Háromszor nyert Wimbledont, de egy póló miatt ismert a neve

A II. világháború előtt Angliában a tenisz a felső és a felső középosztály sportjának számított, az Észak-Angliából Londonba költöző Perry család nem tartozott a kiváltságos társadalmi elitbe. A harmincas években Lady Di sztorija még egy arisztokratikus science fictionben is elképzelhetetlen fordulat lett volna, így Fred Perry hiába számított a teniszpályák enfant terrible-jének és egyik első modern értelemben vett szupersztárjának, a láthatatlan, de szigorú kasztrendszernek megfelelően sohasem fogadták el igazán, még sikerei csúcsán sem. Nem volt a legbriliánsabb teniszező, nem volt népszerű és hosszú-hosszú évekig nem ismerték el, mégis olyan örökséget épített, amely kevés sportolónak sikerült.

Outsider teniszütővel

Az 1908-ban Stockportban született Fred Perry apja szövőmunkás volt, aki később belépett egy baloldali pártba, és az I. világháború után a nyugat-londoni Ealingbe költöztek. Perry akkoriban kezdett pingpongozni, és olyannyira tehetségesnek mutatkozott, hogy 19 évesen megnyerte az asztalitenisz világbajnokságot. A legenda szerint az eastbourne-i Devonshire Park környékén sétált az apjával, ahol éppen egy tenisztorna zajlott. A mérkőzések nem érdekelték, a parkolóban álló drága sportautók, Rolls-Royce-ok, Humberek, Austinok, Bentleyk már sokkal inkább. Amikor megkérdezte az apjától, hogy kik a tulajdonosok, az apja azt felelte, hogy a teniszjátékosok.

– Akkor én is teniszezni fogok – jelentette ki Perry.

Perry egy teljes nyáron át gyakorolt, az intenzív edzés csak akkor szakadt meg, amikor elveszítette az édesanyját. Az apja azonban meglátta benne a tehetséget, és beleegyezett abba, hogy a fia otthagyja az állását, és egy évig finanszírozza az edzéseit. Az alapelv ugyanaz volt: egy ütővel kellett vissszaütni a labdát a hálón túlra, és noha a paradigmaváltás időbe telt, a karrierje végül kirobbanóan indult. 1934 és 1936 között zsinórban háromszor nyerte meg a wimbledoni tornát, az utolsó döntője Von Cramm báró ellen kevesebb mint 45 percig tartott, ami a 20. század legrövidebb döntőjeként vonult be a történelemkönyvekbe. A brit arisztokráciának nem tetszett, hogy egy velük egy rangban állót – még ha német is – egy munkáscsaládból származó polgár győzött le. Perry a meccs után véletlenül meghallotta az egyik wimbledoni bíró véleményét, aki szerint „nem a legjobb játékos nyerte a tornát”.

„Csak egyféle igazi arisztokrácia létezik… és ez a szenvedélyes lelkek arisztokráciája!
Tennessee Williams

Advantage Perry

A harmincas években a füves pályás tenisz világában Anglia egyeduralkodónak számított, elsősorban Perrynek köszönhetően, aki a korszak Federerjeként zsinórban nyerte a címeket és az akkor legfontosabb trófeának számító Davis-kupát. Ha nem is fogadták be maguk közé, úgy döntött, saját játékukban fogja felmosni velük a salakos és füves pályákat. Amikor 1934-ben az ausztrál Jack Crawford ellen megnyerte a wimbledoni tornát, az amerikai újságok megjegyezték, milyen hűvös maradt a közönség, annak ellenére, hogy egy honfitársuk emelhette a magasba a trófeát.

Perry valóban nem illett a korszak teniszjátékosairól alkotott ideálba, nem a megfelelő társadalmi osztályba született, nem fogadta meg a tanácsokat, gyakran tett megjegyzéseket az ellenfeleire, nem rejtette véka alá ambícióit, és azt sem, hogy pénzt szeretne keresni a sporttal – ez pedig szintén nem passzolt a felső osztály gentleman-képébe. Az arisztokraták szerint ugyanis egy igazi úriember csak a játék öröméért játszik, és semmiképpen sem olyan polgárságot lázban tartó fogalmakért, mint a pénz. Ez a filozófia határozta meg a viktoriánus éra sportéletét, és ehhez ragaszkodott a Lawn Tennis Association szervezett, amellyel Perry számtalanszor összeütközésbe került. Amikor 1936-ban Perry profi játékos lett, a brit teniszközösség valósággal kitaszította magából. Ettől kezdve főként amerikai pénzdíjas tornákon vett részt, az amatőröknek fenntartott Davis-kupán és Wimbledonban nem játszhatott többet.

Perry, a playboy

Ha a felső osztály nem is kedvelte, a társadalom egyéb rétegeit és a világsajtót nagyon is foglalkoztatta Perry élete. A pályán kívüli életével bőven adott témát az újságoknak, akik úgy tálalták őt, mint a 30-as évek egyik legünnepeltebb agglegényét. Perrynek a színésznők voltak a gyengéi, viszonya volt Marlene Dietrichhel, összeházasodott az angol filmsztárral, Helen Vinsonnal, de a házasságuk véget ért, amikor Perry Amerikába költözött. 1941-ben elvette a modell Sandra Breaux-t, ám a frigy majdnem addig tartott, mint egy hosszabb teniszmeccs. A harmadik feleségét 1945-ben vette el, de a hölgy alkoholproblémái miatt ez a házasság is hamar véget ért. A negyedik feleségével, Barbara Rise Friedmannal azonban negyven évig kitartottak egymás mellett.

Egy kortárs újságíró szerint Perry annyira jól nézett ki, hogy „ha megjelent egy partin, a hollywoodi színészek Nevadáig menekültek”.

