjobban megmutatni. Jelen esetben meg kell látnunk a zenészek érzékeny gesztusait:

sokszor nem az a fontos, hogy épp jókor mutassunk egy megszólaló gitárt, vagy pont azt a billentyűt lássa a néző, amit lenyom a zongorista; adott esetben sokkal többet mesél az, ahogy két zenész összenéz és improvizálva elkezd a másikra reagálni.

Ezeknek az emberi, művészi finomságok felismeréséhez nagyon nagy szükség van a kollégák érzékenységére, tapasztalatára és kiváló munkaminőségére – ezt nem tudom eléggé dicsérni a Müpában, hihetetlenül jó csapattal dolgozunk ezeken a felvételeken, akiknek már az izommemóriájában van ez a művészeti tudás és rálátás.”

Közben elérünk a controlroomba, azaz a képvezérlő szobába: osztott képernyőkön megy a Jazz Showcase, a monitorokon pedig száz meg száz, számomra teljesen enigmatikus kapcsolón történnek a beállítások.

„Krisztián, jó így a szín?” – jön a gyors kérdés, és a gyors válasz. „Igen, egy kicsit talán lehetne sötétebb, de ennyire ne, az előbb jobb volt. Meg azt Karcsi légyszi', amikor az interjúk vannak, de ezt mondtam a Pistinek is, csináljátok meg, hogy ott más színű legyen a felirat, ami hátulról jön, tehát legyen lila meg sárga, de ezt csontra eltaláltátok. Kicsit barbis, de ezzel tudok élni, jó lesz így!”

Mielőtt még megfejthetném, mi a képen a barbis és mi legyen majd lila meg sárga, már a hangstúdióban találom magam Krisztián lelkes árnyékaként. „Szia Tibi! Tibi a Müpa Stúdió egyik hangmérnöke, ma az ő varázskezén múlik a hangkeverés és a hangutómunka, később pedig a mastering is: felvétel közben a hangmérnökök látják a nem vágott képeket is, hogy adott esetben azt is figyelemmel tudják követni, amit nem vág a rendező.”

A hangstúdióból robogunk tovább az előtér felé, integetünk Novák Péternek és a forgatócsapatnak, majd Krisztán mesél arról, hogy a streamingen túl milyen audiovizuális tartalomszolgáltatásban gondolkodik a Müpa. „Nagyon fontosak egy ilyen streamnél a hozzáadott, extra tartalmak, ezért úgymond tartalomcsomagokat hozunk létre: a streamek mellett plusz infók, interjúk, fotógalériák, keresztutalások színesítik a műsort.

Így olyan a végén az egész, mint egy nagyon jól kipárnázott, kulturális nyúlüreg: egyszer bemész, elkezdesz kattintgatni, és ott maradsz.

Nahát, ez a srác amúgy zongorista, de most nagybőgőzik! Ez a dobos nem játszott abban a másik zenekarban is? Hé, ő amúgy komolyzenész, de most itt improvizál egy dzsessztrióban! Szeretnénk ezeket az áthallásokat, művészi kapcsolódásokat, izgalmas, színes tartalmakat megmutatni a nézőknek a koncertek mellett.

A Müpában feladatunknak tartjuk, hogy a niche műfajokat és a kevésbé fősodorban lévő, nem mainstream előadókat is bemutassuk – erre tökéletes a Jazz Showcase. Ha egy feltörekvő magyar dzsesszbandának nincs is annyi rajongója, mint egy Bobby McFerrin-népszerűségű dzsesszvilágsztárnak, az a maroknyi fan ugyanolyan lelkes és az előadók is ugyanolyan tehetségesek, éppen ezért nagyon fontos, hogy bemutassuk őket, még akkor is, ha esetleg kevesebben nézik az adást. Ezzel együtt jár az a nagyon izgalmas kihívás, hogy miként tudjuk a felvételek minőségével, érzékenységével és kreativitásával a lehető legteljesebben megmutatni őket.”

