Che Guevara nyomában jártunk ötezer kilométeren át a mitikus Ruta 40-en

A világ legvadabb, leghosszabb és legkevésbé felfedezett road tripje csak a legelszántabbnak szól. Aki itt elindul, biztosan újraéli, amit Az egy motoros naplójá-ban Che Guevara megírt.

A huszonhárom éves Ernesto Che Guevara de la Serna orvostanhallgató 1952 januárjában felfüggesztette tanulmányait, hogy a La Poderosa nevű motorjával, illetve Alberto Granado barátjával átszelje Latin-Amerikát, és meg se álljon Észak-Amerikáig. Azért választotta a Ruta 40-t, azaz a La Cuarentát (ami negyvenet jelent spanyolul), mert ez az az út, ahol az ember magába szívhatja Dél-Amerika lelkét, és amely kinyitja a szívét. Az út, ahol Che Guevara és barátja több ezer kilométeren át csak azon törte a fejét, hogy hol fognak vacsorázni, vagy hol hajtják nyugovóra a fejüket. Ezen az úton született Az egy motoros naplója című klasszikus, ami szinte minden kalandornak kötelező olvasmány.

Az Argentínát átszelő 40-es főutat gyakran hívják mítikus útnak is. És valóban az. Ha úgy gondolod, hogy már mindent láttál az életből, szép halkan felhívjuk a figyelmed erre a különleges kalandra. Ahogy Che Guevara is élete legnagyobb kalandját élte át a La Cuarantán, és más ember lett az út végére, biztosra veheted, hogy hasonló történik veled is.

A folytatást mindenki ismeri: Che a világ leghíresebb forradalmára lett, majd bolíviai kivégzése után kulturális ikonná és világszerte a baloldali mozgalmak jelképévé vált. Forradalmárok talán nem leszünk a La Cuarantán – bár ki tudja –, gyakran az is elég, ha az ember forradalmat csinál a saját életében. Azt azonban megígérem, hogy más ember leszel, mire a több ezer kilométer végére érsz.

Az Andok havas csúcsai kísérik utadat, ha északról, a bolíviai határtól haladsz dél felé. Végül szó szerint a világ végére érsz. Patagónia legfenségesebb hegycsúcsai köszönnek rád utad végén: a Cerro Torre és a Fitz Roy. Ezen az úton legendák nyomában tekersz, vagy nyomod a gázpedált, és mire elérsz a világ végére, egy másik énedet ismered meg.

És mindvégig a földkerekség legszebb panorámáját csodálod.

A 40-es főútvonalat 1935-ben kezdték el építeni Argentína tengelyében. Az egyik legikonikusabb út ötezer kilométeren át halad észak-dél irányban, összesen tizennyolc hatalmas folyót keresztez, az Andok huszonhét hágóján megy át, húsz nemzeti parkot és tizenegy megyét (Santa Cruz, Chubut, Río Negro, Neuquén, Mendoza, San Juan, La Rioja, Catamarca, Tucumán, Salta és Jujuy) érint.

Én helyi buszjáratokat és a gyalogtúrákat választottam a világ egyik leghosszabb útjának megismerésére, és nem csalódtam. Kerékpárral, autóval vagy motorral is hatalmas élmény és nyilván mindegyik másért. Mendozából, az Andok argentin fővárosából indultam, és egészen Puerto Natalesig és Ushuiaiáig jutottam, ami a kontinens déli csücske, azaz Patagónia déli és egyben legdrámaibb vidéke.

