Ma milliárdokat érő vörös gépelefántokkal vitte körbe a General Motors a jövőt Amerikában

Biztosan ott tülekednénk a főtéren, ha megnézhetnénk azokat a ma még forradalminak számító technikai eszközöket, amelyek talán csak évtizedek múlva lesznek az életünk fontos részei – ha egyáltalán. Kicsi az esélye, hogy érkezni fog egy konvoj, amelynek célja, hogy megtegye ezt a szívességet, ráadásul olyan járművekkel, amelyek már maguk is mintha a jövőből származnának.

A negyvenes-ötvenes években az Egyesült Államokban viszont megtörtént ez.

Ma például egy gondolatvezérelt önjáró autó vagy egy személyi robotasszisztens lehetne ez a jövőidéző technológia, úgy hetven éve többek között a tévé és a mikrohullámú sütő volt az. A General Motors pedig magára vállalta a feladatot – persze sokkal inkább reklámcélból, mint jótékony megfontolásból, de ez már csak így szokott lenni.

Feltűnéshez elég lett volna mindezt felpakolni néhány platós teherautóra, a GM viszont az akarta, hogy egy darabig csak tátott szájjal bámuljon az, aki a konvoj közelébe kerül, ehhez pedig bevetették, pontosabban megalkották a nehézfegyverzetet, amit GM Futurlinernek neveztek el.

A teljesen jogos mi ez?! kérdésre nem lehet egy-két szavas választ adni. Nekünk talán a Nohab M61-es ugrik be először, ami ugye ez mozdony, de a Futurliner magán viseli az észak-amerikai távolsági buszok stíluselemeit is, miközben persze leginkább egy teherautó.

Egészen pontosan egy demonstrációs jármű: a tizenkét monstrum mindegyike egy-egy technikai innovációt mutatott be: az oldalfal felnyitható volt, a tetőből pedig egy olyan lámpatest emelkedett fel, amelynek dizájnja önmagában többet ér, mint néhány autógyártó életciklusa.

Charles F. Kettering – a 186 szabadalmat birtokló feltalálózseni, az elektromos önindító és az inkubátor kifejlesztője, a GM későbbi alelnöke – úgy gondolta, népszerű lenne egy olyan roadshow, amelyen Amerika-szerte bemutathatják az innovációkat és a legújabb fejlesztéseket. A Century of Progress Exposition a Pearl Harbor-i támadás után abbamaradt, és csak a háború után folytatódott, akkor már Parade of Progress néven, a külön e célra kifejlesztett Futurlinerekkel.

Az inkább Corvette-tervezőként ismert Henry J. Earl és csapata által megrajzolt, három és fél méter magas, két és fél széles és tíz méter hosszú jármű csak egyszemélyes volt, a vezető egy lépcsősoron jutott a fülkébe, ahonnan a beszámolók szerint elég nehézkesen, nyáron pedig – légkondi híján – iszonyatos hőségben irányíthatta a tizenhárom tonnás gépet. Az összesen tizenkilenc kisebb-nagyobb ajtóval felszerelt szerkezet első ikerkerekeinek kormányzásához akkora erő kellett, hogy azt még a szervó sem bírta, állandóan tönkrementek a szivattyúk.

Eleinte egy 110 lóerős négyhengeres dízelmotor és összkerékhajtás gondoskodott a járóképességről – mérsékelt, kb. 60 km/h utazósebességgel –, ezt később 145 lóerős hathengeres benzinesre cserélték, amelyhez már automata váltót kapcsoltak. Úgysem a sebesség volt a lényeg, és egy harminc-negyven járműből álló konvojjal nem is lehetne nagyon süvíteni – a Futurlinerek mellett a General Motors legújabb típusai, és a mintegy hatvanfős személyzetet szállító járművek is ott haladtak a sorban –, ráadásul a vörös elefántnak is becézett óriások gyenge fékei miatt kilencvenméteres követési távolságot írtak elő.

Az amerikai nép számára az ingyenes Parade of Progressen mutatták be többek között a televíziót, a mikrohullámú sütőt, a sugárhajtóművet, a sztereóhangzást,

1956-ig több mint tízmillió emberhez jutott el a konvoj. A rendezvénysorozat és a Futurliner végét bizarr módon éppen az egyik körberajongott innováció okozta: a tévé, amelyen keresztül sokkal több embert sok olcsóbban lehetett elérni a reklámüzenetekkel.

A Futurliner-flottából két – más források szerint az összes – példány a michigani rendőrséghez került, később eggyel egy vándorprédikátor járta a vidéket. Ma hét darab sorsáról tudni – és arról, hogy az utolsó több mint egymilliárd forintnyi dollárért került új tulajdonosához.

Ez is érdekelhet:

general motors | oldtimer | gm futurliner | gm