Vitorlákkal az Antarktiszon, avagy ilyen egy semmihez sem fogható slow travel-élmény

A Bark Europa az időutazás, a slow travel és a föld igazi, hús-vér valónkkal megélt felfedezésének olyan élményét kínálja, amelyhez foghatót nem sok van a világon. Útjaikon a hajózás évszázados romantikája egyesül a fizikai megmérettetés katarzisélményével, a természet egészen páratlan megismerésével, miközben a fedélzeten életre szóló barátságok köttetnek a világ minden tájáról érkező legénységgel, melynek jelentkezőként mi is tagjai lehetünk. Leentje Toeringgel, a Bark Europa igazgatójával beszélgettünk.

– Honnan indult a Bark Europa, és hol tart manapság?

– 1911-ben építették a hajót Hamburgban, Németországban. Az Europa eredetileg egy világítóhajó volt, azaz olyan hajó, amely vízen mozgó világítótoronyként funkcionált azokon a helyeken, ahol nem lehetett világítótornyot építeni. A hajót 1986-ban vette meg egy holland férfi, aki ezután Hollandiában hat év alatt átépítette: a hajótest maradt csak az eredeti, minden más új a hajón, azonban mégis olyan, mintha mindig is így nézett volna ki.

A három árboccal kibővült Europa 1994-re lett kész, akkor indult el első útjára az Északi-tengeren, majd a kétezres években megkapta az Ocean Wanderer becenevet, amikor először átkelt az óceánon. Azóta minden évben járja a nagy vizeket az Antarktisztól Japánon át Dél-Amerikáig. A célunk, hogy vízen felfedezzük a világot: a fedélzeten egy állandó legénység és az utakra jelentkező vendégeink, vagyis az utazó legénység tartózkodik, akik szintén mindennap dolgoznak a hajón.

– Kik jelentkeznek leginkább az utakra?

– Mindenki más és más okból száll vízre. Nálunk teljesen normális, hogy van vagy tizennyolc különböző nemzetiség a hajón. Ami viszont mindenkiben közös, az a kalandvágy, és az, hogy van idejük egy több hetes vagy akár több hónapos útra. Ilyen kalandvágyó emberek mennek hegyet mászni is. De egyébként mindenki abszolút más karakter. Mindenkinek különböző a háttere és mindenkinek sok kalandos története van, viszont nagyon nyitott szemléletű emberekről beszélünk, akikkel csodálatos heteket eltölteni egy hajón, még akkor is, ha amúgy teljesen idegenek. Az Europa például most ért vissza egy negyvennapos útról az Azori-szigetekről, és sokan sírtak a leszállásnál, mert már ennyi idő alatt életre szóló barátságokat kötöttek.

Nekem is van olyan barátom, akivel tizenöt éve ismerkedtem meg egy út során, és azóta is jóban vagyunk. Óriási hullámokat és nagy viharokat élünk meg együtt: olyan, akár a hegymászás – csak azokkal tudod megosztani, akikkel közösen megélted mindezt. Képzeld el, ahogy ott ülsz a fedélzeten egy ismeretlennel este, a ragyogó naplementében: azonnal mélyre mennek a beszélgetések, az életről, hogy min akarsz változtatni, hogyan élsz. Olyan élmény ez, ami gyökeresen átformál.

– A Bark Europa nagybetűs slow travel élmény. Már a megalapításnál ez volt a céljuk?

– Elsősorban új látásmódot szeretnénk mutatni az embereknek. Mi úgy működünk, mint ahogy a hajózás volt a kezdetekben. Mindenki, aki fellép velünk a fedélzetre, kikapcsol a világból: az internetből, a rohanó életből, a gyorsaságból. Imádjuk látni, ahogy az emberek már hetek óta internet nélkül élnek és fedezik fel a világot, a többieket, önmagukat. A hajónkon elképesztően nemzetközi a csapat: legalább tíz-tizenöt nemzetiség gyűlik össze az utakon, van köztük tizenöt és hetvenéves, angol, amerikai vagy épp holland, mindenki együtt dolgozik, és tanul is a másiktól. A slow travel élményen felül nagyon fontos számunkra az óceánok védelme, így mára a legénység fontos tagjai a tengerek vizeivel foglalkozó kutatók és tudósok is.

