Gyermekkorunk mindennapjaiban a természet jelenléte nem volt kérdés, felnőtt korban, városi emberként egyre jobban érezzük a hiányát. A kerti pihenés feltölt, a természet közelsége, a szabad tér kellemes érzésekkel önt el minket. Ez a környezet elemel a hétköznapokból, valahová, ahol jó lenni. A Tectona Grandis egyik legfőbb missziója, hogy a kertünkre úgy gondoljunk, mint a békés és biztonságos otthonunk szabadtéri változata. Egy helyszín, amely visszahozza a boldog gyermekkori emlékeket, és amelyet mi magunk is békével töltünk meg. A kertben töltött családi délutánok nosztalgiáját hozta el nektek a Tectona Grandis ebben a kedves, kerti történetben.
Most úgy mondom el ezt a kedves, régi családi történetet, mintha kint ülnék megint a kertben. Olyannyira élem az egészet, hogy szinte érzem magamon a fák levelein átszűrődő napfényt és azt a finom, mező illatú szellőt, amiben keveredik az érett gabona és a közte megbújó virágok illata. Mint egy nyári ebéd után, amikor kivételesen nem is gondolkozom, csak jóllakottan hallgatom a nyüzsgést, a gyerekkacajt és a madarak őrült zsivaját.
Pedig most tél van, és az esti sötétségben várom, hogy a feleségem hazatérjen a munkából, mert már unom, hogy az Instát pörgetem egyre reménytelenebbül, hogy a boldogság bármilyen fuvallata megcsapjon végre. De mondom is a sztorit, ami eszembe jutott, és olyan jó újra felidézni még akkor is, ha nem egy világmegváltó történet.
Ha jól emlékszem, ’84-et vagy ’85-öt írtunk, az egész család lent volt Zalaszentgróton, a nagyinál. Ő teljesen oda volt, hogy mindenki együtt van, ugyanakkor feszültté tették a magára mért maximalista elvárások. Ilyenkor bezárkózott a konyhába, és mindenkit kizavart a kertbe, hogy nyugodtan el tudja készíteni azt a rengeteg rántott csirkét, krumplipürét és uborkasalátát, ami beteríti majd a kerti asztalt. Nekünk, panelszökevényeknek ez maga volt a paradicsom. Nagypapa városi lököttségnek gondolta, hogy mi mezítláb élvezzük a fű csiklandozását, meg hogy felnőttek, gyerekek közösen fogócskázunk az óriási gesztenyefán. Nem mutatta, de tudom, kissé idegesítette mindez. Ő is imádta, hogy látja az unokáit, feltéve, ha azok csendben ülnek és hallgatják a történeteit vagy negyvenedjére. De tőle akár a tévét is nézhetik, a lényeg, hogy „Ne izegjenek, mozogjanak, zörögjenek”. Nagypapa a nagycsaládot leginkább fényképen szerette. Kettesben tudott kedves lenni, de ez most nem az a helyzet volt: heten szálltuk meg a kertet, mivel be nem mehettünk a szakácsnő szigorú utasítására. Persze ki akar bemenni, amikor lehet dombról versenyt henteregni, négylevelű lóherét keresni, fejjel lefelé lógni a fáról és ordítva kergetőzni, birkózni. Szegény nagypapa. Mindegy, maradt neki így is vagy ötven nyugodt hétvégéje az évben.
Szóval, kint voltunk a kertben mindannyian, amikor Andris, az öcsémék legkisebb gyereke eltűnt. Hiába kiabáltunk, kerestük, tettük tűvé a kertet bokoraljától a pajtáig, hiába kutattuk át a házat is pincétől a padlásig, a gyereknek nyomát sem volt sehol. Egy idő után piszkosul ijesztővé vált a dolog, aztán az öreg Porpáci néni kopogtatott be a szomszédból, hogy menjünk át, de csendben, mert ilyet még nem láttunk. Andris az ő kertje végében, a szamócás mélyén aludt békésen, összegömbölyödve egy macskával. Jól belakmározhatott, mert piros volt a szája széle, de még a pólója is rózsaszínbe váltott az eredeti fehérből. Csak úgy, egyszerűen, jóllakottan aludt el a tett színhelyén a macskával kis kifli, nagy kifliben, és durmoltak édes kettesben. Nagyon megijedt szegénykém, amikor egyszerre ugrott rá az egész család: „Hogy merészelted így ránk hozni a frászt?!” „Hogy tűnhettél el így, és aludhattál ilyen mélyen?!” „Téged keresünk, te meg a füled botját sem mozdítod?!” Ilyen és ehhez hasonló értelmetlen kérdések tolultak fel bennünk hirtelen, ahogy az ijedtségünk, mint a pohár szóda felszínére szállt buborék, kipattant belőlünk. De ahogy a megkerült gyerek körül kiabáltunk, egy még nagyobb kiabálásra kaptuk fel a fejünket. Egyszerre szaladtunk vissza a nagyi kertjébe, és néztünk a zajforrás irányába, a kis tó felé: naná, hogy valaki beleesett. „Ha már van kis tó, bele kell esni, igaz, Tomika? Csupa sárosan, sással a nyakadban mutatsz a legjobban így ebéd előtt!” Kiabálta nagyi az öcsémék másik fiának – csak a vízimolnárkákat nem zavarta, hogy még egy vízi lény került a tavukba. És miután az esés utáni első ijedség elmúltával Tomika abbahagyta a visítást, azt látjuk, hogy fülig ér a szája, kinyújtja a kezét, és összeszorított markát óvatosan kinyitja. „Brekk” – mondta a randa kis béka, azzal kiugrott Tomika kezéből, vissza a vízbe. Mi ezen a ponton már csak sírtunk a röhögéstől: az egyik gyerek csurom vizesen megszeppenve, a másik meg szamócapirosan dörzsölgeti a szemét.
