Megmértem, de nem értem – Doktor úr, ránézne az Apple Watchomra?

A telefonunk tudja, hogy mennyit lépünk. Az óránk, hogy mennyit ver a szívünk. Az autónk, hogy merre vezetünk. Akkor miért nem mondja végre valaki, hogy hol rakjuk le a kocsit, hogy így kicsit többet lépjünk és emiatt egy árnyalattal fittebbek legyünk? Annyi adat gyűlik már körülöttünk, hogy jó volna végre értelmezni is.

A nyugalmi pulzusomat hosszú ideje követem, nagyon izgalmas dolog (az izgalom kicsit meg is emeli, de azt levonom). Mindig jó érzéssel tölt el, ha azt látom, hogy egy csomó másik emberénél alacsonyabb, pedig mind meghalunk, és valószínűleg teljesen más miatt. Egészségesebbnek érzem magam, vagy legalábbis kontrolláltan és átláthatóan betegnek. Tudom, hogy mi a célom, és azt nagyjából hogyan tudom elérni – alacsonyabb számokat szeretnék látni, ezért sportolok. Ollé.

A szívverések percenkénti száma szinte az egyetlen jó példa a káoszban, ami ránk szabadult a magunkra aggatott érzékelőkkel: fontos az orvosok szerint, laikus fejjel is érthető, és egyszerűen táblázatosítható. Ideális kapudrog a számszerűsített énhez. De ahogy kialakul a függőség, jönnek a problémák.

Egy kezelhetően képzelt beteg minden örömével fogadtam, hogy az Apple Watch most már HRV-t (szívfrekvencia-variabilitást) is mér. Nem tudtam, hogy mi az, azonkívül, hogy az amerikai orvostársadalom szerint rendkívül fontos mérőszám, szóval egy újabb ok, hogy aggódhassak az egészségem miatt. Elkezdtem utánanézni.

A témáról kétféle írást találtam: semmitmondó rövidet és orvosok számára értelmezhető hosszút. Még a használt mértékegység is legalább hatféle volt.

Természetesen a telefonon belül, a megjelenített adatoknál sem írnak semmi hasznosat arról, hogy mire is jó a csinos kis számsor – valószínűleg a jogi osztály tanácsára. Annyit sikerült kiderítenem, hogy a HRV akkor jó, ha magas. De mennyire? És nekem miért alacsony néha? És miért nagyon magas máskor?

És akkor ez még csak egyetlen mérőszám – arról ne is beszéljünk, hogy ezeket kombinálni is kellene. Össze lehetne (illene) nézni az aktivitással, az alvással, a vérnyomással, a pulzussal, a Google Calendar “megbeszélés” vagy “teljesítményértékelés” címkéjű elemeivel. Akkor miért nem csinálja senki? Mármint nem én. Valaki, aki ért is hozzá.

Én simán fizetnék havi néhány ezer forintot azért, hogy valahol, egy nagy, felőlem akár hajlított és elegánsan fehér monitor előtt üljön egy orvos, szakállmentes és jó illatú, fonendoszkópos, aki reggelente rápillant az adataimra

(meg rajtam kívül még néhány száz másik emberére), és ha valami nagyon nem kóser, akkor ír nekem egy e-mailt, hogy menjek el a házi dokimhoz a biztonság kedvéért. Ennyi. Nem hangzik túl bonyolultan, és igazából nem is az.

És persze, a felelősség kérdése hatalmas, de teljesen fölösleges: senki sem várná el eleinte, hogy a rendszer minden problémánál időben jelezzen, illetve hogy ne produkáljon hamis riasztásokat. Ezt a saját orvosainktól se várjuk el. Annyit kérnénk csak, hogy legyen egy szakember, aki lelkiismeretesen végignéz egy kényelmesen és gyorsan áttekinthető adatsort, és egy-két percet lamentál azon, hogy elküldjön-e alaposabb kivizsgálásra.

Ahogy telne az idő, a szakemberek és a rendszer is sokat tanulnának – ha a vizsgálatokon keletkező adatokat visszakapják. Szép lassan már az autót is ilyen szemmel vizsgálnák valahol máshol, meg a háztartási gépeket is. Aztán egyszer, nagyon sokára a feladatok egy részét átvehetnék szkriptek, vagy az esztétikum és a bizalom kedvéért szintén illatos és szakállmentes robotok. Nekem mindegy, csak valaki segítsen már megérteni, amit megmértem.

Pőcze Balázs az egyik legnagyobb hazai reklámügynökség, a Mito társalapítója és kreatív igazgatója. Saját elmondása szerint melegítőben járt iskolába, és füzetbe gyűjtötte a kedvenc website-jait, amelyek közül a legjobbakat ki is nyomtatta. Ezen a linken olvasható a többi cikke, amik szerintünk olyan jók, hogy ha még gyerek lenne, biztosan kinyomtatná őket.

adat | pulzus