Radikális életszeretet – Lainey Molnár

Én is annak a közel egymillió követőnek vagyok az egyike, aki régóta figyelemmel kíséri Lainey Molnár Instagramját. Az illusztrációin egyszerre használja a saját alakját és a legkülönbözőbb női karaktereket, hogy rámutasson azokra a társadalmi problémákra, amelyek megnehezítik a nők életét, legyen szó akár a testképről, az önelfogadásról, a párválasztásról, a gyerekvállalásról vagy a karrierről. Lainey rajzaival azért könnyű azonosulni, mert általában egy poszton belül több női nézőpontot is bemutat – ezzel pedig a nők közötti elfogadást is erősíti. De még így is rengeteg kritika éri. 

Hogyan lehet elvonatkoztatni a social media világától annak, akit ennyire ideköt a munkája? Hogyan lehet nőként nagyobb bőségtudatra szert tenni? Jól érezni magunkat egyedül? És a legfontosabb: valódi szeretetben és önszeretetben létezni? Lainey-vel ezekről is beszélgettünk. 

Jó ideje külföldön élsz, és nevet is változtattál. Elmeséled ennek a történetét?

Több mint tíz éve költöztem külföldre, mert úgy éreztem, itthon már nem tudok létezni. Nem találtam magam, úgy éreztem, túlságosan be vagyok skatulyázva egy bizonyos emberként, és abból nincs lehetőségem kilépni. Huszonnégy éves voltam, igazából fogalmam sem volt, ki vagyok. Először Miamiba mentem, mert a testvérem ott tanult. 

Hamar rájöttem, hogy külföldön az eredeti nevem (amire őszintén szólva alig emlékszem, hiszen nyolc éve nem használom) egyszerűen nem működik. Keresgéltem hasonló kezdőbetűvel, de nem találtam olyat, ami tetszene, aztán valahogy a név talált rám. Olyan volt, mintha beleléptem volna egy cipőbe, ami tökéletesen passzol a lábamra. 

Ezzel a váltással valahogy azt is megengedtem magamnak, hogy új ember, új karakter lehessek: sokkal önazonosabb, mint amilyen addig voltam. Hiszen az új névvel felmerültek olyan kérdések, hogy ki ez új ember, ő mit reprezentál, milyen lehetőségei vannak.

Az, hogy ezek után külföldön is maradtam, és több hely kipróbálása után évek óta Amszterdamban élek, teljesen természetesen alakult, ahogy az is, hogy én valójában ki vagyok. Már nem tudnék visszalépni, nem tudnék az lenni, aki huszonévesen voltam. 

Beszéljünk még kicsit arról, hogyan talál rá az ember önmagára! Neked hogy nézett ki az önismereti utad?

Az én esetemben ez egy spirituális út volt, de ezt semmiképpen sem szeretném ráerőltetni másokra, vagy úgy beszélni róla, hogy ez mindenkinél működhet. Sokan úgy gondolnak az önismeretre, hogy fel kell építeniük valamit: megtanulni meditálni, elmenni pszichológushoz, egy bizonyos módon étkezni vagy öltözködni, rutinokat létrehozni, tehát folyamatosan csak hozzáadni és hozzáadni magukhoz. És akkor majd ezek hatására kiteljesednek. Hiszen így működik ez az élet más területein is: hányan gondolják, hogy majd ha leérettségiznek, lediplomáznak, megházasodnak, fölvették a lakáshitelt, megszületett a gyermekük, na, majd akkor boldogok lesznek. Nálam a folyamat pont ellentétesen zajlott: arról szólt, hogy hámozzam le magamról, hogy mit gondol rólam a világ, hogyan nőttem fel, mik azok a dolgok, amiket azért csinálok, mert valahol, valamikor elvárták tőlem. 

