Franciaország déli részén, Montpellier-től 40 perces autóútra keletre fekszik az egyszerre archaikus és futurisztikus üdülőváros, La Grande-Motte. A közeli homokdűnékről elnevezett város piramis alakú, misztikus lakótömbökből áll, melyeket változatos növényzet díszít: fenyők, olajbogyók, nyárfák és ciprusok. De hogyan jött létre ez a sajátos város?
„Akár egy mesebeli vízió egy földről, amely pszichénk feltérképezetlen területeiről emelkedik ki, tele emlékekkel, képekkel, hangokkal, színekkel és történelemmel” – jellemezte nemrég Charly Broyez és Laurent Kronental a franciaországi üdülővárost, La Grande-Mottét. A két művész találó leírást adott, elvégre a település szokatlan környezetben idéz ősi motívumokat.
Ahogy számos európai ország, Franciaország is óriási növekedésnek indult a második világháború után. A Trente Glorieuses, azaz harminc dicsőséges év derekán, a 60-as, 70-es években született meg az igény a tömegturizmus kiszolgálni képes, olcsóbb, családbarát nyaralóövezetekre, amelyek az előkelőbb Côte d'Azur alternatíváját jelentik, másrészt otthon tarthatják az egyre inkább Spanyolországra kacsintgató nyaralókat.
Mi több, De Gaulle elnök meg is fordította volna a folyamatot, ezért egy grandiózus terv keretében olyan nyaralókat építtetett a Földközi-tenger partvonalán, amelyek egész Európából vonzzák turistákat; hat helyet jelöltek ki egy 180 kilométeres szakaszon, mindegyikért más-más építész felelt.
A Montpellier melletti La Grande-Mottét 1965-ben kezdték építeni a törökországi születésű, francia építész, Jean Balladur irányításával, egy egykori mocsár teljesen üres területén.
Balladur nem rettent meg a kihívástól, hogy egy egész várost tervezhet, ellenkezőleg, szintetizálta az őt érő legfontosabb hatásokat, a helyszín adottságait, és a nyaralófunkció követelményeit.
Hatott rá a Bauhaus mozgalom modernista esztétikája, Le Corbusier közösségi tervezési technikái, amelyeket az indiai Chandigarh-ban alkalmazott, és Oscar Niemeyer Brazíliavárosa, amelyet szintén a nulláról építettek fel.
De a legkülönösebb hatás mégis a mexikói Teotihuacan ősi piramisvárosa volt, ahová kevéssel a megbízás előtt utazott el Balladur.
Ezeket az eszméket gyúrta egybe az építész egy fehér betonstruktúrába, amely megfizethető szállást kínált 37 800 turista számára, de a nyaralók mellett bérlakások és kempingek és kiszolgáló-létesítmények is készültek.
A csonka piramisok számos szimbólumot hordoznak, ahol minden részlet jelent valamit. Nem véletlen ez az érzés: Balladur a városi szövetet is gondosan megtervezte, sőt az utcabútorokat, a lámpákat is. Különös gondot fordított a növényzetre, ma vegetáció borítja a város hetven százalékát, és már közel ötvenezer fát ültettek el a kezdetektől.
Mindez éles kontrasztban áll a környék száraz tájképeivel.
A piramis formát ez is indokolja: fokozatosan lassítja le a köddel, sóval és homokkal terhelt szeleket, így végül kedvező klímát teremt a fenyők, platánok és más fajok növekedéséhez. Másfelől a végtelen napozóteraszok alapvetésnek számítanak egy üdülővárosban.
Felépült tehát egy teljesen új város, ahol azonban közelebbről szemlélve feltárul formák, fények, textúrák, árnyékok egyedi kifejezése a domborműveken – elég a Fidji apartmanház erkélyeit és napellenzőit megnézni, amelyek formája a Kolumbusz előtti mexikói templomokra utal. A tengerparti Poséidon apartment elliptikusan domborodó erkélyei jellegzetes mintát hoznak létre két emeletre elosztva, a Palomino épületet arcformájú részletek díszítik. Nem véletlenül, ahogy Balladur mondta:
„Igyekeztem szimbolikus hátterekkel helyettesíteni a történelmi hiányokat. A megjelenésük a tudatalattinkba ősidők óta bevésődött archetipikus képekre utal, a sétálók és lakók pedig bújócskázhatnak ezekkel a mitikus támpontokkal.”