„Itthon elképesztően jó a dzsesszképzés, ezért nagyon el vagyunk kényeztetve, ami a zenészutánpótlást illeti”

– ezt már Bércesi Barbara, a Müpa dzsesszprogramjainak művészeti szerkesztője mondja, miután Krisztiánnak a velem való rohanásból el kell sietnie máshová rohanni. Barbara találja ki a vezetőséggel egyeztetve, hogy kik kerüljenek a műsorkínálatba, így az ő gondos kurátorságának egyik eredményét hallom távolról, a színpadtérről kiszűrődő dzsesszéterikus hangokban.

„Fiatalok tekintetében jól körül kell járnom, kik a legígéretesebb, legérdekesebb előadók a porondon, ezért gyakran kérek tanácsot a dzsesszéletben forgó szakértőktől is, például a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsessz tanszékének tanáraitól vagy a Magyar Jazzszövetségtől és zenetanároktól. Az idei összeállításnál külön kerestem férfi vokalistát – belőlük meglepően kevés van –, valamint stilárisan is izgalmas, változatos zenei palettát hallhatunk és láthatunk most.

Megmutatjuk a hagyományos dzsessztriót, zongorával, gitárral, de lesz avantgarde-kísérletező, népzenei elemeket vegyítő zenekar, dzsessz-funk, fúziós zene és a dzsesszt hiphop-funk elemekkel keverő banda, valamint kikacsintunk crooneres irányokba.

Jó látni, hogy minden valamikori dzsesszirányzat tovább él a fiatalok körében, ezért korábbi években meg tudtunk hívni swinget vagy ragtime-ot játszó csapatokat is.”

"A Müpában fellépni fontos mérföldkő, nagy presztízs sok zenekar életében, ezért picit izgulnak is, mikor itt koncerteznek"

– ezt pedig már Dóri meséli nekem, miközben a háttérből továbbra is friss, ropogós dzsessz szól.

“Mivel a közönség bízik bennünk, így valamelyest irányítjuk őket a döntéseinkkel – azaz olyan zenekarokat mutatunk meg, akikre érdemes lesz odafigyelni később is – a zenekarok mindig valamilyen speciális élményt hoznak a Müpába. Régebben nagyon sokan csak komolyzene műfaját kötötték hozzánk, de szerencsére már sokan látják, mennyi minden más is van nálunk.

A tizedik születésnapunk óta hivatalosan Müpa a nevünk: azért használjuk ezt az élő és szerethető szót, ahogy a közönség is hív minket, hogy ne a palotasággal járó esetleges távolságtartás legyen az első asszociáció rólunk, sokkal inkább az, hogy egy sokszínű találkozóhely vagyunk.

A palettánk ugyanis jócskán túlmutat a komolyzenén: a dzsessztől kezdve a könnyűzenén át az irodalomig vagy épp a gyerekprogramokig, nagyon változatos a felhozatal – és persze a nézők is. Imádom, hogy ennyire különböző a közönség:

látod egy szeletét például a Wagner-napokon, aztán ott teremnek a visítozó gyerekek a Cifra Palota programjain, majd átadják a stafétát a huszonéveseknek a Hey June könnyűzenei sorozatnál – isteni ez a sokszínűség!

A streamet pedig azért szeretjük különösen, mert míg egy élő fellépésnél van egy létszámhatár, addig a streamet bármennyien követhetik egyszerre – ez telt házas előadóknál nagyon érződik, többszörös az online követés, mint a koncerttermi kapacitás. És persze reméljük, hogy a streameket követő közönség majd az újranyitáskor visszatér élőben is!”

A Jazz Showcase teljes programját itt tudod megnézni – január 24-ét pedig vésd fel a naptáradba, ugyanis elképesztően profi művészi és zenei élményben lesz részed! Ezt, miközben a backstage sötétjében, csukott szemmel újra átadom magam a színpadon szóló, sodró fúziós dzessznek, csak garantálni tudom.

(Fotók: Hirling Bálint, Csibi Szilvia, Pályi Zsófia, Kotschy Gábor)

müpa | jazz showcase | jazz | fesztivál | művészetek palotája