A helyi járatokkal utazni kalandos vállakozás. Mendozában váltottam jegyet az első szakaszra, a bariloche-i járatra, ami egy közel kétnapos út. Mario, a busz egyetlen, de annál lelkesebb személyzete tízpercenként felmosta a padlót, s ugyanezzel a lendülettel egy pacsuli illatú légfrissítővel permetezte be a buszt, amit egész éjjel gondosan tizennégy fokos egyenletes hőmérsékleten tartott. Mario iszonyú figyelmes volt. Amikor vörösbort kértem tőle a felszolgált meleg vacsora mellé, szerintem a saját titkos készletéből adott. Két romantikus latin-amerikai filmet is vetített, valószínűleg ez is a házi DVD-könyvtárából származott, mert iszonyúan érdekelte, hogy tetszik-e nekünk a mozi.

Egyszer megálltunk a pampa közepén. Egy szerelőakna fölött átvizsgálták a buszt, feltankolták, és Mario hatalmas termoszokban kávét is hozott. Szóval, a huszonvalahány óra csak úgy elrepült.

Reggel érkeztünk meg Barilochéba, Patagónia északi részének fővárosába. Az argentinok legfontosabb üdülőhelyéről van szó és télen – tehát amikor az északi félteken nyár van – rengetegen jönnek síelni Cerro Caterdal híres sípályáira.

Egy külvárosi glampinget, a Carihue Campot néztem ki szállásnak. A glamping egy környezetttudatos hely szuper faépületekkel és latin-amerikai módon hatalmas, színes terekkel. Mindenhol ott lóg a latin-amerikai lét szimbólumának számító hamaca, azaz függőágy, és mindenhová követ a frissen sülő empanadas illata (ez egy errefelé rendkívül népszerű, mindenfélével töltött péksütemény). A női fürdőbe belépve pedig egy hatalmas bernáthegyin kellett átkelni, aki itt hűsöl egész nap.

Bariloche, hivatalos nevén San Carlos de Bariloche, Argentina Svájca. A Nahuel Huapi Nemzeti Park közepén fekszik, egy hatalmas tóval a városka alatt festői látványt nyújt. És nagyon híres a házi készítésű Rapanui nevű csokoládéjáról (friss málnát mártogatnak fehér és fekete csokoládéba). Szóval, itt félúton mindenképp ajánlatos megpihenni, bérelni egy biciklit, és élvezni Patagónia báját, mert innentől csak még jobban elmerülünk a világ legvadabb tájában.

Ajánlatos hozzászokni a szinte állandóan tomboló szélhez is, amiről Patagónia annyira híres. A föld azon része, amit nem lehet összehasonlítani semmilyen más hellyel; a szél gyakorlatilag állandóan tombol, és Patagónia egyik mondása (El viento nos amontona) szerint épp ez boronálja össze azokat, akik beleszeretnek ebbe a tájba.

Barilochéban nem a hőségtől nem kaptam könnyen levegőt, hanem amikor a buszpályaudvaron a pénztáros közölte, hogy El Calafate, ahová tartottam, még huszonnyolc óra buszozásnyira van. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a huszonnyolc aztán negyvenhárom lesz. Aránylag vidáman szálltam fel este nyolckor a buszra, megfelelő mennyiségű (mármint huszonnyolc órára megfelelő) alfajor (helyi édes keksz karamellkrémmel összeragasztva) társaságában. Nekem nem volt helyem, mert a pénztáros lány a sofőrülést adta el nekem, de ez igazán mellékes körülménynek számított. Gondoltam, úgyis lesz valahogy, aztán lett. Még vacsorát is szerviroztak, plusz a hálózsákom is velem volt (készülve a tizennégy fokra), és végül egyedül ültem két ülésen.

Éjjel gyanúsnak tűnt, hogy pöfög a busz, de gondoltam, ez itt normális. Reggel, amikor a Ruta 40 arra a szakaszára értünk, ahol nincsen aszfaltborítás – amúgy 2009 óta tervezik, hogy a földút is aszfaltborítást kap –, a buszból viszont egyre gyanúsabb hangok jöttek.

