Megtaláltuk a kezdő sízők Szent Grálját a Júliai-Alpokban

Szlovénia kétezer méteres hegyein visszakaptuk a telet, amit évtizedekkel ezelőtt megismertünk. Aki oda látogat, nemhogy havat, és klasszikus téli tájat láthat, de a helyiek számtalan felszereléssel és tanáccsal is segítik, ha új sportággal ismerkedne meg.

Négy nap, számtalan helyszín (síközpontok, éttermek, hütték), egy csomó kedves ember (és egy furcsa), sok-sok új tapasztalat – tömören ez fogadott egy szlovéniai sajtóúton december második hetében. Miután még sosem síeltem, a hazai télről pedig inkább gyerekkori emlékeim vannak – az utóbbi évek hosszúra nyúló őszét eufemizmus volna „igazi télnek” hívni –, a küldetés annak feltérképezésében állt, hogy

mit adhatnak a zord, hólepte hegyekre épült síközpontok egy magamfajtának, aki szeret kirándulni, sportolni, szabadban lenni, de a síelés vadidegen a számára?

Mindössze háromórás autóúttal elérjük Maribort, ahol a hangulatos NANA Bistro & Coffee-ban szó szerint belekóstolhatunk az országba. Nagy műgonddal összeállított, kicsi, mégis laktatós adagok érkeznek csupa helyi hozzávalóból. A gombaleves annyira bejön, hogy utána mindenhol azt kérünk (már ahol nem eleve azt adnak), kiderül, hogy a hajdina desszertnek és levesbetétnek is használható, hogy az alma és a sütőtök afféle nemzeti alapanyag.

Mariborban látjuk a világ legöregebb bortermő szőlőjét, a több mint 450 éves Modra kavčinát, és sétálunk egyet a szélfútta utcákon, hogy megállapítsuk: Szlovénia rendkívül békés, nyugodt, csendes hely, ahová nem a New York-Dubaj típusú izgalmakért megyünk, és ez jól is van így.

Ha lassulni szeretnénk, és kellemesen csordogáló downbeat napokra vágyunk, akkor azért a szlovén városokban is van hová betérni, unatkozni biztosan nem fogunk, de az ország igazi szelleme nem itt lakik, sokkal inkább a hegyekben, akárcsak Kekec, a szlovén szuperhős, a Júliai-Alpokban vándorló, félelmet nem ismerő pásztorfiú, Josip Vandot író teremtménye.

Kekec nyomán mi is felmegyünk a hegyekbe, a ködfátyolba burkolózó fenyőerdők közé, amitől ugyan kevésbé látszanak az Alpok vonulatai, viszont sokkal misztikusabb minden. Egy pillanat alatt roppant távolra kerülünk Maribortól, még inkább az otthoni hétköznapoktól:

csikorgó hó a talpunk alatt, körben szokatlanul magas hegyek, a szél pedig nemhogy fütyül, de komplett szimfóniákat játszik.

RELAX, You have arrived – ezt üzeni a Wellness Hotel Montis, és ebben minden benne van. 2020-ban Szlovénia legjobb síszállójának választották az 1410 méter magasan fekvő hotelt, ahová kizárólag egy busz méretű felvonóval lehet eljutni, így amikor a sötétben megérkezünk, és körbezár a havas-jeges, túlvilági hangokat kiadó táj, többünknek a Ragyogás jut az eszébe. Alaptalanul. A hotel atmoszférája roppant megnyerő, szauna, sok fa, csodás kilátás, pompás vacsora (gombaleves 2, sokféle gombával, hajdinás-sültszalonnás kísérővel, megvan az új kedvenc!), másnap reggel pedig jön az első havas élmény.

Hótalpas kirándulás a hüttébe, ahol helyben sütik a reggelit. Aztán vissza.

Hótalpazni egyszerűbb, mint gondolnánk: rácsatoljuk a túracipőre, aztán hajrá, nincs különösebb trükk. A hótalppal csak cammogni lehet, azt viszont bárhol, bír minden terepet, és sokkal magabiztosabb benne a haladás. Miután a hotelben bérelni is lehet, nem is kell semmit vinni otthonról. Ez az első tapasztalatunk, ami később általánossá válik: a síközpontok nagyon felkészültek, bérelhető és megvehető felszerelésekkel, mindenféle méretben, oktatókkal, instruktorokkal, kirándulási tippekkel, különböző hosszúságú és nehézségi fokú útvonalakkal, sípályákkal. El lehet otthonról indulni a legalapvetőbb felkészültséggel, minden speciálissal pedig kisegítenek bennünket. A legtöbb helyszínen még az éjszakai síelés is szériaprogram.

