Ezer hála és még több köszönet, amiért vezeted az utam

Úgy tartják, egész életünket meghatározhatják az otthonról hozott értékek. Természetesen nem a ballagásra adományozott aranyláncra, netán a karácsonyfa alá begyömöszölt lapostévére gondolok. Inkább a szüleinktől, nagyszüleinktől, barátainktól kapott vagy örökölt erényekre, hagyományokra, illetve bizonyos átvett szokásokra, amelyeket anélkül is magunkénak érzünk, hogy fentről bárki is nyomást helyezne ránk.

Esetemben a sportról van szó.

Amióta az eszemet tudom, a mindennapjaim része. Nem igazán emlékszem rá, csupán a nyolcvanas évek elejéről itt maradt megsárgult fényképek mesélnek róla, hogy pöttöm kisgyerekként a fejemnél hatszor nagyobb strandlabdát cipeltem mindenhová, hogy lábbal hajtható autóval versenyeztem képzelt ellenfeleimmel, hogy az óvodai medencében (bizony, ilyenünk is volt…) vízilabdáztam – pontosabban csak próbáltam a gumikacsák és a műanyag csatahajók között odapasszolni a labdát a pajtásaimnak.

Boldog és szerencsés gyermekkorom volt, mert összetartó kis közösségben nőttem fel. Folyton azt lestük, hogyan üthetnénk el sportolással az időt, mutassa akármelyik arcát is az időjárás. Szakad az eső? Sebaj, vár a művház és jöhetnek a késő estébe nyúló pingpongcsaták! Leesett az első hó? Keressük elő a szánkót meg a lécet, és hiába nem nőttek magasra a szabolcsi hegyek, irány a közeli domb és csúszkáljunk, míg haza nem parancsolnak. Befagyott a tó? Elő a korcsolyákat és a hokibotot, leteszünk egymástól másfél méterre kapuként szolgáló két hótaposót, és máris kezdődhet a jégkorongderbi! Félidőben anyáék hoznak forró teát, aztán nyomjuk sötétedésig a winter classicot (nálunk ugye minden meccset nyitott pályán rendeztek…). Nyáron reggeltől estig foci, kézilabda, kosárlabda, lábtengó, bringázás, nagy ritkán röplabda, tenisz, amihez éppen kedvünk volt.

Talán furán hangzik, de egy sportőrült gyerek az iskolában is hasznát tudta venni a szenvedélyének. Ehhez persze az kellett, hogy ott kuporogjak a tévé előtt, ha bármilyen közvetítés ment, fizikakönyv helyett a sportsajtót bújjam, majd rendre nyaggassam a szüleimet, hogy ezt és ezt a magazint kérem cserébe, ha ötösre osztályozott dolgozattal állítok haza. Így fordulhatott elő, hogy például földrajzból könyv nélkül is tudtam egy rakás ország fővárosát és zászlajait, tisztában voltam vele, Spanyolországban merre van Galicia tartomány (hiszen a Deportivo La Coruna futballcsapata odavalósi), vagy hogy a portugálokat luzitánoknak hívjuk.

Megszámlálhatatlan élményt adott.

Nem feltétlenül a tévében látott, esetleg a helyszínen átélt történelmi jelentőségű csodákra célzok, hanem olyan pillanatokra, amelyeknek az emberiség idővonalán még lábjegyzetben sem lenne helyük, ám az én forgatókönyvemben vastag betűvel, aláhúzott sorokként dülleszkednek. Legyen az tizenöt órán át tartó küzdelmes zötyögés egy kisbuszban, hogy aztán végre élőben szurkolhassak kedvenc csapatomnak, vagy életem talán legnagyobb gólja egy falunapi focikupán, amit úgy huszonegy ember láthatott a salakpályát körbeölelő korlátra támaszkodva, nekem viszont maga volt a mámor, az önfeledt, meglepetésszerű boldogság, és abban a tizedmásodpercben a világot jelentő deszka.