Rio Mayo a Ruta 40 közepén van, a faluban néhány poros úton és egy benzinkúton kívül semmi sincs – utóbbin ellenben akadt kávé és wifi, aminek fölöttébb megörültem, és egyből két kávét is kértem, majd még egyet, amikor megláttam, hogy a buszsofőr egy csődarabbal mászkál, és egy koszos munkásruhát visel. De a legijesztőbb az volt, amikor mondta, hogy a busz javíthatatlan, és most hívnak egy másikat. Úgy négy óra benzinkúton ücsörgés után jött meg a pótló, amiről kiderült, hogy egy mikrobusz, és a negyvennégy utasból összesen tizenkettő fér fel rá.

Mi az első körben utaztunk vissza Puerto Morenóba, ahol közölték, hogy majd délután ötkor felszállhatunk a követező buszra. Ez még közel négy óra! El is fogadtam a chilei utastársamtól a sokat ajánlgatott rumosflaskát.

Amikor felszálltunk végre a pótbuszra, kiderült, hogy még órákat kell várni, mire a többiek is megérkeznek. Ekkor döntöttem úgy, hogy lemegyek Antonióhoz, a sofőrhöz, és kérek a matéteájából. Ez jó döntésnek bizonyult, nemcsak azért, mert fél órán belül megkérte a kezem, hanem mert a maté tényleg jó cucc. Pláne, ha guaranával van dúsítva. Mindenesetre Antonio megy tőle rendesen, mert miután harminchárom óra vezetést követően (nincs váltótárs, meg tachométer) kitett minket Rio Gallegosban, visszaindult Barilochébe, ami újabb harminchárom óra vezetést jelent...

Rio Gallegosban átszálltam egy másik buszra, hogy végre megérkezzek El Calafatéba. Itt olyan fáradt voltam, hogy miután a hátizsákot felvettem, az első kereszteződésben majdnem elestem. Az első hostelbe becsekkoltam, de közben le kellett foglalni a jegyet a továbbutazáshoz, a Torres del Paine Nemzeti Parkot ugyanis elég sokan felkeresik, ezért napokkal korábban elfogynak a jegyek.

Érdemes a várakozás ideje alatt elmeni a Perito Moreno gleccserhez. Ez azon kevesek közé tartozik a földön, ami a globális fölmelegedéssel dacolva nem csökken, hanem növekszik.

Másnap újra buszon ültem, újra a húszkilós zsákkal. Irány Chile! Puerto Natalesben rögtön éreztem, hogy Chile egy furcsa, de annál jobb hely. És hogy itt jó. Eső után voltunk, de sütött a nap, és a furcsa fényekben furcsán élénk színek játszadoztak. Semmi nem volt különösebben szép a színeket kivéve. A Torres del Paine kihagyhatatlan hely, itt minimum öt napot érdemes tölteni. Innen irány El Chaltén és a világ legszebb gránithegyei: a Cerro Torre és a Fitz Roy. El Chalténból repülővel mentem Ushuiaia felé, a világ legdélebbik városába, amit ezért a világ végének tekintenek. A landolás felért egy vidámparkkal: egy szigetnyelvre kellett bravúrosan leszállni. Itt egy óra pihenő, aztán irány Buenos Aires.

Ezen a road tripen sok mindent megtanultam. Leginkább azt, hogy mi, emberek mindannyian egyformák vagyunk, és az életben a lényeges dolgok mindenhol ugyanazok. Az egészség, a szerelem, a halál, a jó étel, az ital, a fájdalom, a bánat mindenhol ugyanolyan. Talán ami különbözik az az, ahogyan egymással bánunk, és ahogyan hozzáállunk élethez. A latin-amerikaiak kétségkívül más ritmusban élnek, mint mi, európaiak. Mindig van idő egy jó matéteázásra a barátokkal, az életfilozófiájuk pedig az élet élvezetére tanít, arra, hogy jelen legyél, és az adott pillanatban. Pura vida!

(Fotók: Molnár Anikó)

túra | gleccser | chile | route 40 | patagónia