Egy képzőművészben ösztönszerűen benne van a teremtés vágya, igénye. Folyamatosan alkot, létrehoz, megújul. De ha belegondolunk: nincs ez benne mindannyiunkban? Az, hogy nyomot hagyjunk magunk után, ha mással nem, az utódnemzéssel. Kertész Attila régóta az ősi, eternális témákkal foglalkozik munkáiban, és egyre mélyebb és mélyebb rétegeket érint. Legújabb kiállításának címe: Pollination – Beporzás. A munkákban a létesülés vágyától a megtermékenyülésen át rengeteg zsigeri érzet tapintható – ezúttal szó szerint tapintható, hiszen Attila mindinkább visszatér a saját kiindulópontjához is: a kerámiához, amelyből szuggesztív szobrokat készít.
Számomra megnyugtató érzés realizálni, hogy mennyire összhangban van az emberi működésünk a természettel. A városi rohanásban ezt persze én is sokszor elfelejtem. Ezért is volt annyira felemelő, amikor Atival beszélgettem: egy napos őszi reggelen, Újlipótváros egyik kis utcájában az ideiglenes műhelye előtt, gőzölgő kávéval a kezünkben. Bentről a nyárt idéző lounge-zene szól, a hátamat süti a nap, ha benézek az ajtón, egy műterem szerethető kaotikusságában kacsintanak rám a legújabb alkotások, a szobrok.
„Korábban voltak figurális munkáim, de a mostani szobrokkal szerettem volna visszatérni egy szimbolikusabb irányba. Egészen pontosan a nemi jegyek szimbolikája érdekelt, és azokból akartam létrehozni egy olyan egységet, ami magában rejti az egészet, ahol megszűnik a férfi–női osztottság. Ehhez tökéletes analógiának éreztem a természeti formákat, a különböző növényi elemeket. A bimbóknak, a szirmoknak, a bibéknek alapvetően van egy olyan szimbolikájuk, ami nagyon jól párhuzamba állítható a nemi jegyekkel: testnyílásokkal, fallikus formákkal, ég felé törő, totemszerű elemekkel. Ezek zsigerileg hatnak, hiszen mindenki ösztönösen beazonosítja őket. Az ősi szimbólumok mellett pedig egy ősi technikához tértem vissza, a kerámiához” – kezdi mesélni Ati legújabb kiállítási anyagának hátterét. A Pollination – Beporzás címet viselő tárlat megnyitója előtt szűk egy hónappal vagyunk, amikor még nem érezni a megnyitó előtti feszültséget, inkább egy mély bizonyosság- és megérkezésérzet árad a művészből.
„A művészetemben mindig a zéró pont érdekelt, a születés, a halál, az ősi alapok. A kerámia pedig mondhatjuk, hogy számomra is a kiindulópont volt. Ezzel kezdtem foglalkozni a középiskolában, és emiatt mentem a MOME-ra formatervezésre. A formatervezői lét mellett a festészet lett az, amibe bele tudtam vinni a szabadságomat. Amikor az iparművészetről az életemben a képzőművészetre tevődött át a hangsúly, akkor kezdtem el a kerámiára is ismét képzőművészként tekinteni, nem csak alapanyagként. Ez az anyag annyira ősi – ha belegondolsz, a legelső dolog volt, amiből létrehoztak valamit. Nincs annál zsigeribb és szimbolikusabb aktusa a teremtésnek, mint hogy a lábad alól kivájt sárból, amiben ott vannak az elődeink, növények és állatok maradványai, formázol valamit, és berakod a tűzbe. Aztán az eredmény akár évezredekig fennmarad!” – magyarázza Ati, hogyan járta be azt a körforgást, amellyel rátalált az aktuális médiumára. „A gyönyörű ebben az egészben, hogy a kerámiával való alkotás során áramütésszerűen kerülök ebbe a teremtői állapotba. Egész testtel kell megdolgozni az anyagot, miközben technológiai kihívások is adódnak, a lehetőségek pedig korlátlanok. Így, hogy a szobrászati munkák betöltik a háromdimenziós teret, párhuzamosan ezzel a festményeim kétdimenzionális megfogalmazásba tértek vissza, a kettő pedig nagyon szépen tud egymással kommunikálni, kéz a kézben kiegészíteni egymást. Akár a feminin és a maszkulin energia.”