Szóval a kérdés szerintem, az: „Mi az, ami tényleg te vagy?” Minél több mindent leveszel magadról, annál inkább megtalálod, hogy a belső éned egy rendkívül szimpla dolog. Nem az, ahogyan öltözöl, nem az, ahogyan beszélsz, nem az, hogy kivel barátkozol, hanem egyszerűen az, hogy itt vagy te, egy szeretetteljes, jó ember. Mert mindenkinek ez van a közepén. És ahhoz, hogy megtaláld ezt az embert, akibe bele is tudsz szeretni, rengeteg dolgot le kell hámozni. Mert amíg csak építed azt az embert, mindig azt fogod hinni, hogy nem vagy elég jó, de amikor a rétegek alatt megtalálod azt, hogy ott a közepén van egy iszonyatosan szerethető, fantasztikus és tökéletes és teljesen létező ember, akkor kezdesz el beleszeretni saját magadba, és onnantól kezdve leszel kiteljesedett ember.

És innentől a döntéseink is egyszerűbbé válnak. Hiszen ha a saját hangunk alapján döntünk, például az öltözködésnél maradva, sokkal önazonosabban választunk ruhákat, mivel nem a felépíteni kívánt énnek választunk, hanem magunknak. 

Igen. És a folyamatnak része az is, hogy megengeded, hogy minden folyamatosan változzon körülötted és benned. Például megengeded magadnak, hogy ma úgy öltözz, mint egy tizennégy éves deszkás kisfiú, mert ma éppen az esik jól. Aztán lehet, hogy lesz egy időszakod, amikor csak magassarkúban jársz, és sminkeled magad, de ettől még ugyanaz maradsz. Szerintem a legszebb az egészben, hogy ha megengeded magadnak, hogy folyamatosan változz, nem fogsz azon gondolkozni, hogy mit fognak rólad gondolni. Megszűnik ez a folyamatos reflexió a világ és közted, és csak az marad, hogy te hogy érzed jól magad. Erre szokták mondani, hogy mennyire énközpontú, önző gondolkodás…

 És nem az?

Nem, csak önazonos. 

Nehéz elhinni, hogy aki olyan aktívan jelen van az Instagramon, mint te, az meg tudja valósítani, hogy ne érdekelje mások véleménye, elvárásai. Te hogy tudod ezt figyelmen kívül hagyni, és tényleg megmaradni önmagadnak?

Nekem ez inkább konkrét helyekkel jelent nehézséget, mondok egy példát. Régen azt gondoltam, hogy ha nagyon fancy, elegáns helyekre járok, ahová a „cool” emberek, például gyönyörű hotelek bárjaiba, majd akkor leszek valaki. De az ilyen környezetekben azért jellemző az ítélkezés, hogy hogy öltözködsz, mennyi pénzből áll össze a szetted, kivel jelensz meg, stb. És régen, amikor még fogalmam sem volt, ki vagyok, azt hittem, ha ezeket elérem, akkor érkezem meg egy státuszba. És most arra jöttem rá, hogy ha visszahelyezem magam ezekbe a terekbe, akár fizikálisan, akár metaforikusan, ismét elkezdem másokhoz mérni magam, vagyis ez továbbra is nehézséget jelent nekem, hogy leszámoljak vele. 

Nehéz megtalálni azokat a helyeket, embereket, ahol ez nem történik meg, ahol úgy érzem, tényleg én lehetek. Az interneten sokan azt hiszik, tudják, ki vagyok: divatmániás és feminista, aztán általában mindenki meglepődik, hogy élőben egy folyamatosan hülyéskedős, vigyorgós ember vagyok. Persze, részben az is én vagyok, de azért ez messze van a teljes képtől. 

Amszterdamban sikerült megtalálni? 