Goltéban síelni is lehet, van rövid oktatás, de a szerelembe eséshez erősebb impulzusok kellenének. Hanem a sí sok szakágból áll, és egy új állomáson új meglepetés vár. A helyszín immár Pokljuka, a helyi sportközpont, biathlon– és sífutó–világkupa versenyek rendszeres otthona, karsztvidék és meglepetés hegyek.

Az első meglepetés, hogy kipróbálhatjuk a biathlon lövészet részét. A második a sífutás.

A lövészethez külön instruktort kapunk, aki kizárólag a puska kezelésével foglalkozik, ránézésre már vagy négy-öt évtizede, cserébe csak szlovénül beszél, így mindannyiunk érdekében egy tolmács is segít. Bármennyire is sport, azért ez mégiscsak fegyver: másfél kilométerre képes ellőni, és több mint kellemetlen, ha valakit eltalál. Mi viszont az ötven méterre lévő kis köröket találjuk el, mondjuk nem túl sokszor, de baj ebből nincs. És ezt bárki kipróbálhatja, mindössze előzetes időpont-egyeztetés szükséges hozzá.

Még nagyobb csoda a sífutás, a kezdő sízők Szent Grálja. Egy lelkes fiatal edző tanít meg rá, szó szerint. Azt mondja, ha végigcsináljuk az alapvető mozgássorokat, kicsit begyakoroljuk őket, és teszünk két-három próbakört, akkor bizony

egy óra alatt megtanulhatunk alapszinten sífutni. Egy óra múlva kiderül, igaza volt.

Nyilván nem lettünk olimpikonok, de egy kedvesen dimbes-dombos, minimál kanyargós próbapályán még élvezzük is a sífutást. A magam részéről mennék újabb köröket, és közben azon kapom magam, hogy egy „A-ból B-be túra” tervezésén kezdek gondolkozni. Mint később a központ igazgatója a közös ebéden elárulja, bőven vannak ilyen lehetőségek.

Újabb meglepetésként megdől a „síelés nagyon drága” mítosz: itt, az időről időre világversenyeket rendező, jól felszerelt, egész évben nyitva lévő hotelben, a totális nulláról indulva is megkapunk mindent (felszerelést egész napra, plusz instruktort) napi 17 euróért. Sportolás után pedig ott a négycsillagos, hatvanszobás szálloda, aminek az étterméről mindent elmond az igazgató egyetlen könnyed gesztusa, ahogy lazán a lőtér mögötti hegyekre mutat: a food annyira local, hogy onnan hoztuk.

Járnak is oda magyarok, meg amerikaiak, németek is szép számmal. Minket mégis egy iskolás osztály nyűgöz le, akik „valahonnan a közelből” érkeztek. Mit jelent a közelből? „Hát, lényegében egész Szlovéniát”, mondják nevetve. Az országban teljesen általános, hogy egy-egy osztály kivesz egy hetet a normál iskolai menetrendből, és mindenestül elvonul síelni. Nem síel mindig mindenki, de a lehetőség mindenki számára adott, hogy ezt a szabadidősportot, ami túlzás nélkül a kultúrájuk szerves része, megismerhesse és gyakorolhassa.

És ha az eddig helyszínek a hozzáférhetőségről szóltak (kortól, tudásszinttől, anyagi helyzettől függetlenül), akkor említsünk meg egy másik szakágat is, mégpedig

a mindennél szürreálisabb síugrást.

A helyszín immár a Planica Nordic Centre, ahol 12 sísánc sorakozik egymás mellett, köztük három gyerekeknek, de kezdőként próbálkozni legfeljebb a múzeum két szimulátorának valamelyikével lehet. A valódi sáncokat csak a profik és a junior versenyzők használhatják. Van kínai lánycsapat, amelyik egész évre kibérelt egy közeli apartmant, és minden nap edzenek.

A síugrás mindenestül túlvilági élmény itt. Metsző hideg, síri csend, mindent beborító köd, az óriási, végtelenbe emelkedő sáncok felfoghatatlan látványa. És hozzá a lejtőn gyorsuló sílécek nazgul sikolya.

Nézzük is őket sokáig. Ha lehetne sem próbálnánk ki.

 

A zárónapon a Krvavec Ski Centre-t látogatjuk meg, ahol nincs edző, így a síelést nem vállalhatjuk, de egy könnyed kirándulást teszünk a felvonó 1965 méter magasan lévő végállomásáig, majd onnan a még húsz méterrel feljebb lévő csúcsra. Páratlan élmény a havas-jeges hegyen araszolni, közben pedig összeállnak a túra általános tanulságai is.

