Egy magyar építészmérnök, aki a világ tetején teljesít missziót

Irimiás Balázs 2010-ben, hatodmagával, azzal a céllal hozta létre a Csoma Szobája Alapítványt, hogy megmentsék a neves nyelvkutató és orientalista egykori lakhelyét az indiai Ladakhban.

Másfél évtizeddel később a szervezet működési területe szerteágazóbb, mint azt az alapítók valaha is gondolták volna, a kulturális örökség mentésétől az oktatásig és napiskolák építéséig terjed. A negyvenöt éves építészmérnökkel beszélgettünk

a projekt kezdetéről, a zanglai királyról, slow travelről és az alapítvány jövőjéről.

Egy építész Kis Tibetben

Irimiás Balázs építészmérnök, 2007-ben, harminckét évesen, a párjával, Olgával, kerékpárral jutott el először Zanglába, a Ladakh hátsó udvarában lévő aprócska településre. A hely izoláltságáról sokat elmond, hogy a hetvenes években még bevett módnak számított gyalog vagy télen vízen – a befagyott Zanszkár-folyó jegén – megközelíteni, de 1980-tól már kövezett úton is el lehet érni, ami a régió fejlődésének megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka. Télen a hóesés miatt a mai napig gyakorlatilag több hónapra teljesen elszigetelődik – mondhatnánk, hogy a külvilágtól, de tulajdonképpen Ladakh már önmagában egyfajta külvilág. Az 1947 óta Indiához tartozó, de azon belül önálló szövetségi államként működő Ladakh északon és nyugaton Pakisztánnal határos, ha kelet felé indulna az ember, a Kína részének számító Tibetben találná magát.

A kínai és a pakisztáni határvidék egyaránt katonai ellenőrzőpontokkal és ott állomásozó hadtestekkel van tele, a három ország viszonyát az elmúlt hetven évben háborúk és folyamatos fegyveres konfliktusok jellemzik, főként a Ladakhkal szomszédos Kasmírban – a geopolitika kegyetlen realitása, hogy a világ egyik leggyönyörűbb vidékének pereme folyamatosan magasfeszültségtől terhes. Ladakh jelenénél gazdagabb a múltja, ennek bizonyítékai a hatalmas és fehéres kopottságukban is lélegzetelállító kolostorai, amelyek drámai szépségéhez talán csak a lhászai Potala, a dalai lámák egykori otthona fogható.

Ladakh és Tibet sorsának szövete ezernyi szállal fonódik össze, az építészeten túl olyan kevésbé plasztikus formákban is, mint a nyelv, a gasztronómia, az öltözködés, az életmód és a vallás. Nem véletlenül nevezik Ladakhot a Kis Tibetnek is, de ott van Baktay Ervin író, aki például Nyugati-Tibetként hivatkozott rá.

Ez India legmagasabb fekvő része, az átlagos tengerszint feletti magassága háromezer méter, de a legmagasabb pontja hétezer-hétszáz méteres, az akklimatizálódáshoz idő kell, és nincs rá garancia, hogy mindenkinek sikerül megszoknia a magaslati viszonyokat. A városokat és falvakat leszámítva az ember ritka látvány ott:

Ladakh területe nagyjából akkora, mint Horvátországé, de csak annyian lakják, mint Miskolcot és Székesfehérvárt együttvéve.

Elmenni Zanglába olyan, mint elutazni a világ egyik legtávolabbi tartományába (Ladakh), annak egyik legeldugottabb járásába (Zanszkár), majd annak egyik legelszigeteltebb falujába. Delhiből leggyorsabban repülővel jut el az ember Leh-be, Ladakh fővárosába. Onnan indulhat busszal, bérelhet autót sofőrrel, vagy egy Royal Enfield motorkerékpárt, ami India-szerte klasszikus és szeretett eszköze a kalandozásnak. Leh-ből autóval két napig tart eljutni Zanglába, gyalogosan hét-nyolc nap. Utóbbi bevett gyakorlat a Csoma Szobája Alapítványnál is:

az önkénteseket hatásosan összekovácsolja a magashegyi túrázás és az útközben felmerülő nehézségekkel történő közös szembenézés, és ennek következtében hatékonyabban működnek együtt az ottlétük alatt.