– Hogy néz ki egy átlagos nap a hajón?

– A hajón egy percre sem áll meg az élet, és mindenki függ a másiktól. Úgy kell elképzelni ezt a hajót, mint egy ötvenhat méter hosszú kisvárost. Mindenki más-más időpontban kel fel, a vendégek között beosztjuk a szolgálati időt. Például lehet valaki olyan beosztásban, hogy hajnali négykor kel a kabintársaival, majd négytől nyolcig szolgálatban vannak: látják a gyönyörű a napfelkeltét és teszik a dolgukat, a többiek pedig alszanak.

Nyolckor jön a reggeli, felkelnek a többiek is a frissen sülő kenyér isteni illatára, majd a legénység más tagjai veszik át nyolctól délig a szolgálatot, aztán megint mások déltől négyig vannak műszakban. Ebben az időben te szabad vagy: szundíthatsz egyet, ehetsz-ihatsz, olvasgathatsz, beszélgethetsz a bárban a többiekkel. Van a fedélzet alatt egy pókersarkunk, ott gyakran játszik a legénység, de van, aki a fedélzeten olvasgat egyedül, mindenki megtalálja a kis tennivalóját. Majd négytől nyolcig újra te vagy szolgálatban: irányban tartjátok a hajót, javítjátok a vitorlákat, írjátok a hajónaplót, segítetek az állandó legénységnek. Aztán két hét múlva más rotációban dolgozol, például éjféltől négyig vagy szolgálatban és déltől négyig. Senki sincs egyszerre ébren, így az út végére minden utast megismersz – a szolgálati társaidat a legjobban –, és az összes napszakot láttad a hajón, az étkezéseket leszámítva viszont sohasem találkoztál mindenkivel egyszerre.

– Hányan vannak a hajón összesen?

– Hatvannégy fő a maximális kapacitásunk. A hajón tizenhat fő állandó legénység dolgozik, beleértve a kapitányt, az első tisztet, a szakácsot és szakácssegédet, a fedélzeti legénységet, a hajógépészt, a bárpultost, a természetet és óceánt kutató csapatot – ők hasznos és érdekes információkkal szolgálnak az élővilággal kapcsolatban, amikor például látunk egy-egy izgalmas állatot a vízben. Mellettük maximum negyvennyolc vendég fér még el, akik két-, négy- és hatfős kabinokban laknak a hajón.

– Miben segítenek leginkább a szolgálatban lévő vendégek?

– Minden vendég az állandó legénység munkáját és magát a hajózást támogatja. Az Europán harminc vitorla van, amelyek mindig adnak tennivalót, két ember mindig a kapitánnyal van a kormánynál, és segít irányban tartani a hajót. Ketten a hajó orrában figyelik a horizontot – mondjuk van-e egy konténerhajó a láthatáron, amit azonnal jelenteni kell a kapitánynak –, és a vendégek segítenek a hajónapló megírásában is. De persze mivel ez nyaralás is, sok minden nem a vendégek feladata, ilyen például a takarítás vagy a főzés. Sokan viszont önként jelentkeznek, hogy segítenek krumplit pucolni szabad óráikban.

– Hány úton vett részt eddig? 

– Igazgatóként nem vagyok a legénység része, de egy évben egyszer mindig megpróbálok elmenni egy útra, főleg azért, hogy az összes utunkat megismerjem, és még inkább megértsem. Amikor a fedélzeten vagyok, imádok bárpultosként dolgozni, és hallgatni, milyen sztorikat mesélnek az emberek. Összesen körülbelül tizennégy úton voltam, az Antarktiszon többször is.

