Close
Próbálja megállítani az időt, hogy így hagyjon nyomot maga után – Hartyányi Norbert-portré

Próbálja megállítani az időt, hogy így hagyjon nyomot maga után – Hartyányi Norbert-portré

Önálló képek helyett inkább sorozatokban gondolkodik, több képpel mesél el történetet vagy mutat be egy embert. Minden esetben konkrét koncepcióval áll neki a feladatnak, anélkül elő se veszi a gépet a táskából. Portré a többszörös sajtófotó-díjas Hartyányi Norbertről, akinek egyik munkája bekerült a világ talán legfontosabb szakmai versenyének legjobb tíz alkotása közé.

Bár kisgyerekként gyakran eljátszotta a família hivatalos fotósának szerepét a nagy családi összejöveteleken, igazából a középiskolai évek vége felé közeledve kezdett csak el erősebb szálakkal kötődni a fényképészethez. A helyesnek vélt útra egy lányismerőse terelte, előtte a műszaki suli padját koptatva eszébe sem jutott szakrajzok helyett objektívvel bíbelődni.

– “Jelentkeztem a budapesti Práter utcai fotósiskolába, ahol rögtön megfogott a labor szaga, és ráéreztem, milyen csodás dolog vörös fényben fekete-fehér képeket kidolgozni. Egyből beleszerettem. Ekkor tudatosult bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de nem a négy fal közé bezárva. Különféle magazinokat lapozgatva megtetszett a fotóriporterek változatos és izgalmas élete, ezért elhatároztam, hogy megkísérlem követni a példájukat.”

A gyakorlati képzéseken nem fogták a kezét, saját magának kellett kikaparnia a tudást, és kizárólag rajta múlt, hogyan szedegeti össze a szakma fortélyait.

 

2005-öt írtunk ekkor, az online sajtó még nem lökte le a trónról a nyomtatottat, ezért egy jónak tűnő tanácsot megfogadva gyakornoknak jelentkezett az egyik országos napilaphoz. Nagyjából egy évig fizette szorgalmasan a tanulópénzt – jelent meg címlapfotója is –, aztán elindult a nagy presztízsű Magyar Sajtófotó-pályázaton.

– “Mivel akkoriban Cegléden laktam, a napi budapesti ingázásaim alatt készítettem egy vonatos sorozatot, és képriport kategóriában beneveztem. Legnagyobb megdöbbenésemre nyertem. Alig akartam elhinni, hogy az ország legnívósabb szakmai versenyének legnépszerűbb kategóriájában első lettem. Hatalmas lökést adott a pályafutásomnak – önálló kiállításom is nyílt –, a sikeren felbuzdulva pedig bekopogtattam a National Geographic szerkesztőségébe. Ott azzal a lendülettel visszafordítottak, mondván köszönik, de akkor jöjjek vissza, ha van egy új, jó anyagom.”

Ahogy a mondás tartja, az élet nagy rendező, és ha már ott toporog, Norbert életébe is beleavatkozott. Egy földmérő barátjától kapott egy tippet, hogy valahol a 4-es főút mentén, Cegléd határában tatárkori leleteket találtak a régészek, és szerinte érdemes lenne kocsiba pattannia. Sorozatot készített az ásatásról, amire már a NatGeónál is rábólintottak.

– “Egy kép és egy kisebb cikk került végül a magazinba, de rettentő büszke voltam rá, hogy huszonhárom évesen ebben az újságban publikálhatok. Onnantól kezdve rendszeres megbízásokat kaptam.”

Később újabb sajtófotó-díjat nyert. Ezúttal egy barátairól készült, egymástól merőben különböző karaktereket ábrázoló portrésorozat ért aranyérmet a maga kategóriájában. Felfigyeltek rá egy gazdasági hetilapnál, ahol főleg portréfotósként alkalmazták. Innen jó pár év elteltével háromszoros Pécsi József-ösztöndíjasként igazolt át a printből egy online magazinhoz. – “Szerintem a fényképezés szempontjából nincs különbség a papíralapú és a webes megjelenés között. Egy profi fényképésznek van egy kialakult látásmódja, ami az utómunkáját is jellemzi. A jó fotó az jó fotó, akármelyik platformon jelenik meg.”

Ennek ellenére Norbert szerint, amióta a digitális kamerák elárasztották a piacot és  “mindenki fotós lett“, nehezen beszélhetünk egyéni látásmódról.