„Van még valaki, gyerekek, aki ebéd előtt előáll valami mutatvánnyal?” Szerencsére nem volt több jelentkező. Gyors pólósikálás a lavórban, gyerekmosdatás a kerti zuhanynál, a szárítást intézte a forró nyári nap. Mi meg csak feküdtünk a fűben, dumáltunk, nevettünk, és farkaséhesen vártuk az ebédet. Ezen a hétvégén azonban nemcsak a nagypapa nyugalma szállt tova, de nagymama idegessége sem múlt el az ebéd elkészültével. Ki gondolta volna, de ő hozta a harmadik mutatványt. Tudniillik az események hatására a rántott csirkék odakozmáltak, így fogyasztásuk előtt le kellett hámozni a panír nagy részét. Mi persze ezen is nagyon jól szórakoztunk. „Héjában sült csirke” – mondta a lányom. És hámoztuk, tömtük magunkat degeszre, hogy aztán már tényleg mindenki csak szótlanul szuszogjon a gesztenyefa árnyékában a kerti asztal körül.
Ha eszembe jut ez a nyári hétvége, még mindig úgy érzem, hogy jól elfenekelném a büdös kölkét, Andrist, úgy ránk hozta a frászt. Ma már 45 éves, nagy melák, neki is van már két fia. Tomika meg Dr. Tomika Phd lett valamelyik pszichiátrián.
Mi idővel kiköltöztünk Pestről a zöldövezetbe. A kertünk merőben más, mint a nagyiéké volt, de amikor nyugalomra vágyok, én is kint üldögélek, akár megboldogult édesapám. Elheveredek egy kényelmes kanapén, és elnézem, ahogy nő a fű. Ha olykor-olykor átjön egy baráti házaspár, azt még elviselem, egyébként is büszke vagyok a kertemre, vagyis a kertünkre. Az elszólás csak azért van, mert amíg a házunk berendezését nagyjából teljesen a nejemre bíztam, a kertet én alakítottam ki. Hasonlóan, mint ő bent: kanapékkal, fotelekkel, asztallal sőt, egy kis konyhasarokkal rendeztem be. Itt én vagyok a séf, ahogy annak idején a nagymamám. „Rare vagy medium?” – teszem fel rendszeresen a kérdést a vendégeknek. Mert jól átsütve vagy megégetve – ahogy annak idején szegény nagyi a rántott csirkét – sosem tálalom a steaket. Akkor sem, ha valaki így rendeli – az bűn lenne.
Szerző: Dénes Sándor
A cikk elkészítésében együttműködő partnerünk volt a kerti élet elhivatott támogatója, a Tectona Grandis Kertberendezés.
Fotók: Fortepan.
kert | szabad tér | tectona grandis
Jön az a különleges fesztivál, amelyen minden ízében megélheted a Márton-napi hagyományokat
Megfogni a jövő építőit – Bálint Attila-interjú
Az ősz önmagában is tud szép lenni, de a Roadster aktuális számával még szebbé és izgalmasabbá tehetjük. Mit találunk benne? Ellátogatunk Jerevánba, és megmutatjuk, mit érdemes csinálni Örményország fővárosában, és megnézzük közelről Athén jelenleg legizgalmasabb kerületét, Keramiekoszt. Találkozunk a világhírű képzőművésszel, Julie Mehretuval, kifaggatjuk, mit csinál Szabados Ági Debrecenben, megkóstoljuk, mit főzött ki az Arany Kaviár új séfje, motorozunk Erdélyben, jachtozunk az Adrián és egyéb hedonista kalandokban is részt veszünk, de nem soroljuk fel mindet. Ezen kívül elbeszélgetünk a bájos izraeli ékszertervezővel, Tal Adarral, találkozunk Zwack Sándorral, bejárjuk a Sauska tokaji főhadiszállását, és elbeszélgetünk napjaink egyik legnevesebb európai portréfotósával, Rob Hornstrával. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat és a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!