Harmincas éveimet átlépve átalakult az értékrendem. Más dolgok lettek fontosak, a lelkesedés pedig – ha nem is jelentős mértékben –, érezhetően csökkent. Már nem nézek meg minden közvetítést a tévében, és még egyszer aligha vállalnék be kisbusszal egy kimerítő olaszországi túrát. A sport viszont továbbra is nemhogy jelen van a mindennapjaimban, hanem alapból határozza meg azokat. Külföldre utazás alkalmával a kedvesemmel például úgy igazítjuk a foglalást és a programot, hogy beleférjen egy sportesemény. Ha az adott város csapata éppenséggel nem játszik otthon, akkor sem szomorkodunk, előszedjük a B tervet, és elmegyünk stadiontúrára, belesni a kulisszák mögé.

Afféle újításként kitaláltam, hogy legközelebb viszem magammal a futócipőmet is, mert imádok futni. Amikor Budapesten a szigetkör végeztével hazafelé sétálok a Margit hídon, és a kellemes fáradtságban belefeledkezem a látványba, amint a naplemente megfesti az ég alját a Parlament és a vár fölött, vagy amikor ősszel a Városligetben boldog kutyákat kerülgetve random útvonalakon loholok, és közben ropognak a lehullott falevelek a talpam alatt, akkor úgy érzem, valami kivételeset élek meg.

Számomra is furcsa és némileg érthetetlen, de külföldön még soha sem futottam. Szeretnék pedig hasonló pillanatokba belefeledkezni mondjuk a tengerparti homokban, ahol tengeri fuvallatok simogatják az arcomat, miközben utamat a nagy víz csapkodó hullámainak robaja kíséri. Vagy New Yorkban, a Central Parkban, ami valószínűleg az egyszer az életben kategóriába esik,

de hát miből merítsek hitet, motivációt és erőt, ha nem a sportból?

Abból a szempontból egyébként szerencsésnek mondhatom magam, hogy bizonyos életszakaszomban a sport összefonódott a munkámmal. Barátokat, munkakapcsolatokat, szerelmet köszönhetek neki. Olyan helyekre juttatott el, illetve ismertetett meg lenyűgöző tudású, vagy számomra földöntúli teljesítményt produkáló emberekkel, hogy ha másfelé tendálok, mindezekre esélyem sem lett volna. Magamtól aligha jut eszembe például elmenni agyaggalambokra lőni skeet lövészeten, izomlázat gyűjteni másfél órás thai boksz-edzésen, egy percig teljes erőből sprintelni egy földhöz rögzített kerékpáron, curlingkövek útját segítve jeget seperni Kamarerdőn, vagy saját testsúlyommal dolgozni egy pincében primal move-foglalkozáson. És még sorolhatnám reggelig.

Köszönöm neked, sport! Még sok ilyet kérek.

jegyzet | sport | élmények | gyerekkor | kötődés

Rendeld meg a Roadster magazin 18. számát!

Megérkezett a tél, már ki lehet csomagolni a Roadster legújabb, sorrendben 18. lapszámát. Mit találunk benne? A Costa Smeralda fedélzetén kipróbáljuk, milyen az élet egy tengerjárón Barcelona és Nápoly között. Ellátogatunk a luxusipar nagyágyúival dolgozó Edinas Paper kőbányai műhelyébe, megmutatjuk, milyen finomságokkal lehet átvészelni a hideg hónapokat, és megismerkedünk a római Palazzo Talìával is, amelyet az olasz rendezőzseni, Luca Guadagnino álmodott meg. Aktuális számunkban is rengeteg izgalmas helyszín bukkan fel: ilyen a kanadai Yukon vidék, az Amalfi-part, a Côte d’Azur-on kipróbáltuk, milyen az új Audi S5. Északabbra is elkalandoztunk: a lapszám talán legszimpatikusabb szereplője az a négy norvég fiatal, akik egy elhagyatott halfeldolgozó üzemet alakították át a skandináv ország és talán Európa legcoolabb pontjává. Ezen kívül bemutatunk öt divatbrandet, akiket érdemes követni, megvizsgáljuk, milyen volt az elmúlt száz évben a lejtők divatja és még ezen kívül is rengeteg izgalmas témánk van, de itt megállunk.

Megnézem, mert érdekel!