Sok szempontból igen. Amszterdam számomra tökéletes hely, egyből beleszerettem, amikor először jártam ott. A holland kultúra legjobb része, hogy őket tényleg semmi nem érdekli. Nem öltöznek ki, nem akarnak megfelelni, nem néznek meg. Nemrég ünnepeltük egy barátnőm szülinapját egy Michelin-csillagos étteremben, és a hely közepén feküdt egy óriási, sáros golden retriever, a gazdijai mellette pedig farmerban és tornacipőben voltak. És senkit nem érdekelt. Ez pedig fordítva is igaz, azzal sem foglalkoznak, ha valaki kiöltözik, vagy milyen autóval jár, kik a szülei, és így tovább.

 

Ha már az életszínvonalnál tartunk… Nem csinálsz titkot belőle a követőid előtt, hogy az illusztrátorkarriered berobbanásával anyagi bőség is jár. Szerintem az alakult ki, és a nők jelentős részének még mindig ez van a fejében, hogy igazi vagyonra csak úgy tehetnek szert, ha jól házasodnak. Akinek meg is fordul a fejében, hogy egyedül is élhet jó életszínvonalon, a bőségre az is végesként tekint. Erről mi a véleményed?

Nekem is, mint szerintem szinte az összes nőnek, borzalmas kapcsolatom volt a pénzzel. Pedig én nem is egy limitált gondolkodású családból jövök, mert nálunk igaz, hogy nem volt sok pénz, de olyan mentalitás vett körül, hogy az élményekre megéri költeni, és hogy kevéssel is lehet boldog az ember. Szóval az év fejemben is az volt, hogy a kevés rendben van, a sok nem – azt csak lopással, csalással vagy házassággal lehet. Gyerekkoromban egyébként, amikor megkérdezték, mi akarok lenni, amellett, hogy azt mondtam, divattervező, a másik válaszom az volt, hogy egy gazdag férfi felesége. 

Aztán egy idő után rájöttem, hogy ezt én is meg tudom valósítani egyedül. Újragondoltam a kapcsolatomat a pénzzel, és azt is, hogy mit jelent gazdagnak lenni.

Számomra a gazdagság szimplán az, hogy megvan a szabadságod ahhoz, hogy olyan döntéseket hozz, amelyek a szívedből jönnek. Felülhetsz egy repülőre, és elutazhatsz, elköltözhetsz valahová, ha úgy akarod. Meghívhatod a barátaidat vacsorára. És biztonságot is jelent. Megvan a biztonságom ahhoz, hogy olyan életszínvonalon éljek, hogy ne kelljen azon aggódnom, hogy nem tudom megengedni magamnak, hogy éjszaka taxit hívjak, vagy ha valaki betör, és ellopja a laptopomat, akkor pótoljam. Ezen a szinten túllépve jön az, hogy tudok magamnak szép dolgokat vásárolni, de azokat is szívből veszem, és használom, nem csak berakom egy vitrinbe mint státusszimbólum. Tehát ha megveszek egy 90 eurós gyertyát, azt mindennap meggyújtom, és nem stresszelek rajta, hogy egy hét alatt elég. Úgy gondolkozom, hogy ami jön, az végtelen. Tehát nem úgy, hogy ha egyszer business classon tudok utazni, az lesz életem fénypontja, és utána nem lesz többet ilyen. Hanem utána is csak jönni és jönni fog. És nem viccelek, mióta erre rájöttem, nemhogy nem fogytam ki a pénzemből, de folyamatosan visszajön, amit költök, szinte ömlik a pénz az életembe. 

 Nagyon tetszik, hogy ilyen nyíltan beszélsz a pénzről. Sokan szégyellik, hogy van nekik, pedig ez természetes velejárója az életünknek, egy eszköz. 

Igen, és sok minden másra is eszköz. Például hogy miképpen befolyásolja a pozíciónkat nőként, ha van pénzünk. Először is, ha a saját stabilitásunk megvan, nem kell egzisztenciális dolgokon vívódnunk nap mint nap. A második lépés, hogy tudunk segíteni, adakozni, befektetni más vállalkozásokba. A harmadik szint pedig, hogy bejutásunk van olyan helyekre, leülhetünk olyan asztalokhoz, ahol beleszólásunk lesz létfontosságú döntésekbe. És ennek így kell lennie, szerintem itt az ideje, hogy ezeknél az asztaloknál a nők is képviseljék magukat. 

