Ha már nincs feletted ember, saját magadat kell legyőznöd – Ezért futnak a felsővezetők

Március az extrém sportok hava itt, a Roadsteren, s bár a futás nem minden esetben tagja ennek a halmaznak, nyugodtan nevezhetjük extrém teljesítménynek, ha valaki évente több maratonon rajthoz áll (és be is fejezi). Az alábbiakban olyan történeket mesélünk el, melynek vezető pozícióban lévő főszereplői a posztjuk adta nehézség ellensúlyozására – ide tartozik például az elismerés alacsony szintje –, a sport adta keretek között találtak lehetőséget lelki egyensúlyuk helyrebillentésére.

Létezik egy olyan kifejezés, hogy felsővezetői magány. Egy magas beosztásban dolgozó, emberek megélhetéséért felelő vezér legtöbbször komoly nyomás alatt kénytelen teljesíteni; az állandó győzelmi kényszer érzelmileg és szellemileg is leterheli. Nem nagyon tud kire támaszkodni, miközben alig-alig jutnak neki dicsérő szavak, mert igazából nincs kitől kapnia. Ilyenkor valamiféle kapaszkodót próbál keresni az életben, hogy egyrészt a mindennapos stresszel járó gőzt kiereszthesse, másrészt vágyakozik az elismerést jelentő vállveregetésre is.

A feszes, daráló munka egy idő után nem mindenkinek ad sikerélményt, ha valaki a diagram előtt büszkén állva az elvárt számokat hozni tudja, maximum a bónuszjuttatás okozhat átmeneti boldogságot.

Egy felsővezető inkább adja a tanácsot, mintsem kapja, és nem nagyon tud kihez fordulni cégen belül, ha szükségét érzi; nincs kollégája, csak beosztottja, akinek értelemszerűen nem mondhatja el a problémáját.

Sokan a sportban találják meg a visszacsatolást, hiszen mozogni könnyű, plusz ami ennél is fontosabb: piaci és politikai ellenfelek helyett az órával és önmagával kell versenyezniük.

Mit ad a sport? Miért a sport?

Ezen elmélet mentén végzett kutatást dr. Bíró Kata, az Egotrip OD Kft. vezető fejlesztője, és egyben tanácsadóként, trénerként, coachként, továbbá a Budapesti Corvinus Egyetemen félállású adjunktusként dolgozó munkatársa Beck Péter trénerrel, tanácsadóval, az Egotrip ügyvezetőjével. A páros szervezetfejlesztői munkája során megfigyelte, hogy egyre több felsővezető fordul az intenzív vagy a versenyszerű sportolás felé – innen jött az ötlet, hogy megnézzék, miért történik, ez és milyen jellegű motivációk állnak a nagy elhatározások mögött. Dr. Bíró abból írta a PhD-ját, hogy lehet-e önmegvalósítani a munkahelyen, és miért nem, tehát sorra vette a gátlótényezőket (a szervezeti jellemzőktől kezdve, a megterhelő munkán át a beosztotti bizonytalanságig), majd megvizsgálta, hogyan kapcsolódik mindez a magasabb beosztásúak önmegvalósításához, és mit ad hozzá a sport.

– "Első lépésként egy kutatási kérdésben megfogalmaztuk: milyen szerepet tölt be a felsővezetői létben a versenyszerű vagy intenzív sportolás? Ezt követően kimondtuk, hogy ez valószínűleg valamiféle válasz lehet a vezetői magányosságra. Egy közösségi oldalon meghirdettük a projektet interjúalanyokat keresve, majd a tizenkét jelentkezővel interjút készítettünk. Fontos tudni, hogy nem reprezentatív kutatást végeztünk, hanem különböző lehetséges eseteket vizsgáltunk meg, hogy milyen esetek vannak, az irányította a figyelmünket.

A beszélgetések lezárultával elemeztük az elmondottakat, majd megmutattuk a résztvevőknek, végül egyénre, munkakörre, szervezetre bontva összegeztünk. A végeredmény megmutatta, hogy a felsővezetői létben szereplők (számos más kielégítetlen szükségletük mellett) sokszor nem kapják meg a kellő mennyiségű pozitív visszacsatolást sem. A vezetői posztból érkező érdek vagy értéksérüléseket kompenzálhatja a sport" – árulja el a tudományos hátteret dr. Bíró Kata.

– "A végeredmény számos érdekességet tartogatott, például a kutatásban szereplők szinte mindegyike egyéni sportágban törekedett önmegvalósításban (általában a futásban vagy a triatlonban), csapatsportba senki sem szállt be, pontosabban, ha páros versenyzést vagy az agilityt ide vesszük, akkor igen” – teszi még hozzá Beck Péter.

Katát és Pétert inkább a kíváncsiság vezérelte, és a személyes történeteket szerették volna hallani feltevéseiket bizonyítása helyett.