– “Lehet persze egyedit alkotni, de igazából örök érvényű a kijelentés, miszerint nincs új a nap alatt. Ettől függetlenül törekedni kell rá, hogy a munkásságod eltérjen a többitől.”

A jelek szerint megtalálhatta ezt a bizonyos egyéni aspektust, amit a számtalan fajsúlyos díj és a pályatársaktól érkező feedback is megerősít: – “Egy szakmai siker, egy pozitív visszajelzés vagy dicséret óriási lendületet ad, nekem ez a legnagyobb inspirációm. Nem tipikus portréfotósnak vallom magam. Az emberek fejében él egy kép erről: a steril környezettel és a műteremmel együtt statikus dolognak tartják, de én például a óriás toronyugró-sorozatomat is portrénak tekintem.”

Az utóbbi sorozat a tavalyi hazai rendezésű 17. FINA  világbajnokságon készült.

Tekintélyes szakmai elismerésként Norbert óriástorony-ugrókat ábrázoló képei bekerültek a legjobb tíz közé a professzionális sport kategóriában a Sony World Photography Awardson, amelyre összesen 319 ezer kép érkezett a világ minden tájáról (a győztest április 19-én hirdetik ki).

– “Rengeteg fotós dolgozott a vébén. A legtöbben belekomponálták a Parlamentet, én viszont próbáltam szándékosan másképp megközelíteni a témát. Mivel a mélység nem túl jó barátom, nekem az ugrás a zuhanással együtt felfoghatatlannak tűnik, valahogy ezt próbáltam belecsempészni a képekbe. Szándékosan az átlagnál hosszabb, keskeny képkivágásban gondolkodtam, amelyek még inkább hangsúlyozzák a magasság érzését. A Parlamentet szándékosan nem komponáltam a képekbe, akármilyen impozáns háttér is, mert az ember és teljesítménye volt a lényeg, nem a környezet. Próbáltam elkapni ezeknek a nagyon összetett, átgondolt és precíziós mozdulatoknak a pillanatait.”

Az utómunkával relatíve keveset foglalkozik, klasszikus retusálás helyett a színkorrekcióra koncentrál. Minden fotózáskor előre megtervezett koncepció mentén halad, persze esetében sincs improvizáció nélküli történetmesélés. – “Szeretek több képpel bemutatni egy embert vagy egy sztorit. Nemrég egy bűvészbarátom életéről készítettem sorozatot, megpróbáltam szemléltetni a mindennapjait. Egy teljes éven át fotóztam. A sorozat fő motívumát az adta, hogy vajon az emberek hogyan képzelik el a bűvészkedést a színpadtól a fényeken át a csillámporig? Kitaláltam, hogy egyetlen egy, természetes fénynél készült fotót sem rakok bele a végleges sorozatomba. Kizárólag kicsit sötét, amolyan misztikus hatást keltő, belső világításnál lőtt képeket kerestem, és az összes fotót végigkíséri a bűvész kosztümjében is megjelenő piros és zöld színkombináció. 2015-ben első díjat nyertem vele művészet kategóriában a sajtófotó-pályázaton.”

Egy szakmabelitől kapott bók szerint különleges szociális érzékenységgel rendelkezik, ami leginkább a portréfotóin figyelhető meg.

 

– “Szeretek embereket fényképezni, ugyanis hiszem, hogy az általam készített képek segítségével nyomot hagynak ők is a Földön. Gyermekoromban élt bennem egy rémkép a halálról. Tízéves koromban elhunyt a nagypapám, igen nehezen dolgoztam fel, mélyen megérintett. Nem igazán értettem, hogy mi történik, ha meghalunk, a világ nélkülünk is megy tovább? A munkámmal próbálom konzerválni a pillanatot, az időt, és ha nem is rólam készülnek a képek, valahogyan mégis benne vagyok magam is azokban a portréfotókban.”

(Hartyányi Norbert a Roadsternek is szokott remek képeket készíteni.)

Ez is érdekelhet:

Egy kis alázat és egy kis hülyeség kell ahhoz, hogy jó extrémsport-fotós legyél – Roadster

Extrémsport-fotósként szerepel a fényképészek szaknévsorában, a budapesti Fogasháztól a chicagói Millenium Parkig szerveztek már kiállítást a képeiből. A huszonkilenc éves, bicskei bázisú Pálfi Balázs olyan cégektől kapott megbízást, mint a Red Bull, a Stihl és a Mercedes-Benz, talán többek között azért, mert a trendek követése helyett a saját útját járja.

(Fotók: Hartyányi Norbert)

Close