Van még egy félreértés, ami eszembe jut. Sokan azt gondolják, hogy ha nekik van, az egyenlő azzal, hogy mástól elvesznek. De ez nem igaz, ez ugyanolyan, mint hogy a repülőn is azt mondják, először te vedd fel a mentőmellényt, utána segíts. 

A következő, ami nagyon érdekel veled kapcsolatban, az, hogy az egész Instagramod, az illusztrációid arról beszélnek, hogy nőként fogadjuk el, erősítsük és bátorítsuk egymást. Sokszor azonban pont a nők aknázzák alá egymást, kritikával, elvárásokkal, rosszindulattal. Erről mit gondolsz?

Szerintem a probléma ott kezdődik, hogy a társadalom állított bizonyos elvárásokat, és azok a nők, akik ennek igyekeznek megfelelni, másokra is rávetítik ezeket. Sokaknak pedig könnyebb választás, ha megfelelnek az elvárásoknak, semmint hogy küzdjenek ellenük. Ezzel nem rosszat akarnak, inkább úgy mondanám, magukat próbálják megmenteni. Ezért az én utam, amit választottam – hiszen a karrierem nagy része valóban arról szól, hogy ne rángassuk le egymást –, hogy felhívom a különbségekre a figyelmet, megpróbálok megértetni minden álláspontot. Mert a támadással semmire sem megyünk, csak fenntartjuk a jelenlegi állapotot.

Veled kapcsolatban hallottam olyan kritikát, hogy miért beszélhetsz épp te a testpozitivitásról, amikor tökéletesen megfelelsz a mai kor szépségideáljának.

Valamikor valaki kitalálta, hogy néz ki egy feminista, szóval itt is kialakult egy címke: „a feminista aktivista”. Nekem egyrészt már egészen kiskorom óta fontos volt, hogy nézek ki, milyen a hajam, és imádtam is a külsőmmel játszani. Másrészt azt gondolom, semmilyen személyes döntés nem vákuumban születik. Tehát csak azért, mert sok szempontból nem támogatom ezt a rendszert, amelyben élünk, még nem tudom magam átrakni egy egészen más rendszerbe, ahol csak én létezem. Nem is tudom elképzelni, milyen döntéseket hoznék a külsőmmel kapcsolatban egy más környezetben, de valószínűleg egy lakatlan szigetre nem a Dysonom lenne az első, amit magammal vinnék.

A legfontosabb számomra, hogy az üzeneteim minél szélesebb körhöz eljussanak, ehhez pedig rendkívül hatékony eszköz a külső. Nyilván ha a feminista sztereotípiának megfelelően néznék ki, akkor egy teljesen más közönség figyelne rám. 

Pár hónapja a The Cuton jelent meg egy cikk az önként vállalt cölibátusról, és elég sokat idéztek benne téged. Sokat beszélsz erről is: hogy jobb egyedül, mint egy rossz párkapcsolatban, hogy hogyan viszed magadat randikra, utazásokra. Sokaknak ez elképzelhetetlen, még egy ebédre is képtelenek egyedül beülni nőként. Mit tanácsolsz nekik?

Nekem ez az egész self-date dolog úgy jött, hogy egyrészt egyedül költöztem külföldre, másrészt egy borzalmasan toxikus kapcsolatban voltam, ahol nem csináltunk semmilyen közös programot, és nekem rengeteg időm volt magamra. Barátokkal szervezni nehéz volt, mert mindenkinek megvolt a saját élete, szóval úgy voltam vele, hogy ha meg akarok nézni egy filmet a moziban, akkor elviszem magam. Aztán továbbgondoltam, hogy ha már elmegyek moziba, miért ne öltöznék ki? Vagy akár előtte vennék magamnak valami ajándékot... Rájöttem, hogy ezekkel mind a belső gyermekemet is gyógyítom.

