Ilyen autó a tömegcsökkentős, hatékonyságnövelős, turbós, hibrides korszakban nem is létezhetne. De egyelőre létezik, és manapság ritka élményt nyújt.
Rejtély, miért van ilyen kevés a Mustang az utakon. Mindenhol elfér (ahol egy tetszőleges tömegközlekedési jármű), szinte bárhol képes megfordulni (ahol egy pótkocsis IFA is), néma csendben lehet vele haladni (kikapcsolt motorral), de még járó V8-assal sem fogyaszt hat liternél többet százon (sík területen, 80 km/h sebességgel, tízes fokozatban). Belül kellően tágas (két személynek), igazi prémiumautó benyomását kelti (annak, aki nem ült még igazi prémiumautóban), finom, érzékeny szerkezet (akár egy traktor), és nem kelt feltűnést sem (ahol nincsenek emberek, vagy ahol mindenki több száz lóerős sportkocsival jár).
Az első Roadster-cikkek között szerepelt a Mustangról írt teszt, most megint itt egy, és bár látszólag annyi a különbség, hogy ez Fury Orange nevű narancssárga, az pedig valamivel pirosabb volt, ennél árnyaltabb a helyzet.
Azóta frissítették a 2014-ben bemutatott modellt, bár ez elsőre csak annak tűnik fel, aki a filmeket sem tudja rendesen élvezni, mert rögtön észreveszi, hogy a főszereplő előtt lévő pohárban egyik pillanatról a másikra, ivás nélkül csökkent a folyadékszint. Ő kiszúrja majd, hogy kicsit bonyolultabb formájúak az első fényszórók és alattuk az irányjelző-ködlámpa egység, légbeömlőket vágtak az alacsonyabbra épített motorháztetőbe, hátul is változott valamelyest a lámpa, és színrefújt helyett fekete lett a diffúzor.
Apróságok, szerencsére. A Ford ezzel a generációval, ezzel a formával és műszaki tartalommal talált rá végre a Tökéletes Mustang receptjére – amit egészen rettenetes időszakokon keresztül keresett –, és véletlenül sem akarták összetevők variálásával elrontani azt.
A Tökéletes Mustang nem selyembe csomagolt high-tech, nem vagányra dizájnolt primitív mechanika, hanem vállalható műszaki tartalom egy európai szinten drabális karosszériában, nyers, élvezetes működéssel, korunkban már ritkaságszámba menő, minden bizonnyal hamarosan kivesző motorépítési móddal, és jóbaráti árcédulával.
Bizony, ez a Mustang is ilyen – ha a szívó V8-as motort választjuk.
Nem mintha a másik lehetőség, a 2,3 literes, ikerturbós EcoBoost motor 290 lóereje kellemetlenül kevés lenne, vagy az öt másodperc körüli gyorsulása bántóan sok, csak hát az négyhengeres. Rengeteg autótípusnál ez nem számít, vannak azonban olyan egyensúlyi helyzetek a világban és az autóiparban, amelyekből nem célszerű kibillenni. A kéttagú vonósnégyes, az alkoholmentes sör, a csak sajtos sajtos-tejfölös lángos és a négyhengeres Mustang nem az igazi.
A V8-as viszont… Úgy indul be, hogy az ember örömében legszívesebben felordítana. Olyan nagy feltűnést nem is keltene ezzel, mert nem nagyon lehetne hallani a motortól, és a változtatható hangerejű kipufogótól – amely így, normál módban is képes egy lakótömbnyi állampolgárral tudatni, hogy éppen egy ötliteres benzinmotor működésének gázai haladnak át rajta.
Mit érzékel ebből a mennydörgésből a vezető? Mindent. Az ötliteres Mustang GT nem óvja meg az utasait – a törésteszten sem túlságosan, de most nem erről van szó –, tökéletesen hallani mindazt az akusztikai csodát, amit a technika kiereszt magából, történelmi bűn lett volna, ha ezt mindenféle zajcsillapítókkal megvonják az emberektől.
A Mustang GT-nél nem egyértelmű, hogy a hang és a mozgás közül melyik az alapvetőbb, és melyik a másik kísérőjelensége, az viszont biztos, hogy szólni kell a dinamikáról is. Gázadásra ugyanis nemcsak a hangfegyver kezd intenzívebben pusztítani, hanem a kocsi is elemi erővel indul el a horizont felé, a tízgangos automata váltó simán visszavált akár öt-hat fokozatot is, a vezető pedig örülhet a mérnöki bravúrnak, hogy a kupé úgy csóválja a fenekét viszonylag nagy sebességnél is, hogy közben tökéletesen uralható akár egy pályanapoktól távol fejlődött halandó számára is.
Bár nem hittem volna, hogy 2018-ban még belefuthatok olyan újautó-katalógusba, amelyben egy tizenmillió forintos személyautónál kiemelik, hogy független a hátsókerék-felfüggesztése – néhány éve bizony a Mustang még az autóipari középkorból ránk maradt merev tengelyes megoldást alkalmazta –, a frissítéssel a kocsi megérkezett napjainkba.
Órák helyett tizenkét colos monitor van a kormány mögött, testre szabható megjelenéssel, plusz pénzért MagneRide futómű tapaszthatja az útra a kasznit, lehet hűthető ülést kérni – miközben ragaszkodnak a szívó V8-ashoz, ami környezetvédelmi és gazdaságossági okokból egyre komolyabb kiállásnak számít az igazi, amerikai életérzés és élmény mellett.
Éljük át, amíg tehetjük!
Ez is érdekelhet:
teszt | v8 | ford mustang | ford mustang gt | nagy sztori | ford
Merész kampánnyal robban be a Reebok új kollekciója
A modern luxus nyomában a Range Roverrel

Megérkezett a tél, már ki lehet csomagolni a Roadster legújabb, sorrendben 18. lapszámát. Mit találunk benne? A Costa Smeralda fedélzetén kipróbáljuk, milyen az élet egy tengerjárón Barcelona és Nápoly között. Ellátogatunk a luxusipar nagyágyúival dolgozó Edinas Paper kőbányai műhelyébe, megmutatjuk, milyen finomságokkal lehet átvészelni a hideg hónapokat, és megismerkedünk a római Palazzo Talìával is, amelyet az olasz rendezőzseni, Luca Guadagnino álmodott meg. Aktuális számunkban is rengeteg izgalmas helyszín bukkan fel: ilyen a kanadai Yukon vidék, az Amalfi-part, a Côte d’Azur-on kipróbáltuk, milyen az új Audi S5. Északabbra is elkalandoztunk: a lapszám talán legszimpatikusabb szereplője az a négy norvég fiatal, akik egy elhagyatott halfeldolgozó üzemet alakították át a skandináv ország és talán Európa legcoolabb pontjává. Ezen kívül bemutatunk öt divatbrandet, akiket érdemes követni, megvizsgáljuk, milyen volt az elmúlt száz évben a lejtők divatja és még ezen kívül is rengeteg izgalmas témánk van, de itt megállunk.
Megnézem, mert érdekel!