A színésznők viszont nem tettek így. A házasságok közben Dietrich mellett fél Hollywooddal randizott, kezdve Jean Harlow-val, Loretta Younggal és Bette Davisszel – ami mai értelemben véve olyasmi, mintha valaki a szeretői között tudná Jennifer Lawrence-t, Emma Stone-t és Julia Robertst, és ez még Leonardo DiCaprio-mércével mérve is megsüvegelendő teljesítmény. Nem véletlen, hogy az RKO filmstúdió 100 ezer dolláros, két filmre szóló szerződést kínált neki, de az együttműködésből végül nem lett semmi.

A brand

A Fred Perry brand megszületése úgy hangzik, mint egy nagyon rosszul elmesélt történet, amit egy fantázia nélküli, eldugott német falu plébánosa talált ki. A negyvenes évek végén Perryt felkereste Tibby Wegner, az egykori osztrák focista, és bemutatta neki egy csuklószorító tervét. Ezt elvetették és végül a francia teniszjátékos, René Lacoste mintájára rövid ujjú, galléros és gombokkal ellátott ingek forgalmazásába kezdtek. Perryék az első kollekciót 1952-ben mutatták be, és azonnal hatalmas sikert aratott a sportolók körében. Az ötvenes évek végén a fehér pólók után megjelentek az első színes darabok is, ezt a kényszer szülte, az asztaliteniszben ugyanis a fehér pólókat nem engedélyezték, így a pingpongjátékosoknak piros-kék-zöld Fred Perry ingekre volt szükségük. Noha azt gondolhatnánk, hogy Perry csak a nevét adta a termékhez, a legenda szerint az első klasszikusnak tartott darab, az úgynevezett One Colour Fred Perry M3 nem más, mint Perry dizájnja alapján készült.

„Úgy tekintettek rám, mint a korszak legjobban öltözött teniszezőjére.”

A brand hamarosan ingyen látott el sportruházattal teniszezőket, akiknek a szerződés értelmében Fred Perryben kellett pályára lépniük. A hatvanas évekre aztán a vevőkör kiszélesedett, és a sportswear márkából streetwear branddé váltak. A hatvanas évek elején a márka útja egészen furcsa vargabetűt leírva az elit sportjának tartott tenisztől az angol szubkultúrákig vezetett, modok, skinek, futballszurkolók sajátították ki maguknak.

Egyfajta szándékos provokáció volt ez, a munkásosztálybeli fiatalok, társadalom peremén élők, kitaszítottak, lázadók sajátítottak ki egy márkát, amely a tőlük emeletekkel magasabban élők státuszszimbólumának számított. Olyasmi ez, mintha a texasi lakókocsi parkban élő white trash és a Fekete Párducok mondjuk Ralph Lauren pólókban kezdtek volna járni, az Ivy League ifjúságának őszinte bánatára.

Hogy mindig legyen egy politikai színezetű trend, amely a Fred Perry pólókat választja uniformisaként: napjainkban a pro-Amerika és pro-Nyugat Proud Boys nevű mozgalom sajátította ki magának a fekete-sárga Perry pólókat. Ez a lépés arra kényszerítette a brand sajtósait, hogy közleményben határolódjanak el a politikai csoportosulástól – történetükben valószínűleg nem először és minden bizonnyal nem is utoljára.

És ami a leghihetetlenebb, hogy miközben ezek a trendek kimúltak, vagy legalábbis érvényüket vesztették, a Fred Perry több generációt is túlélve mindig aktuális és cool státuszú tudott maradni, a 90-es évek brit popjának egyenruhája például egyértelműen ez a brand volt, az Oasistől a Blurig mindenki szívesen feszített a babérkoszorús logójú ingekben. A márka napjainkban is több tucatnyi befutott és upcoming influencert támogat Dan Crolltól a Kula Shakerig.

„Realista emberként nem esik nehezemre beismerni, hogy nevem a Fred Perry pólóról és sportruházatról ismert, nem pedig arról, hogy háromszor is nyertem Wimbledonban.”

„Ami Fredet inspirálta, az a többi teniszezőt is inspirálta. Aztán jött a lázadók, zenészek, filmesek egy egész generációja, majd egy teljes kört leírva ismét a sportsztárok következtek. De az egész szívében, a játékosok szíve fölött mindig is a babérkoszorú állt. A póló, amit egy szoba másik feléből is fel lehetett ismerni. Vagy egy táncparkett, vagy egy futballstadion másik feléből.”

Egy babérkoszorú az örökkévalóságnak

Fred Perry egyedülálló módon zsinórban háromszor nyerte meg a wimbledoni tenisztornát, és ő az első férfi, aki mind a négy grand slam címet – a wimbledoni, az ausztráliai, a franciaországi és az amerikai tornát – megnyerte – bár nem ugyanabban az évben. Noha a brit arisztokrácia soha sem fogadta el igazán, az angol teniszsport is csak a visszavonulása után, a nyolcvanas évekre Fred Perry sporttörténelmileg mindenképpen a helyére került: szakértők minden idők hat legnagyobb játékosa között tartják számon. Az általa létrehozott ruházati brand évtizedek óta a világ legikonikusabb entitásai közé tartozik. Fred Perry tehát a jövőben is lesz, a kérdés csak az, hogy melyik szubkultúra emeli a magasba újra sajátjaként? Egy alulról jövő baloldali politikai csoportosulás? Egy fringe zenei irányzat hívei? Vagy eljön a pillanat, amikor a babérkoszorús brandet visszaszerzi magának a brit és a világelit, az a réteg, amelynek eredetileg szánták?

fred perry | clothing | szubkultúra | tibby wegner | wimbledon