Balladur már akkor ügyelt a gyalogosokra a bringásokra: az utakon hat gyalogos híd ível át, így javítja a gyalogos-élményt, és elkülöníti őket az autóforgalomtól. Az építész férfi és női archetípusokra osztotta a városrészeket: Couchant például nőies környékként jellemezte, mint félkörök és kerek formák együttesét. Ez ellentétben áll a férfias, egyenes vonalakkal és szögletes piramisokkal teli Levant-tel. A központban, a kikötő mellett pedig a Grande Pyramide, a város egyik legjellegzetesebb épülete áll, amely 15 emeletes magasságával kapcsolatot teremt Couchant és Levant városrészek között, egyesítve a város eszméit.
Balladur a művészetet is a projekt szerves részének tekintette, ezért együttműködött három művésszel: Michèle Goalarddal, Albert Marchais-val és Joséphine Chevryvel, akik számos alkotást terveztek a közterekre, illetve közösségi funkciókat is: játszótereket, szökőkutakat, zuhanyzókat. A város megragadta a fentebb idézett művészek, Broyez és Kronental fantáziáját is, akik 2019 nyarától négy éven keresztül dokumentálták a helyszínt aprólékosan a nagyfelbontású kamerájukkal. Kerülték az emberábrázolást, és sok képet lőttek a kék órában. Kronental később úgy jellemezte a munkát a New York Timesnak, mint
„egy párhuzamos világ felfedezését, ahol nem tudjuk, hogy egy ősi civilizáció maradványait találtuk meg, vagy a jövőbe csöppentünk.”
Később a Wallpapernek azt mondták, a projekt minden egyes exponálásnál gazdagabb lett, és jobban megragadta a város lényegét: „Ez a hosszú távú megközelítés lehetővé tette számunkra a vizuális ábrázoláson túlmutató narratíva kidolgozását.”
Minden élményszerűsége ellenére a várost sokáig kritizálták, Balladurt az építésztársai is kiközösítették. Évtizedekbe telt, mire a növényzet az eredetileg megálmodott formájába került, és a nagyközönség, valamint a szakma is igazán megszerette.
2010-ben a francia kulturális minisztérium hivatalosan elismerte a La Grande-Motte-ot, mint a „Kiváló kortárs építészet” helyét, mi több, első városként kapta meg ezt a címet. Az üdülőhely ma is vonzza a turistákat, és ezt nemcsak a tengerrel a teszi, hanem az egyedülálló építészeti élményeivel is, ahol a formák, minták, textúrák és a változatos növényfajták harmonikus keveréke az emberi érzékelést előtérbe helyező építészetről tanúskodik.
La Grande-Motte hasonlít az „Európa legszebb csúnya városai” közé beválasztott Le Havre-re is, amennyiben azt bár nem nulláról, de a második világháború pusztítása után kellett felépíteni, és ahol jófajta modern építészettel teremtették meg egy azóta is újabb és újabb landmark épületekkel gyarapodó város alapjait. Ráadásul Le Havre (újra)építészét, Auguste Perret-t ugyanúgy csak évtizedek múltával ismerték el, mint Balladurt.
(Forrás: ArchDaily, fotók: GettyImages)
tengerpart | La Grande Motte | franciaország | montpellier | nagy sztori | város
Egy jó tervhez is kellhet több perspektíva
–
Sulciová Silvia interjú
Skót nyár a ködös budapesti belvárosban – Ilyen a 2023-as év whiskyje
![](https://roadster.hu/uploads/2024/12/roadster-18-promo.jpg)
Megérkezett a tél, már ki lehet csomagolni a Roadster legújabb, sorrendben 18. lapszámát. Mit találunk benne? A Costa Smeralda fedélzetén kipróbáljuk, milyen az élet egy tengerjárón Barcelona és Nápoly között. Ellátogatunk a luxusipar nagyágyúival dolgozó Edinas Paper kőbányai műhelyébe, megmutatjuk, milyen finomságokkal lehet átvészelni a hideg hónapokat, és megismerkedünk a római Palazzo Talìával is, amelyet az olasz rendezőzseni, Luca Guadagnino álmodott meg. Aktuális számunkban is rengeteg izgalmas helyszín bukkan fel: ilyen a kanadai Yukon vidék, az Amalfi-part, a Côte d’Azur-on kipróbáltuk, milyen az új Audi S5. Északabbra is elkalandoztunk: a lapszám talán legszimpatikusabb szereplője az a négy norvég fiatal, akik egy elhagyatott halfeldolgozó üzemet alakították át a skandináv ország és talán Európa legcoolabb pontjává. Ezen kívül bemutatunk öt divatbrandet, akiket érdemes követni, megvizsgáljuk, milyen volt az elmúlt száz évben a lejtők divatja és még ezen kívül is rengeteg izgalmas témánk van, de itt megállunk.
Megnézem, mert érdekel!