Találkozás a királlyal

Amikor 2007-ben Irimiás Balázs párjával arra kerékpározott egy több hónapos ladakhi bringatúra egyik állomásaként, szinte egyből rámosolygott a szerencse.

"Sok olyan történetet hallottam, hogy jártak ott magyarok, de a palotába, Csoma egykori lakhelyére mégsem jutottak be, mert azt zárva találták, és nem tudtak róla, hogy ehhez a királlyal kell beszélni. Mi sem tudtuk, de nekünk szerencsénk volt, mert amikor arra jártunk, éppen szembe jött velünk őfelsége, épp lefelé tartott a palotából. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, azt mondta, hogy ránk bízza a kulcsot, nézzük meg a palotát, de ha végeztünk, menjünk be hozzá egy teára, az új palotájába, a falu közepén, mert a magyarokat szereti vendégül látni. Rajta kívül csak a helyi tanító ismerte akkor a faluban Csoma történetét, aki Szangje Puncognak, Csoma egykori tanítójának a leszármazottja volt."

Ha valakinek, némiképp jogosan, az európai királyi dinasztiák jutnak eszébe és most Erzsébet királynéra, a spanyol VI. Fülöpre gondol, az téved, a zanglai király, Gyalszen Nyima Norbu Namgyal Ldey ugyanis egy hétköznapi halandó, aki ugyan nagy tiszteletnek örvend a településen, de semmiféle valós hatalommal nem rendelkezik. Az akkor épp az angkori romok helyreállításán dolgozó építész Irimiás azonnal felismerte, hogy

Csoma egykori lakhelye végveszélyben van, és csak évek, vagy talán csak hónapok választják el a megsemmisüléstől.

Felújítani ott sem könnyű

Irimiás Balázs hazatérve, párjával és néhány elszánt fiatallal megalapította a Csoma Szobája Alapítványt, melynek célja a palota megmentése volt a teljes pusztulástól. Néhány éven belül több építésztársával, hazai és nemzetközi támogatásokat szerezve nekifogtak az épület felújításának. A cél egy fontos magyar vonatkozású történelmi emlékhely megmentése volt, és ugyan hatalmas lendülettel vágtak bele a projektbe, a helyi munkaerő mentalitása alaposan megnehezítette a dolgukat.

"A munkához való hozzáállás arrafelé teljesen más – idézi fel Irimiás. – Eleinte voltak ütemterveink, de aztán amikor a munkások reggel nem jelennek meg az építkezésen – annak ellenére, hogy előző este megígérték, hogy jönnek –, rájöttünk, hogy az ütemtervnek semmi értelme. Teljesen másképpen vannak kódolva, a határidők, a szerződések számukra csak a nyugati világ játékszerei, ha valami nem úgy alakul, egyszerűen nem bukkannak fel, és az sem fontos, hogy jelezzék, hogy mégsem jönnek. Így aztán nem ők alkalmazkodtak a mi mentalitásunkhoz, hanem mi az övékhez. Úgy fest, hogy ez hosszú távon működött. Tulajdonképpen minden évben volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy noha ez egy szép gondolat volt, nem fog összejönni."

 

Sár, fa, kő

Az épületet több év munkájával – építészek, mérnökök, statikusok, régészek, filmesek, fotósok, tanárok és egyéb válogatott önkéntesek, és a nélkülözhetetlen magántámogatók összefogásával – sikerült megmenteni, ám közben kiderült, hogy a helyi közösség nagyobb hasznát is tudná venni a magyarok jelenlétének. Egy olasz szervezet felkérésére elkezdték felmérni, majd helyreállítani a régió rossz állapotban lévő ősi buddhista építményeit, a sztúpákat. A folyamat végére kristályosodott ki számukra, hogy

a kulturális örökség megmentése sokkal inkább a nyugati látogatók, mint a helyi közösségek számára fontos.