A kutatás során bőven érték őket meglepetések, például nem gondolták, hogy az említett egyéni sportágak ekkora túlsúlyban lesznek.

Az alanyok többsége a futásban, az úszásban, a kerékpározásban vagy a teniszben keresett és talált menedéket.

Az igazi élményt inkább a felkészülés jelenti

Nagy Gergely a Player (és egy ideje a Roadster) ügyvezetőjeként hobbifutóból lett Ironman. Évekkel ezelőtt szemberöhögte volna azt az embert, aki előre látja a jövőjét, és közli vele, hogy hamarosan rajthoz áll egy maratonon. Aztán valahogy egy előadáson kötött ki, ami mindent megváltoztatott.

– "A BMW futócsapatot indított pár évvel ezelőtt tavasszal, hogy felkészítse a versenyzőket az őszi frankfurti maratonra. Eszem ágában sem volt részt venni rajta, de gondoltam, meghallgatom, hátha érnek új impulzusok. Olyan jó dolgokat mondtak, hogy azonnal megjött a kedvem, és nyomban éreztem: ez a maratoni táv teljesíthető. Két hét volt hátra az akkori Vivicittáig, úgyhogy kitaláltam, lefutom a maratont, amihez ideális felkészítő lehet ez a verseny. Jól hangzott a fejemben, de aztán a Vivicitta félmaratoni távjának tizenhetedik kilométerén teljesen elkészültem az erőmmel, és megszégyenülve sétáltam át a Margit hídon, hogy aztán az utolsó métereken összeszedve magam, bekocogjak a célba. Borzasztó élmény volt az egész. Nem készültem fel rendesen, a cipőválasztásom is rosszul sült el. Viszont rájöttem, ha komolyak a szándékaim az októberi frankfurti versenyt illetően, megfelelő edzésmunka és ruházat kell hozzá. Rászántam fél évet, és végül az első maratonosok négyórás lélektani határán belül sikerült teljesítenem a távot.”

Gergő életét nagyban megváltoztatta az a bizonyos felkészítő, ahol látott egy plakátot is, ami remekül reprezentálja a futáshoz való hozzáállását:

– "Nem konkrétan a negyvenkét kilométer teljesítése a cél, hanem az út a lényeg: az edzések, a közös hétvégi futások. Az igazi élményt az odáig vezető lépések adják. Maga a verseny segít eligazodni, tudod, hogy mire készülsz."

Tizenegy (!) lefutott maraton után úgy érezte, nem tud sokkal jobb időt a három óra huszonnyolc perces egyéni csúcsánál, ezért másfelé kezdett el nézelődni. Vett egy kerékpárt, és elment a triatlon irányába, motivációs célként pedig az Ironmant jelölte ki. Bár a három sportág közül a kerékpár számított a gyenge pontjának, tavaly teljesítette a tizenkét és tizenhárom óra közé belőtt célt, így vasembernek mondhatja magát.

– "Az egészben van egy olyan típusú szenvedély, ami motivál, vagy teljesen új szituációkat eredményez az életben. Nyaralásnál már teljesen normális dolog, hogy futócipőt is pakolok a bőröndbe, és felderítem, hol lehet majd futni. Ugyanígy vagyok a bringával is: Mallorcát vagy Malagát sokkal izgalmasabb autó helyett biciklivel felfedezni, mert az ötven-hatvan kilométeres tekerések során más oldaláról ismerem meg a világot. A rendszeres mozgás olyan életformává válik, hogy az ember függő lesz, és egyre többet akarja csinálni, ettől pedig jól érzi magát."

Visszatérő témaként a feedback Nagy Gergőnél is előkerült. – "A versenyeken kapott azonnali visszajelzések nagyon fontosak, és jó érzéssel töltenek el. Magamnak okozok örömöt azzal, ha egy adott versenynek konkrét célkitűzéssel indulok neki, és aztán figyelem, hogyan teljesítek magamhoz vagy a többiekhez képest. Vannak ebben sokat segítő és hasznos alkalmazások is: például ha a Hármashatár-hegyen lefutok egy bizonyos távot, és az appon keresztül látom, mások is így tettek, akkor össze tudom hasonlítani az eredményemet a többiekével. Ha enyém a legjobb idő, az nagyszerű érzés. Az elején a futás öröméért csináltam, miközben eljutottak hozzám olyan hírek, hogy többen direkt engem akartak legyőzni, amit persze észre se vettem."

Egy edzői dicséret az egész napot megnyomja

Martis István a Profession.hu álláskereső portál ügyvezetője. Régóta fut már, bár kezdetben nem igazán vette komolyan.

A fordulópontot egy ismerősének sikeres maraton-teljesítéséről szóló Facebook-posztja jelentette, ami után úgy érezte, neki is meg kell tennie ezt.