Ha már szóba jön a két minőség, megkérdezem, hogy művészként miképpen egyezteti össze magában a kettőt: a befogadó feminint és a létrehozó maszkulint. „Én nemi identitástól teljesen függetlenül azt gondolom, hogy a természet nem véletlenül lett így kitalálva, és hogy mindkét princípiumra szükség van. Mindannyiunkban jelen van mindkettő, csak más-más százalékban. Lehet, hogy férfiként, ha valakiben több a feminin energia, olyan társat fog keresni, akiben az ellenkező arány van jelen.
"Szerintem az ember valahogy zsigerszerűen mindig az egyensúlyra törekszik. És valójában az egység, az egyensúly ott van mindenkiben, hiszen ha nem lenne, nem tudnánk egymáshoz sem kapcsolódni. A munkáim is erre reflektálnak.”
Azonban mintha az egyensúlyunkból most kibillentünk volna, a kapcsolódás pedig nehézkessé vált. Ati erről így vélekedik: „Vagy inkább azt mondanám, áthelyeződött egy másik médiumra. Amíg egy kijelzőn keresztül nézünk egy képet, húzzuk jobbra vagy balra, addig nem tud megszületni az az energia, ami alapján valóban el tudjuk dönteni, kapcsolódunk-e egymáshoz. Szerintem most ennek a szemfényvesztésében van a világ. De nem vagyok pesszimista, a világon mindig voltak nagy virágzások és visszazuhanások, szerintem ebből is fel fogunk ébredni.”
A digitális világról a social media és annak álságossága jut eszembe, valamint az, hogy mekkora nyomást jelenthet egy kortárs művésznek, hogy jelen legyen a közösségi oldalakon és ott exponálja magát, illetve küzdjön meg a folyamatos visszaigazolásokkal, kritikákkal. Megkérdezem, hogy érzi magát ezzel kapcsolatban Ati. „Azt gondolom, hogy ez mindenkinek nehéz, nem csak a képzőművészeknek, és amíg nincs az emberben egy olyan magabiztosság, hogy érzi, jó úton jár, hanem még útkeresésben van, addig a social media nagyon erősen meg tudja rázni a fát. Ha nem kapjuk meg a szeretetet, kétségbeesünk, hogy nem jó, amit csinálunk, nem vagyunk szerethetőek. Ez is egy teljesen zsigeri, emberi dolog, maximum a képzőművész hiúbb az átlagnál, ezért még jobban megérintik. Szerintem ami fontos, hogy a jól irányzott pofonoknak örüljünk, hiszen azok jó irányba visznek tovább. Ezek, mondjuk, inkább azoktól a hozzám közel álló emberektől érkeznek, akikben bízom.”
És hogy ő megérkezett-e ebbe a magabiztos állapotba? Nagyon úgy tűnik, hogy igen: „Vannak rossz lépcsők, amiken végig kell menni, és elbizonytalanodások, amik akár évekig is tarthatnak. Magamban, így a negyvenhez közel, azt érzem, nyugodtabb vagyok. Látva, hogy megérkeztem a médiumaimhoz, és hogy a szobrászatban összegződik huszonöt év iparművészeti tapasztalata, az, igen, ad egy magabiztosságot. De úgy, hogy közben tudom, hogy még nagy fejlődés vár rám. Az elmúlt huszonöt évben is valahogy a háttérben zajlott a fejlődés, aztán egyszer csak beért. Ez a gondolat nagy támasz nekem, hogy bizonyos dolgokat csak ki kell várni. Mióta ezt tudom, sokkal nyugodtabban haladok.”
(Fotók: Gaál Dániel)
A cikk eredetileg a W by Roadster második print számábam, a 2024-es Winter Issue-ban jelent meg.
Kertész Attila | szobrász | művész | interjú | képzőművész | szobor
Merész kampánnyal robban be a Reebok új kollekciója
A modern luxus nyomában a Range Roverrel
Inspirál, feltölt, felszabadít – a W by Roadster magazin egy olyan univerzumba kalauzol, amiben szívesen létezünk. Magával ragadó egyéniségeket és sztorikat mutat be és kínál inspirációt a világ minden tájáról. Szofisztikált, könnyed és elegáns, akárcsak az olvasói.
Az 2024/1. szám tartalmából:
Ha nyár, akkor irány a mediterráneum: különböző alkotókon, helyeken és élményeken keresztül járjuk be a Mediterrán térség legvágyottabb helyeit. Gyönyörű enteriőröket mutatunk be a Balaton-felvidéktől Puglián át egészen Marokkóig, valamint elkalauzolunk a régió leggyönyörűbb hoteljeibe is. Izgalmas, kreatív nőkkel beszélgetünk művészetről, alkotásról és az élet művészetéről. Divatanyagunkban pedig a szabad, korlátok nélküli létezésre inspirálunk.