Iskola a határon

Amíg Balázst lekötötték a kövek és a szamártrágyával kevert vályog, addig párját, Olgát a falu iskolája szippantotta magába, ahol elkezdett tanárokat helyettesíteni. A meleg fogadtatást látva az Alapítvány elkezdett oktatásra is önkénteseket verbuválni, akik kreatívangol-, kézműves-, zene- és testnevelésórákat tartottak a faluban élő gyermekeknek.

Amikor először jutottak ki télen a befagyott folyón Zanglába, a falu közösségével történő megbeszélések közben merült fel a gondolat, hogy leginkább egy olyan iskolaépületnek örülnének, amelyben egész évben, a hideg téli hónapokban is lehet tanítani. Az indiai kormány olyan egyeniskolákat húzott fel az egész államban, amelyek alacsonyabban fekvő területeken működnek, ám a hegyekben a hideg beköszönte egyben az oktatás végét is jelentette.

A kérés új fejezetet jelentett a Csoma Szobája Alapítvány életében: az új küldetés paradigmaváltást hozott magával, és Kőrösi Csoma Sándor örökségéről a figyelem áthelyeződött a helyiek életére. A tevékenységi körük az évek során még szélesebbre bővült: Zangla mellett a szomszéd faluban és az apácakolostorban is építettek egy-egy napiskolát, részt vettek a helyi iskolák oktatási életében, régészeti és tibetológiai kutatásokat folytattak.

Kőrösi Csoma Sándor minden bizonnyal elégedetten szemlélte volna az alapítvány munkáját.

"Több szervezet épít napiskolákat a környéken, de a tevékenységünknek mégis lett visszhangja. Kargil a tartományi központ, és az ottani oktatási hivatalból kerestek meg minket, hogy konzultáljunk és próbáljunk segíteni nekik, hogy az általuk épített iskolák is szolár elven működő iskolák legyenek, és ne kelljen őket bezárni a hideg hónapokban."

Slow Travel

Irimiás Balázs az elmúlt tizennégy évben tizenhatszor járt Indiában, ahol egy-egy látogatás alkalmával másfél-két hónapot töltött el. Első alkalommal motorral, majd kerékpárral járta be Ladakhot, amit a slow food mozgalom utazási megfelelőjének tart. Kerékpárral az ember ugyanis mindenhol megáll, és rengeteg alkalma nyílik beszélgetnie a helyiekkel. Ez mélyebb megismerését adja egy-egy vidéknek, és jobban felértékelődik minden pillanat.

"Néha azt gondolom, hogy Csoma volt a slow travel megalapítója, ő ugyanis gyalog indult el Erdélyből és jutott el Tibetig. Minden országban megtanulta a helyi nyelvet – vagy már eleve ismerte azt –, ami hatalmas nyitottságra és toleranciára utal. Szerintem, ha így állnánk az élethez, akkor rengeteg vallási és civilizációs konfliktusnak elejét lehetne venni a világban."

A Csoma Szobája Alapítvány nagy energiát fektetett a helyi kultúra feltérképezésébe és megismerésébe. Kultúrantropológusaik mélyinterjúkat készítettek a helyiekkel, hogy megtudják, ők hogyan interpretálják a magyarok jelenlétét, hogyan képzelik el a saját jövőjüket ebben az együttműködésben. Ennek köszönhetően a helyi közösséget olyan helyzetbe hozták, ami új volt a számukra – párbeszédbe elegyedhettek külföldiekkel, akik készen álltak figyelembe venni az igényeiket, és önkéntesekkel, akik segítettek megvalósítani a terveiket.

Valódi közösségi építészet született.

