Kedvesnek lenni még mindig kelendő

Legújabb cikkeinkért kövess minket a Roadster Google News oldalán is!

Mindenkinek nehéz. A szűnni nem akaró bizonytalanság miatt ingerültek és feszültek vagyunk, de ez még nem indokolná, hogy másokon vezessük le a járvány okozta frusztrációt.

Válsághelyzetben derül ki igazán, ki milyen ember. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy képes-e valaki egyedül megoldani egy kritikus problémát, hanem teljesen hétköznapi, átlagos dolgokra. Például olyasmire, hogy a zűrös pillanatokban is odafigyelünk-e a másikra.

Sajnos az elmúlt napokban meglehetősen negatív tapasztalatok értek ezzel kapcsolatban.

Ritkán hagyom el a lakást mostanság, kizárólag a szükséges alapdolgok beszerzésére indulok el otthonról hetente nagyjából háromszor. Ilyenkor az itiner nem mutat tovább a bolt, gyógyszertár, posta hármasnál – utóbbi kettő is csak abban az esetben jelent megállót, ha a szomszéd idős néninek kell elintézni valamit.

Ez a kint eltöltött néhány perc is elég volt azonban arra, hogy kicsit csalódjak az emberekben. Persze nem szeretnék általánosítani, és nem is mindennapos történetek ezek.

A minap a környékünkön négy üzletbe mentem be, hogy két kis kocka élesztőt vegyek. Nem, nem ültünk fel a liszt- és a cukorvonatra, nem vásároltunk fel annyi alapanyagot, amennyi egy kisvárosi pékség havi forgalmához elég lenne. Csupán kiflit és buktát szeretett volna sütni a barátnőm, ám ebből önhibánkon kívül nem lett semmi. Ugyanis sehol sem lehetett már kapni. Az egyik kisboltban (!) az orrom előtt vett meg valaki egy tálcányi élesztőt, hiába kérte az eladó, hogy ha lehet, csak annyit vásároljon, amennyi feltétlenül szükséges. Erre kissé ingerült hangnemben rendre utasította, hogy köszöni a tippet, majd ő eldönti. Fogadni mernék rá, hogy egy hónappal ezelőtt eszébe se jutott volna tizenöt darab élesztőt a kosarába tenni, ezért feltételezem, azzal sincs tisztában, hogy nagyjából három hétig lehet csak felhasználni, és egy nagyobb kenyér sütéséhez bőven elegendő néhány dekagramm is.

Kicsivel később sorban álltam a postán (kint az utcán, mert odabent csak annyian tartózkodhatnak, ahány ablaknál ügyfélfogadást tudnak intézni), és amikor sorra kerültem, megkértek, hogy legyek szíves, és várjak pár percet, mert dolga van az ügyintézőnek. A kérést tiszteletben tartva visszamentem az utcára, mire egy úriember (?) azonnal lecsapott az általam üresen hagyott helyre. Szóltam neki, hogy azért jöttem ki, mert az ügyintéző kért egy kis időt, mire rám förmedt, hogy őt ez nem érdekli. Feladtam a pozíciómat, így jártam, ő bemegy. Ráhagytam.

Immáron hazafelé menet zöldre váltott a lámpa a zebránál, és ahogy leléptem a járdáról, egy pillanatra megálltam, hogy megigazítsam a kezemben lévő táskákat. Ez a kb. másfél másodpercig tartó művelet elégnek bizonyult arra, hogy időközben egy utcából kiforduló autós rám dudáljon, majd még valamit oda is mondjon, hogy mit képzelek én, miért nem haladok rendesen, mert ő rákanyarodna a körútra. Ráhagytam ezt is.

A három eset között nagyjából fél óra telt el.

Nem vagyok se pszichológus, se coach, se életvezető. Nem mondom meg az embereknek, mikor és mit csináljanak, de azt tudom, hogy odafigyeléssel, türelemmel, és feszültségkeltés helyett előzékenységgel könnyebben elviselhetőek a nehéz percek. Egy szívélyes mosoly, egy kis kedvesség, néhány jó szó vagy biztatás a gyógyszertárban, illetve az élelmiszerüzletben dolgozóknak, és máris úgy érezhetjük, tettünk valamit azért, hogy jobbak legyenek a lelkileg is kimerítő napok.

Nem kerül semmibe.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images)

otthon | emberek | budapest | pánik | koronavírus | járvány