Nem elérhetetlen árú, de mégis elérhetetlen – Így lett a Rolexből valuta

A Rolex talán az egyetlen márka, aminek a neve alapvetően nem jelent semmit. Hans Wilsdorf alapító a legenda szerint olyan márkanevet akart, amit a világ minden pontján ugyanúgy ejtenek. Viszont nem számolt a kínaiakkal, akik előszeretettel hívják Rorex-nek.

A negyvenes és hatvanas évek között alakult ki a gyártó arculata és egyben kollekciója, amit apróbb módosításokkal azóta is naprakész, időtálló formái tesznek jellegzetessé. Ha egymás mellé tesszük az aktuális modelleket és azok bármely elődjét, egyértelművé válik, hogy a Rolex nem kockáztat – elvégre miért kéne változtatni azon, ami sikeres? Elég frissítenie. Ez minden típusukra igaz az egyszerűbb, minden alkalomhoz és viselethez megfelelő Datejusttól kezdve a legendás búvárórán, a Submarineren keresztül a töretlen népszerűségnek örvendő stopperes Daytonáig.

Azt szokás mondani, hogy a Rolex a belépő a luxusba.

Az órák összetevőit házon belül készítik, kiemelkedő minőségben. Saját aranykészletük és öntödéjük van, a számlap részletei, mint a mutatók és indexek, fehér- vagy sárga aranyból készülnek. Minden modelljük legalább száz méterig vízálló, minden szempontból jól bírják a gyűrődést, és a pólótól kezdve az öltönyig mindenhez illenek. Ami pedig nagy előnyhöz juttatta őket a nyolcvanas években, hogy a legtöbb svájci gyártóval szemben könnyedén átvészelték a kvarcválságot.

A történelmi kapcsolódások, a dizájn vagy a szerkezeti megoldások közül – és ne feledjük, hogy szinte mindenki hallotta már a szót, hogy Rolex, és nagyjából pozicionálni is tudja – legalább egy a legtöbb esetben megérinti az órakedvelőt annyira, hogy elszánja magát, és vegyen egyet. A használtpiacon minden modell elérhető, de a sikeres vásárláshoz a típusismeret elengedhetetlen.

Az új modellekhez viszont nem feltétlen kell többet tudnunk, mint hogy melyik tetszik nekünk, hogyan öltözködünk, és milyen életvitelt folytatunk – munkában és szabadidőnkben egyaránt.

Csak be kell menni egy Rolex butikba és megvehetjük a nekünk tetsző darabot, elvégre évi hatszázezer-egymillió darabot készítenek, nem? Nem.

Az elmúlt években egyre nőtt a Rolex iránti kereslet, napjainkban olyan szintre jutott, amivel a gyártó sem tud lépést tartani, de talán nem is akar. Míg pár éve az acél Daytona kivételével minden modell elérhető volt egy butikba belépve, ma hosszú várólistákkal találkozunk. Az első látványos "várólistás modell" a kerámialünettás, stopperes Daytona volt, 116500LN néven.

Amikor 2016 tavaszán bemutatták a megújult külsejű, friss modellt, azonnal sejteni lehetett, hogy az elképesztő keresletet nem fogja tudni kiszolgálni a gyár, hiába a majd tizenkétezer eurós listaár.

Röviddel a butikba kerülés után a használtpiacon megjelentek a fóliás, új modellek, de nem a kereskedésekből, hanem független kereskedőktől és nem 11 850, hanem 13-14 ezer euró környékén – hiszen így egyből hozzájuthatunk, nem kell hónapokat várni. A türelmetlenségnek azonban ára van, és a piac azt igazolja, hogy sokan türelmetlenek. A várólisták immáron nem hónaposak, hanem évesek, sőt, több butikban már nem vesznek fel új érdeklődőt. A szürkepiaci ár pedig 16-18 ezer euró.

A tavalyi Baselworld (a világ legnagyobb óraipari kiállítása – a szerk.) során bemutatták a nehézbúvár Sea-Dweller ötvenedik évfordulójára gyártott modellt – nem meglepetés, ha azt mondom: perceken belül várólistás lett. Igaz, a másodkézből szerzett darabok valamivel kisebb felárral találnak gazdára, mint a Daytona esetében, de egyre csak erősödött ez az öngerjesztő folyamat, és pár hónappal később már a ritkább, zöld számlapos Submariner, majd a klasszikus fekete is várólistás darabbá vált. A Rolexre vágyók pedig választhatnak használtat új árban, újat tíz-húsz százalékos felárral, vagy várhatnak hónapokat.