És akkor megállt a világ

Mint mindenkiét, a pandémia az alapítvány életét is alaposan átalakította: az elmúlt két évben nem jutottak ki Ladakhba, és Irimiás Balázs attól tart, hogy a jövőben sokkal nehezebb lesz nagy létszámú önkéntes csapatnak kiutaznia Indiába. Egy önkéntesük évekkel ezelőtt romantikus viszonyba keveredett a királyi család egy tagjával, az ifjú herceg pedig Budapestre került, és a magyar fővárosban szerzett diplomát örökségmenedzsmentből. Ő az eddigi egyetlen ladakhi, aki már oszlopos tagja a szervezetnek, és jelenleg amolyan kihelyezett, állandó nagykövetként funkcionál Ladakhban. Irimiás Balázs jelenleg azon dolgozik, hogy a himalájai régióban megszerzett tapasztalatait Magyarországon kamatoztassa, a projekt egyelőre kezdeti fázisban van, de a kulcsszó a közösségépítés.

"Sokat gondolkodunk azon, ha csak egy dolgot hozhatnánk haza a Himalájában töltött évekből, vajon mi lenne az? A vályogépítészet fortélyai? A napiskolaépítés, netán a palota felújítás szaktudása? És egyre inkább arra gondolunk, hogy ami nélkül nem szeretnénk élni, az a közösség. Az az élmény, hogy egy egymás számára ismeretlen, véletlenszerűen válogatott emberállomány hogyan válik egy ütőképes, jég hátán is megélő, a kölcsönös bizalom hálójával sűrűn átszőtt, nyitott és befogadó közösséggé a szemünk láttára, sokkal erősebb tapasztalás, mint bármiféle szakmai tudás. Ha ezt itthon, kevésbé elszigetelt, kevésbé egzotikus, kevésbé látványos környezetben, körülményektől, helytől és időtől függetlenül is létre tudjuk hozni, akkor olyan értéket sikerül hazahozni, amiért érdemes volt Csoma nyomába eredni. Ennek első kísérlete az Erasmus Plus program keretében hamarosan el is kezdődhet, az Alapítvány első hazai projektjeként."

Csoma lábnyomában

2023-ban lesz kétszáz éve, hogy Kőrösi Csoma Sándor megérkezett erre a vidékre. "Egy szegény árva magyar pénz és taps nélkül" kereste arrafelé a magyarság bölcsőjét. És két évszázaddal később ismét feltűntek magyarok a régióban – sokan vannak, a pénz és taps sem kerülte el őket. A Csoma Szobája megmentett egy értékes darabot a magyar kultúrtörténelemből, hidat építve a jelenünk és a múltunk közé, kétszáz év elteltével tisztelegve egy kivételes, saját korában méltatlanul alábecsült géniusz előtt.

Tartoztunk ennyivel, és Irimiás Balázséknak és több száz önkéntesnek köszönhetően méltó módon sikerült fejet hajtanunk a nyelvtudós emléke előtt.

Kétségtelen, hogy a Csoma Szobája története még messze van attól, hogy pontot tegyünk a végére. 2007-ben egy mindössze egy-két éves programnak indult, nagyon röviden megfogalmazható küldetéssel. Az épület felújítása után azonban új célokat tűztek ki maguk elé, rádiuszában szélesebbet, hatásában komplexebbet. Kiléptek Csoma egykori aprócska, alacsony mennyezetű szobájából, új működési területük Ladakh kopár, vad tája és a rajta élő emberek. Emellett úgy fest, hogy Ázsia után Európában is megvetik a lábukat. A pandémia ugyan egy időre lelassíthatta a szervezetet, de a magunk részéről biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan újabb izgalmas projektek kapcsán hallhatunk róluk.

Körösi Csoma Ladakhban

Az erdélyi származású tudós 1823. június 26-án érkezett Zanglába az akkori király engedélyével. A palotában egy tibeti láma, Szangje Puncog segítségével megalkotott egy harmincezer szavas szójegyzéket. Ez a szöveg jelentette az alapját a később Kalkuttában befejezett tibeti–angol szótárának, amellyel a történelemben elsőként kapcsolta össze a buddhista királyság több ezer éves, gigantikus szellemi örökségét a nyugattal. Csoma több mint egy év után, 1824 októberében elhagyta Zanglát, még hét éven át bővítette a szójegyzékét Ladakh különböző pontjain.

(A cikk megjelent a Roadster magazin 6. számában)

iskola | Irimiás Balázs | ladakh | india | csoma szobája