Felszerelést mindenhol, instruktort szinte mindenhol kapunk; nagyon profi a készültség, egy társunktól például azt kérdezték, fél vagy egy számmal nagyobb sícipőt kér, amikor elsőre túl kicsit próbált fel; a hó egyre kevesebb (december közepén csak 1600 méter fölött jelent meg), ezért változó arányokban, de mindenhol kiegészítik technikai hóval; december közepén mindegyik síközpont még csak a pályái egy részét nyitotta meg, akadt, amelyik egy nappal az érkezésünk előtt; és mindenhol van lehetőség kirándulni, biciklizni, mert határozottan érződik, hogy a szezon egyre rövidebb része a tél, amihez a hotelek működtetőinek is igazodniuk kell.

Elbújni a világ elől

Szlovénia egy rendkívül békés, barátságos hely, kimeríthetetlen lehetőségekkel aktív pihenés, sportolás, szabadban töltött idő szempontjából. Ezt nyomatékosítja még egy-egy szálláshely– és városélmény is.

Az első a Jasna Chalet Resort, ami télen egy valódi mesevilág, nyolc klassz apartmannal, az Alpine Igloo nevű szabadtéri buborék étteremmel. A több buborékból álló egység átlátszó „falai” egy angliai repülőgépgyárban készültek, a repülők speciális ablaka ugyanis nem párásodik, amire itt is nagy szükség van télen. Itt is erős bennünk az „elbújni a világ elől” érzés, mert az érintetlen természetben vagyunk, egy stockfotó-szerű tó partján, zéró karbon-kibocsátású szálláshelyen (geotermikus fűtés!).

Mindez Kranjska Gora falutól egy kellemes sétányira található. A falu kristálytiszta levegője, és 806 méteres tengerszint feletti magassága ideális az élsportolók felkészüléséhez, és mivel elég zárt világ, járnak is ide edzőtáborozni válogatott sportolók, elsősorban kosarasok. Mivel lényegében már a jugoszláv idők óta ez a gyakorlat, Kranjska Gora sportcsarnoka tökéletesen felszerelt, és minden kiváló minőségű.

A városélmény pedig a szlovén Alpok fővárosának becézett Kranj volt. Szlovénia negyedik legnagyobb városa vonzáskörzettel együtt sincs hatvanezres (összehasonlításul: Érd 71 ezres), a Száva és a Kokra közti sziklás hegyen fekszik, stratégiai helyen, ahol sokféle nép keveredett, és ez a mai napig is látható az építészetén, és a város elevenségén.

Itt se várjunk sanghaji lézerfényeket, nyugalom van, lassulás, egy sokkal emberibb tempó, de látnivaló több is akad, mondjuk a kilenc színészt foglalkoztató Prešeren Theatre, a város alatti 1300 méternyi alagútrendszer, amit még a második világháború idején építettek a bombázások ellen, és ami most nyitva áll a közönség előtt, hogy a „légópince showroom” mellett az ott működő laboratóriumot is megmutathassák. Aztán ott van

a 15. század elején épült gótikus templom, aminek a 60 méter magas tornyába csak azért bandukoltunk fel 163 lépcsőfokon át, hogy pont a fülünk mellett szólaljon meg az öblös bronzharang;

vagy a fotográfus-feltaláló-pap-polihisztor Janez Puhar szülőháza, ahol most egy mini kiállítást láthatunk a munkáiból – volt öt év, amikor egyedül ő tudott nem tükrözött fotót készíteni, mert üveglapra fényképezett –, plusz egy kis illúziók múzeumát. Úgy általában megnyerő az óváros, egyebek mellett a Pungert őrtoronnyal, ami sokáig börtön volt, ma már háromszintes játszóház, sok-sok rendezvénnyel.

Mi maradt még? Szlovénia Beatlese, Bled, amiről már mindent leírtak – és ami egy nyitóképet is megérdemelt. Itt most csak annyit, hogy pompás érzés a híres tó látványára kelni, körbekocogni a 6,5 kilométeres partot, felfedezni, hogy vannak (szabad)strandok nyáron, télen pedig egy kedves karácsonyi vásár. Nyilvánvaló, mégis kihagyhatatlan úti cél.

De ettől az úttól kezdve Szlovéniáról egy óriási szabadtéri sportpályára asszociálunk, ahol turistaként úgy élhetünk pár napig, ahogy mindig is kellene.

(Fotók: Iztok Medja, Slovenia.Info, Mediaspeed – Marko Arandjelović, Bor Benet, Bor Rojnik, Jošt Gantar, Clril Jazbec, Andrej Tarfila, Grega Teraž)

sífutás | szovénia | sport | síelés | Júliai-Alpok