Close
Egyedül vagy közösségben megy jobban a munka?

Egyedül vagy közösségben megy jobban a munka?

A szabadúszók állandó dilemmájára talán soha nem lesz megoldás.

Több mint tíz éve dolgozom szabadúszóként, és időről időre felteszem magamnak a kérdést, vajon egyedül vagy közösségben forognak-e jobban az agytekervények. Az elmúlt években olyannyira megszoktam, hogy csak ülök a kanapén és teljes nyugalomban foglalkozhatok az aktuális feladataimmal, hogy kifejezetten furcsa belegondolni, mi lenne, ha többen is legyeskednének körülöttem alkotás közben.

Amikor gimnazista voltam, de már pontosan tudtam, hogy felnőttként újságírással szeretnék foglalkozni, élt a fejemben egy nagyon idealisztikus kép, miszerint otthon, takaróba bugyolálva, egy pohár borral vagy teával a kezemben fogok magvas gondolatokat papírra vetni. Akkoriban egy az egyben a Szex és New York című sorozatból ismert Carrie Bradshaw-minta volt előttem, és meg voltam róla győződve, hogy akkor leszek pályám csúcsán, amikor ugyanolyan életformát élhetek majd, mint ő.

Vagyis, hogy egész nap társasági életet élek, vásárolgatok, majd az élettapasztalataimat írom meg cikkek formájában, mondjuk úgy heti kétszer a laptop elé ülve, és persze akkor is olyan játszi könnyedséggel, ahogy egyébként szerintem lehetetlen elkapni a gondolatokat.

Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta életmód nem mindenkinek adatik meg a szakmában. Gyakornokként nyaranta szerkesztőségeknél dolgoztam, és bevallom, amikor nap mint nap, még a jól megérdemelt nyári szünetben is korán kellett kelni, hogy reggel nyolcra beérjek, elég rendesen elment a kedvem az egésztől. Aztán jöttek a helyszíni tudósítások, amikor nem volt apelláta, menni kellett a városi pingpongbajnokságtól elkezdve az önkormányzat következő üléséig, később, a divatmagazinos időkben pedig több tucatnyi rövid cikket kellett gyártani, futószalagszerűen.

Mivel nagyon fiatal voltam, gyakran megfordult a fejemben, talán mégsem ez az én utam, és igen, kipróbáltam, de most már vagy másik elágazásra lépek rá, vagy megpróbálom megteremteni magamnak a vágyott munkastílust.

Aztán egyszer csak úgy hozta az élet, hogy több helyen is rábólintottak az otthoni munkavégzésre, ezért nem hagytam az abba az írást. Szerencsére.

Imádtam, hogy nem kellett minden egyes nap időre kelnem, és akkor fogtam hozzá a megírandó témáknak, amikor épp úgy hozta a kedvem – no persze határidőket betartva.

Egy darabig nagyon élveztem a magányos munkát, de aztán egyre jobban begubóztam, és szinte kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy egyszer majd közösségben kell ugyanezt csinálnom. Úgy éreztem, hogy ebből a kényelemből és önmagamra utaltságból nincs kiút, és ez bizony veszélyes lehet.

Így hát szépen lassan visszavezettem magam a közösségi létbe, de úgy, hogy közben mégis egyedül alkothattam. Eleinte kávézókban, teázókban húztam meg magam, ahol gyakran futottam bele ismerősökbe, vagy épp az ott dolgozókkal alakítottam ki jó kapcsolatot, így mindig volt egy kis szociális pihenőidő az állandó klaviatúra-püfölés közben.

Amikor már bátrabbá váltam, kipróbáltam két co-working irodát is, ami azért egy fokkal hivatalosabb közege volt az egyedül, de mégis együtt dolgozásnak.

Manapság elárasztanak minket a co-előtagok. Co-working, co-living, co-housing, és ez nem is csoda. Sajnos évről évre egyre magasabb arányban találunk a társadalmunkban lelki betegségekkel szenvedőket, különösképpen szorongó, depressziós és kórosan lehangolt embereket. Persze mindenkinél teljesen egyéni ezek kialakulásának az oka, az viszont több tanulmányból is egyértelműen látszik, hogy az embertársainktól való elszigetelődés első számú tényező a folyamatban. Kevesebbet beszélgetünk, kevesebbet találkozunk egymással, az online terekben éljük a szociális életünket, és egyre többen vagyunk, akik magányosan dolgoznak, még azt az egyetlen kapaszkodót is elvágva magunktól, hogy legalább a napi kötelező munkaórákat közösségben tölthetjük. A közösségi irodák, terek és lakóházak ez ellen szeretnének tenni, ami nagyon is becsülendő – de vajon működik is?

Amikor néhány éve sorra jelentek meg a co-working irodák, én is azok között voltam, akik kapva kaptak a lehetőségen, és már rohantam is, hogy megnézzem magamnak.

Eleinte ugyanolyan érzésem volt, mintha egy kávézóban lennék, csak sokkal nagyobb csend borult a helyiségre, és mindenki előtt ott volt egy laptop vagy valamilyen munkaeszköz. Néhány alkalommal megfordultam a helyen, de aztán kissé frusztrálóvá vált, amikor egyre többen telefontáltak egyszerre, teljesen más ügyekben; amikor a szomszéd asztalnál ülve egy tőlem teljesen független videóhívásba csöppentem, és egy idő után már nem tudtam a saját gondolataimra figyelni. A következő helyen szinte teljesen ugyanez volt a probléma, de mivel ott már több, egymást ismerő ember is ült egymás mellett, grátiszban egy-két nem kívánt konfliktusnak is szemtanúja lehettem.

Fogtam magam, és visszatértem az otthoni munkához, és a mai napig ezt az életformát követem, de őszinte leszek: legtöbbször már nem élvezem.

Még ha sok kellemetlenséggel is járt az, hogy közösségi irodában írogattam, nem éreztem magam annyira magányosnak, és a legjobb gondolatok is hamarabb rám találtak, annyi impulzus és inspiráció ért. Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak volt egy kis nyüzsgés, egy kis beszélgetés, amire szerintem mindenkinek szüksége van azonkívül is, hogy a párjával, a lakótársával beszélget, vagy egy-egy hétvégi bulin interakcióba kerül másokkal.

Most már tudom, milyen Carrie Bradshaw-nak lenni – részben –, és egyáltalán nem olyan jó, ahogy azt tinédzserként elképzeltem. Egy kreatív munkához is kell a társaság, de persze az sem jó, ha teljesen elveszünk mások jelenlétében. Talán itt is a középutat kellene megtalálni: néhány nap egyedül, néhány nap co-working, de ahogy Dosztojevszkij mondta: “Teljesen kiegyensúlyozott ember alig van, ez kétségtelen, sok tízezer, vagy talán százezer között egy ha akad…”

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)

Megjelent a legújabb Roadster magazin!
Ismét egy magazin azoknak, akik szerint nem arra születtünk, hogy a négy fal között üljünk, akik szerint az élet olyasmi, amit nagykanállal kell fogyasztani és amiből sosem lehet elég. 170 oldalnyi friss, színes és energiával teli kontent felfedezőknek, kalandoroknak, inspirációt keresőknek mindarról, ami miatt érdemes nekivágni a világnak. Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazint.
Close

Iratkozz fel a hírlevelünkre!

Iratkozz fel a Roadster hírlevelére, hogy mindig értesülj a legizgalmasabb hírekről, sztorikról és véleményekről az utazás, a dizájn és a gasztronómia világából!
Feliratkozom