Mielőtt belevágott volna a küldetésbe, félmaratonnal hangolt a nagy kihívásra. Azóta az élete része lett a futás: a hétfői pihenőnap kivételével mindennap felveszi a futócipőjét, de mellette jelentős távokat úszik és kerékpározik is.

A tanulmányban taglaltakkal maximálisan egyetért: – "Amit a munkám során ebben a beosztásban nem kapok meg, azokért kárpótolnak a sportban elért visszajelzések. A tulajdonostól ugyan érkezik pozitív megerősítés arról, hogy jól mennek a dolgok, de legjobb esetben évente egyszer, és maga a feedback a cégnek szól, nem konkrétan a személyemnek. Ezzel szemben például az egyik legutóbbi reggeli foglalkozáson megdicsért az edzőm, ami akkora pozitív löketet adott, hogy az egész napomat feldobta. Igen, többek között az ilyen visszacsatolásokért is megéri csinálni, illetve itt egyértelmű, hogy kizárólag minden rajtam múlik."

Regényt lehetne írni arról, mit ad a futás

A Használtautó és Jófogás ügyvezetőjeként dolgozó Palocsay Géza nagyjából tizenkét esztendeje vágott bele a sportolásba, és rögtön egymást követték az életében a kihívások; folyamatosan ment előre, hogyan tudna még többet és jobban teljesíteni. Fokozatosan tűzte ki maga elé a kipipálandó célokat: tíz kilométer, félmaraton, klasszikus maraton, Balaton-kerülés. Miután mindegyiket kihúzta a listáról, új motivációkat keresve rátalált a triatlonra. A középtávval kezdett, majd a teljes versenypenzum következett, tavaly pedig már elindult az összes hazai versenyen.

Martis Istvánhoz hasonlóan úgy véli, kizárólag rajta múlik, sikerül-e teljesíteni a saját maga által elvártakat.

– "Amennyi munkát belefektetsz, annyit tudsz kivenni belőle. Más élethelyzetben ez nem mindig van így. Tiszta, korrekt visszajelzéseket kapok, és egyedül rajtam áll, mennyit teszek bele."

Simonyi Balázs, filmrendező, futó 27 évesen, a depresszióval küzdve kezdett el futni: – "Nem akartam alkoholhoz meg drogokhoz nyúlni, viszont valamin változtatnom kellett – mondja, majd kiderül, hogy egyedül vágott neki a futásnak, ami többek között az egyszerűségével fogta meg.  – Nem kell semmi különös hozzá, csak elkezded, és minden jön magától. Mindent meg lehet találni benne: aki elvonulna a természetbe, az futhat az erdőben, akár a városból kivillamosozva is, aki elmélyedni akar, körözhet egy atlétikai pályán, aki utál szervezni, az meg simán futhat betonon a városban. Lehet futni nyáron, és télen is a mínuszokban, variálható a távolság, a sebesség, a rászánt idő. Rendkívül demokratikus sport."

Ma már több tucat versenyt teljesített, (ultra)maratonokat futott, sőt triatlonedzői diplomát szerzett a Testnevelési Egyetemen. Nála nem divat a futás, nem egy versenyre akar felkészülni, hogy mutogathassa utána az emléklapot. Olyannyira igaz ez, hogy tizenegy éve, amikor elkezdett futni, még jelen volt benne a versenyszellem. Ma már egyáltalán nincs, mert "a győzelem nem minden, nem kell sem magaddal, sem mással versenyezni. Totálisan nem érdekel, hányadik leszek egy versenyen, amitől persze még lehetek második is, de egyáltalán nem ez mozgat."

Amikor arról kérdezzük, mit talált meg a futásban, amit másban nem, kibújik belőle a motivációs előadó. – "Erről egy regényt lehetne írni (sóhajt). Szabadságot, mozgástudatot, testtudatot, a teljesítmény objektív elismerését, kalandot. Olyanokat tapasztalhatsz meg, amit a való életben egyáltalán nem, szélsőséges dolgokat, holtpontokat, egyfajta tökéletes tisztaságot. És társakat is találsz, barátokat, közösséget, és nem érdekek mentén, hanem a közös szenvedély által."

Sumákolásnak helye nincs

A sportban minden belerakott munka megjelenik, az egész őszinte, és itt sumákolásnak nyomát sem találjuk. Amikor teljesítjük a kitűzött célt, azoktól kapunk visszajelzést, akik talán a legfontosabbak számunkra, vagyis a barátoktól és a családtól.

Ahogy a kutatásban szereplő alanyok egyike fogalmazott: "A sport valamiféle jóindulatú drog: ha ráharap az ember, nehéz elengedni. Annyira intenzív, hogy kevés olyan, hosszútávon fenntartható benyomás-élmény létezik, melyben ennyi folyamatosan pozitív visszajelzés érkezik."

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Tóth István, Unsplash)

corvinus egyetem | történet | egotrip | felsővezetők | visszacsatolás