Ahogy véget ért ez az említett kapcsolat, a szokást megtartottam szingliként is, és mostanában is havi két-három alkalommal viszem magam randikra: új éttermeket próbálok ki, piknikezek a parkban, koncertre megyek… De nyaralni is elmegyek egyedül. És tényleg sokan reagálnak erre úgy, hogy: „Úristen, én erre sose lennék képes! Mit gondolnának mások, mekkora szerencsétlen vagyok, hogy egyedül vagyok!” Ezt pedig én nem tudom elképzelni, milyen érzés lehet, mert nekem annyira természetes, és mert annyira szeretek időt tölteni saját magammal. Egy idő után rájössz, hogy egyébként senkit nem érdekel, hogy egyedül vagy, vagy párban, és sokkal rosszabb lenne, ha lemaradnál ezekről a dolgokról csak azért, mert arra vársz, hogy legyen, aki ráér.

Erre biztosan lesz, akinek megfordul a fejében, hogy hogyan fogsz tudni belépni egy kapcsolatba, ha ennyire megszoktál egyedül létezni.

Szerintem egyáltalán nem lesz nehéz, mert ha megtanulsz saját magaddal lenni, az azt jelenti, hogy te teljes vagy külön is, és akkor ezt a teljességet viszed bele a kapcsolatba. Nekem ebben nincs olyan sok tapasztalatom, de akkor is hiszem, hogy fantasztikus lehet úgy részt venni egy kapcsolatban, hogy tökéletesen tudod, ki vagy, mit vársz, és mit tudsz te adni. Egyszer megnéztem, hogy mi a közös azokban házasságokban, amelyek a baráti környezetemben vannak, és sikeresen működnek. Azt vettem észre, hogy mindannyian radikálisan imádnak saját életet élni. A barátnőim és mindegyiküknek a férje is. Nem úgy működnek, hogy mindent együtt kell csinálni, hanem lazán ünneplik például az újévet is külön, és azt vallják, a független életük ugyanolyan fontos, mint a közös. Hogyha pedig együtt töltik az időt, az tényleg minőségi idő, és akkor egymásra fókuszálnak. Ezt látni számomra nagyon inspiráló!

Azt sem titkolod, ha olyan időszakod van, hogy huzamos ideig nem élsz szexuális életet. Érdekes, hogy a mai világban épp az számít tabudöntögetésnek, ha egy egyedülálló felnőtt nő felvállalja, hogy nincsenek alkalmi partnerei…

Egyszer csináltam erről egy videót, és azóta én vagyok a nemzetközi képviselője a cölibátusnak. (nevet) Pedig ez nálam nem egy elhatározás volt, hogy akkor most öt évig vagy életem végéig nem fekszem le senkivel, hanem két éve úgy éreztem, elegem van, valami nem stimmel, és hogy nem akarok több káros kapcsolatba belelépni, hanem majd csak akkor kerülök intim helyzetbe valakivel, ha az rendes, exkluzív párkapcsolat. És pár hónap után mintha megtisztultam volna, minden szinten! Fizikálisan is jobban éreztem magam, jobb lett a kapcsolatom a testemmel. Olyan szexuális traumáim voltak, amelyek miatt alapvetően borzalmas volt a kapcsolatom a testemmel, mintha hordoztam volna benne a tehetetlenséget és a dühöt. Ez a döntés tényleg gyógyítóan hatott: radikálisan szeretem a testem, és minden pillanatban én hozok felette döntéseket, csak hozzám tartozik. Ez egy nagyon erőteljes dolog, amit azelőtt nőként sokáig nem élhettünk át. 

Hogyan éled meg, hogy ezekről a témákról beszélsz a követőidnek és a sajtónak? Mennyire tudod tartani a határaidat?