Az őrület viszont idén érte el eddigi csúcspontját, amikor az egyik legendás modell, a GMT Master Pepsi lünettás változatát bemutatták Bázelben. Azért nagyon nagy durranás, mert 2008-ban kivezette a Rolex ezt a színkombinációt, és nem tudhattuk, hogy mikor készül el újra, már a frissített szériában.

Az igazán fanatikusokat is meglepetésként érte, és az ezzel járó őrület sem maradt el.

Egy konkrét osztrák hivatalos viszonteladó a déli bemutatás után két órával már e-mailben jelezte az új érdeklődőknek, hogy olyan mennyiségű előjegyzést kapott, hogy a várólistát lezárta. És ez nem egy limitált modell, csak egy régóta várt darab a kollekcióban. Az első modelleket nyár elején kapták meg a butikok, ezzel együtt a szabadúszó kereskedők is beindultak: a nyolcezer-ötszáz eurós listaár helyett 15 ezerért kínálják, sikerrel.

Ez a jéghegy csúcsa, a várólistáknak viszont van egy másik oldala is. Ne feledjük, hogy nem egy évi 30-100 ezer darabos kapacitással üzemelő Patek Philippe-pel, vagy Audemars Piguet-vel van dolgunk, hanem a luxuskategória belépőmárkájával, a Rolexszel, évi hatszázezer-egymilliós gyártási kapacitással.

A tapasztalat szerint előrébb juthatunk a várólistákon, ha vásárolunk egyet-egyet a kevésbé sikeres, jellemzően arany modellek közül. Hasonló a szisztéma, mint a Ferrarinál, pedig saját iparukban nem feltétlen foglalnak el azonos pozíciót. Hallani olyan tapasztalatokat, hogy a butikban elárulták a vásárlónak, hogy van náluk nyolc darab dátumkijelzős Submariner, de csak azoknak a törzsvásárlóknak értékesíthetik, akik már legalább negyvenezer fontot elköltöttek ott korábban.

Mindeközben szakmai körökben hallani, hogy a Rolex határozott lépéseket tervez, hogy a keresett modellek ne a használtpiaci kereskedőkhöz kerüljenek, hanem olyan vásárlókhoz, akik nem spekulálni, gyorsan nyerészkedni szeretnének, hanem egyszerűen élvezni az órát.

Ez pedig máris egy ellentmondás, hiszen az egyszeri vásárló valószínűleg nem hagyott még ott jelentősebb összeget, míg egy szabadúszó kereskedő könnyedén.

A Rolex mostanra valutává vált. Modelljeik a világon mindenhol ugyanannyit érnek, és rövid időn belül pénzzé lehet tenni. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nincs más, ebben a szegmensben ennyire keresett márka. Egy kérdés időközben okkal felvetődhetett az olvasóban: ha ekkora kereslet, miért nem emelnek árat? Mert nem ez a cél.

A cél inkább az lehet, hogy vágyjanak a termékükre. Arra a termékre, ami nem elérhetetlen árú, de mégis elérhetetlen. Így tudnak fenntartani egy folyamatos, magasan tartott keresletet, és teszik teljesen biztosítottá, hogy az elkövetkező legalább tíz évben minden kapacitásukat maximálisan ki tudják használni.

Az új órák piacának történései hatással vannak a használt- és a vintage-piacra is. Az angolban találóan "collectible"-nek, magyarul talán gyűjtői darabnak nevezhető órák árát az idő és az új modellek sikeressége egyaránt felfele húzza, elképesztő árnövekedést eredményezve. Márpedig, ha valamire nagy a kereslet, emelkedik az ára, annak szele a kevésbé fanatikusokat is eléri, akik számára egyre vonzóbb lesz, így növelve a keresletet és az árakat még tovább.

Hosszasan lehetne elemezni, hogy ez ennyire aktívan miért a Rolexszel történik, például IWC, az Omega, a Jaeger-LeCoultre körül miért nem alakult ki ekkora hájp, és miért nincs várólista.

Röviden a lényeg viszont az, hogy ha az egyszeri vásárló új Rolexet szeretne, várnia kell, vagy kifizetnie egy jelentősebb plusz összeget.

De leginkább várnia.

Ez is érdekelhet:

A cikk szerzője a Kronometer.hu alapítója, további remek órás cikkekért érdemes náluk, az órák világában körülnézni!

(Fotók: Jake’s Rolex Magazine, Rolex, Bob’s watches, classicwatchny.com, a szerző)

történet | karóra | Rolex | óra | sea dweller