– Mennyire találja ijesztőnek azt a hideg és kietlen világot?

– Nem ijesztő, de óriási hatással van az emberre, és új perspektívából világítja meg az életét. Az Antarktisz elképesztő világ. Amikor napokig csak a végtelen vizet és a jég hófehérjét látod, hatalmas tiszteletet érzel a természet iránt, és átjár, mennyire parányiak vagyunk a világban. Sokkal jobban tisztelem a földet, mióta itt dolgozom, de félelmet sohasem éreztem, még akkor sem, amikor hatalmas viharokba kerültünk.

Elképesztő kiváltság csak úgy ülni a fedélzeten, és hagyni, hogy mindez átjárja az embert: a színek, a táj, a végtelen.

– Mi a legemlékezetesebb hajón töltött élménye?

– A legtöbb út végén tartunk egy asado barbecue-zást a fedélzeten, ez mindig fantasztikus. Három hete még mindenki idegenként lépett a fedélzetre, most pedig legjobb barátokká váltak: elképesztő melegséget érzek ilyenkor az emberekkel kapcsolatban, akikkel annyi hihetetlen dolgot megéltünk és megosztottunk egymással az út alatt.

– Mi a legnagyobb kihívása az Europán utazásnak?

– Megszokni magát a tengeri életet. Nem mindenki lesz tengeribeteg, de általában két-három napba telik, hogy hozzászokjon az ember az állandó hajómozgáshoz. Vannak, akik az elején borzalmasan érzik magukat és émelyegnek: ilyenkor nincs mit tenni, le kell ülni a legjobb barátoddal – egy vödörrel – , és megvárni, amíg elmúlik. Ilyenkor megkérdezi magától az ember, hogy miért is vágott ebbe bele, de aztán két nap múlva már mindenki teljesen elfelejti.

Meg kell szokni azt is, hogy egy hajó nem csak előre mozog, hanem jobbra és balra is. Képzeld el, ahogy Ushuaia és az Antarktisz közti háromnapos úton az erős széltől folyamatosan ugyanabban a szögben dől minden. És három napig ebben a szögben kell élni: dőlve zuhanyzol, dőlve mész mosdóba, ferdén tartod a tányérod és a poharad, hogy vízszintes legyen rajta és benne minden. Egyszerre nagy kihívás és nagyon poén is ez. Aztán a végén pedig magát a kiszállást kell megszokni: azt, hogy úristen, mennyire egyenes és mozdulatlan és nehéz maga a föld a víz után.

– Volt olyan, hogy valaki pánikba esett az út során?

– Nem, mert hozzánk csak fitt emberek jöhetnek. Nem mindenkinek való ez a világ, nagy távokat teszünk meg hajón. Az irodánk orvosi előszűrést végez a klausztrofóbiától a fizikai és mentális egészségig mindenre, akárcsak a hegymászóknál. Ha valaki nyugtalan, a legénység természetesen segít neki. És szerencsére azért sem volt ilyen, mert az emberek tudatosan jelentkeznek erre az útra, ezért mentálisan felkészültek a kihívásra.

Igazán veszélyes helyzetek nem voltak még az Europa történetében, de persze kemény vizeken hajózunk, főleg a déli tengereken, óriási hullámok közt, erős szelekben. Nagyon figyelünk a biztonságra. Mivel az Europa egy kemény acélból készült világítóhajó, nincs olyan mélyen a vízben, és ügyesen mozog, jól navigál a hullámokon.

– Van korhatár a jelentkezésnél?