Hivatalosan szociális introvertáltnak tartom magam, de nemrég diagnosztizáltak ADHD-val, ami megmagyarázza, miért töltődöm fel bizonyos interakcióktól, és merülök le másoktól. A barátaim milliószor felhozták, hogy ők képtelenek lennének elviselni a rengeteg kötözködést, gyűlöletet és vitatkozó üzenetet, amit kapok, szimplán azért, mert őszintén megosztom a véleményem és az életem egy bizonyos részét. Volt is egypár év, mikor megesküdtem, hogy soha többet. De valakinek muszáj megtennie, és nők tízezrei érzik magukat kevésbé egyedül, ha bevállalom, hogy rajtam csattanjanak a pofonok. Szóval nehéz, de megéri. 

Mit tartasz a legfontosabbnak a tevékenységedben, miért vagy a leghálásabb? 

A leghálásabb azért vagyok, hogy sok ezer nő bizalommal fordul felém, és gondolkodás nélkül osztja meg a történeteit és a tapasztalatait, legyenek azok akármennyire személyesek vagy traumatikusak is. Nem mindig van rá kapacitásom, hogy befogadjam mások nehézségeit, de csak az a tény, hogy úgy gondolják, én és a profilom biztonságos hely ahhoz, hogy teljesen önmaguk lehessenek a legsebezhetőbb valójukban, számomra egy csoda.

Te rengeteg embert inspirálsz. Téged mi tölt fel?

 Köszönöm szépen, ezt olyan jó hallani! Nehéz kikapcsolnom, mert ez a munka 0–24, és van, amikor még vasárnap hajnali háromkor, félálomban is videóötleteket jegyzetelek a telefonomba, úgyhogy a feltöltődést általában a csend, az egyedüllét, a könyvek, a meditáció vagy kreatív projektek jelentik. Ha viszont munkáról van szó, igyekszem minél több olyan nőt követni a social media oldalakon, akikre példaképként tekintek, és akik inspirálnak, hogy minél többet tudjak adni a világnak, minél több formában. 

Meet the Muse

Lainey

Hogy néz ki számodra egy tökéletes nap?

Napsütés, finom ételek, jó borok, vízpart és egy fantasztikus könyv. Képes vagyok hét-nyolc órát néma csendben egy medenceparton tölteni, az orrommal egy könyvben.

Hol tudsz leginkább kikapcsolódni?

Nem vagyok egy klasszikus nyári vakációzó, mert túlstimulált leszek a tömegektől, szóval inkább télen szeretek meleg helyekre repülni. Mostanában a kedvencem a Holland Antillák. 

Mi a kedvenc szépségápolási, self-care rutinod?

Ó, bárcsak lenne fürdőkádam, ki sem szállnék belőle! De ennek híján szeretek nyugis estéket tartani gyertyákkal, füstölőkkel, a hajam beolajozásával vagy hajmaszkkal, arcmaszkkal és természetesen egy jó sorozattal. 

Mi volt a gyerekkori álmod? 

Nagyon szerettem volna divattervező lenni, de ha épp nem a divattal vagy a rajzolással foglalkoztam, imádtam az ókori egyiptomi, görög és római kultúrákról olvasni. Szóval a B tervem a régészet volt.

Van mottód, ami szerint élsz?

Take no shit, do no harm. Ne árts senkinek, de ne is hagyd magad. 

Ha egy dolgot változtathatnál meg a világon, mi lenne az?

Meglengetnék egy varázspálcát, és átváltoztatnám a patriarchátust matriarchátusra. Egy darabig biztos káosz lenne, de ha mi, nők, értünk valamihez, akkor az a káoszok kibogozása.

(Fotók: Gaál Dániel)

A cikk eredetileg a W by Roadster második print számábam, a 2024-es Winter Issue-ban jelent meg. 

 

illusztráció | önelfogadás | Lainey Molnar | rajz | social media | feminizmus