– A korhatár nagyon bonyolult dolog. Az alsó korhatár tizenöt év, a felső limit viszont nagyon nehéz kérdés. Vannak fantasztikusan energikus hetvenöt évesek, azok az igazi tengerimedve-alkatok, és ők például sokkal fittebbek, mint egyes negyvenévesek. Az viszont szabály, hogy hatvanöt év fölött mindenkitől extra orvosi papírokat kérünk – nem ismerjük a jelentkezőket, akik a világ minden tájáról érkeznek, sokakat nem is látunk előtte, csak bízunk az elküldött papírokban. De az biztos, hogy mindenkinek jó kondiban kell lennie, kifejezetten az antarktiszi úton, mivel ott mászunk is.

– Hogyan tervezik meg az útvonalakat?

– A kapitányokkal együtt határozzuk meg, merre megy az Europa: a történelmi, régi útvonalakat keressük, amelyekhez rengeteg mindent csatolunk hozzá programként. Az utak kialakításában szerepet játszanak az egyes kutatási programok és történelmi célpontok is, de ugyanígy például, ha egy város meghív minket egy fesztiválra, igyekszünk azt is beépíteni a programba.

Európába két-három évente tér vissza a hajó. Ami biztos, az az Antarktisz novembertől márciusig, a fennmaradó időben a Csendes-óceántól az Amerikai Egyesült Államokon át olyan helyekre hajózunk, amit a kapitányokkal együtt mi is érdekesnek találunk.

– Az állandó legénység a hajón él?

– Nem, az lehetetlen lenne, és nem is volna egészséges. Maximum három hónapot tölt a legénység egyhuzamban a hajón, ezután hazamennek pihenni a családdal és barátokkal, majd három hónap múlva újra visszatérnek a fedélzetre. Ez egy nagyon intenzív munka, és szeretnénk, hogy mindenki friss maradjon, úgyhogy fontos a pihenés. A hajón mindig tizenhat fő szolgál három hónapos váltásban, így összesen ötvenfős a legénységünk.

A kapitányoknál szintén ez a módszer: három állandó kapitányunk van, akik váltásban dolgoznak. Klaas Gaastra a kezdetektől itt van, ő most lett hetvenegy éves, és még évekig velünk lesz, habár kevesebbet hajózik majd. Aztán velünk van Eric Kesteloo, ő is tizennyolc éve hajózik velünk, és van egy hölgykapitányunk is, Janke Kingma, ő öt éve van a kormány mögött. Mellettük van még néhány beugrós kapitányunk is, akik három-négy évente csatlakoznak hozzánk egy-két útra.

– Mennyire számítanak népszerűnek? Azonnal elfogynak a jegyek az útjaikra?

– Szerencsére nagyon népszerűek az útjaink, az antarktiszi utakat öt perc alatt értékesítjük, de a többi út is szinte mindig betelik. A gyönyörű tájak mellett nagyon fontos számunkra, hogy folyamatosan fejlesszük magunkat, hogy a vendégeink ne csak A-ból B-be jussanak el, hanem még több élményt kapjanak, valamint a hajón dolgozó tudósokkal és kutatókkal együtt tegyünk a bolygó jobbításáért is.

A hajón családias a hangulat, mindenki imádja az atmoszférát és a Hölgyünket, ahogy mi hívjuk az Európát. Rajongás nélkül ez a munka nem is menne a legénységnek: ha valaki meg akarna gazdagodni, biztosan máshol dolgozna, de a szenvedély és a hajó iránti törődés ugyanúgy visszacsábítja a legénységet, mint az utasokat, akik közül sokan négy-öt útra is visszatérnek hozzánk.

– Mennyi karbantartást igényel a hajó?

– Igazából mindent, amit megkeresünk, a karbantartásra fordítjuk, így nullszaldóval zárunk szinte minden évet. Évente legalább hat hétig folyik a hajó karbantartása, a gépészeti feladatoktól az árbocokon át mindenen végigmegyünk.

Rengeteg kalandot él át az Europa: vigyáznunk kell rá, hogy még nagyon sokat csavaroghassunk vele.

– El tudja képzelni, hogy valaha máshol dolgozzon?

– Tizenkét éve dolgozom itt, és sohasem unatkoztam még. Néha azt kívánom, bárcsak kicsit unalmasabb lenne! De nem tudnám, mi mást kezdenék magammal. Persze az én munkám más, mint a fedélzeten lévőké: én az időbeosztásokat, biztosításokat, a karbantartás ütemezését, foglalásokat és miegymást felügyelek, és néha vannak amolyan tipikus hétfők, de aztán meglátok pár fotót, amelyek aznap készültek a hajóról, és azonnal eszembe jut, miért is csinálom.

Rengeteg szabadságot ad ez a munka. Elképesztően sokat tanultam a világról, a kis helyekről, az óceánokról. Például fogalmam sem volt, hogy az Indiai-óceánon van egy Amszterdam nevű sziget Dél-Afrika és Ausztrália között. Amikor a kapitány bejelentette, hogy ott fogunk kikötni, csak néztem, mert sohasem hallottam még róla. A kapitányok két lábon járó enciklopédiák, mindenki rengeteget tanul tőlük: mindent tudnak a régi idők hajózásáról, a helyek történeteiről, a természetről.

– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?

– A hajó most ér vissza Harlingenbe, ott karbantartási munkákat végeznek rajta, majd irány Antarktisz (az interjú 2022-ben készült – a szerk.). Jövőre újra átvágunk az óceánon és felfedezzük az Azori-szigeteket, aztán jövő ősszel újra elmegyünk az Antarktiszra. 2024-ben azután végre a Csendes-óceán jön – 2020-ra terveztük ezt az utat, de a koronavírus közbeszólt. Ez az út Argentínában ér véget, utána felmegyünk Chile mellett a Húsvét-szigetekig, majd Ausztrália és a Falkland-szigetek felé, végül pedig újra elindulunk az Antarktiszra. 2025-ben pedig jön a Sail Amsterdam, úgyhogy az Europa akkor tér majd vissza legközelebb Hollandiába.

– Hihetetlen, mennyire évekkel előre kell gondolkozniuk.

– Most amúgy már 2026-ot tervezzük. Egy év hosszúnak tűnik, de mivel valóban slow travel az, amit csinálunk, az idő is máshogy telik. Például, ha valaki elrepülne Dél-Amerikába, tizenhárom óra alatt ott lenne. Ez hajóval hetven nap. Gyorsan telnek a hónapok, így mindent előre át kell gondolnunk.

– Akkor az Europa egy valódi időgép. Egyszerre repít vissza 1911-be, és előre, 2026-ba.

– Igen, ez a munka a régi és a modern világ egyvelege. A fedélzeten nincs internetünk, de amikor a hajó kiköt egy-egy helyen, elküldik nekünk a fotókat az irodába, ahonnan feltöltjük Instára, szóval egyszerre vagyunk online is, és nem is.

– Ön szerint mi az, amiért annyira jó az Europán utazni?

– A szabadság. A tengeren lenni, a fedélzeten. Nincs ott a telefonod, és ha igen, akkor is mindegy, mert nincs neted. Kávézás közben arról beszéltek maximum, hogy milyen az idő, nem pedig a nagyvilág híreiről.

A jelenben, a pillanatban élsz. Nem abban, hogy valahol távol mi történik, nem a külvilág stresszében, hanem a jelenben vagy.

Mikor jön az én ügyeletem, mikor eszem, mikor alszom. Az életet, a jelen levő, kézzel fogható életet éljük. Képzeld el, mennyire jó egy hónapig ez az egyszerűség! Beszélgetni, dolgozni, ott lenni a pillanatban, magadról elmélkedni, hogy hol tartasz az életben, vagy csak minden komplikációtól mentesen élvezni a tájat, az élet egyszerűségét. Itt az ember visszatér az alapjaihoz. Ez a leggyönyörűbb benne.

(A cikk a Roadster magazin 11. számában jelent meg.)

Leentje Toering | slow travel | expedíció | interjú | nagy sztori