Az első kérdés, ami eszembe jutott, amikor a bespoke öltönyök mesterével, Simon Skottowe-val találkoztam, ez volt: meg tudja különböztetni első ránézésre, hogy valaki méretre szabott vagy konfekcióban vásárolt öltönyt visel? Több mint harmincéves tapasztalatával a háta mögött nem lepett meg annyira a válasza. Egy bespoke, azaz méretre készült öltöny egészen máshogy áll az emberen, mint amit egy vállfáról akasztottak le. Utóbbi ugyanis sosem fog tökéletesen illeszkedni, nem fogja hibátlanul követni a test vonalát, és egy szakavatott szemnek feltűnik a különbség.
Simon 2001 óta vezeti Budapest belvárosában található üzletét, melyet úttörőként nyitott, miután Londonban és Milánóban szerzett képesítést és tapasztalatot a divattervezés, illetve a méretre készült öltönyök szabászata terén. Utóbbi műfajról beszélgetve a luxus, a hagyományok, a jó ízlés és a jó élet is szóba került.
Arányok és centik
Simon Skottowe az a típus, aki nem kereste a hivatását, hanem az talált őrá. Hétéves volt, amikor az édesanyja egy kezdő gobelinkészletet adott a kezébe, hogy lefoglalja a nyári szünidőre. Az ötlet telitalálatnak bizonyult: a kis Simon, aki már azelőtt is szívesen készített kézzel dolgokat, horogra akadt, a következő években pedig már az édesanyja és az egész barátnői társasága azokat a ruhákat hordta, és azokkal a függönyökkel dekorálta az otthonát, amiket a tizenéves fiú készített.
A méretre készült férfiruhák felé londoni tanulmányai alatt fordult, ahol mestere, a legendás londoni Savile Row-n dolgozó Eddy Fosbrook többek között azért figyelt fel rá, mert feltűnően jó kézügyességgel, és a divatszakmában ritka matematikai érzékkel rendelkezett. Ez utóbbi egy óriási előny azon a területen, ahol a tökéletes végeredmény az arányokon és a centiken múlik. „Feltűnt neki, hogy van itt valaki, aki szívesen leül és megvarrja a dolgokat. Ez pedig szokatlan volt a divattervezők között, akik inkább rajzolnak és terveznek.” Mr. Fosbrook ezért időt és energiát nem sajnálva adta át tudását Simonnak, akivel a mai napig tartják a kapcsolatot.
Londonban hosszú évekre visszatekintő hagyománya van a bespoke szabóságoknak, a műfaj történetéről mesélve Simon ugyanakkor kiemeli: attól, mert valami méretre készült, még nem lesz feltétlenül minőségi.
„Ha belegondolunk, régen minden méretre készült, a tömeggyártás csak a hatvanas-hetvenes évek környékén kezdődött.” A hatvanas években még virágzott a szabászat, és mindenki ámulattal nézte Mick Jagger és Elton John méret után készült ruháit, de az érdeklődés szép lassan a brandek felé fordult. Eljött a nagy logók és címkék ideje, akkor az számított luxusnak, ha valaki meg tud fizetni egy Armanit vagy egy Versace-t – és ezt meg is akarta mutatni. Az élet azonban folyamatos körforgás, a divat pedig pláne, és hamarosan ismét vonzóvá kezdett válni a bespoke. „Az, hogy valaki drága ruhákat visel, elkezdett kevés lenni. A márka és az ár nem mesél a viselő személyiségéről, nem egyenlő a jó ízléssel, vagy nem árulkodik arról, hogy valaki egy felsőbb osztályból származik. A legmagasabb minőségű bespoke-nál azonban nincs feljebb – fogalmaz Simon. – A nagy különbség a divat és a szabászat között, hogy a divat a tervezőről szól, a szabászat pedig a vásárló egójáról.”
Így bukkant fel egy új, modern bespoke-generáció: Richard Anderson, Ozwald Boateng, Richard James… A régi házak sem tűntek el a Savile Row-ról, Simon azt mondja, Londonban még mindig megvan,
hogy konkrétan milyen üzletekbe megy az ember, ha egy adott alkalomhoz vagy tevékenységhez választ öltönyt.
A pandémia is átformálta a műfajt. „A járvány után az emberek nem szívesen vették vissza az öltönyt. Valami újra vágynak, valami lezserre, de közben ugyanúgy szeretnék megvillantani a személyiségüket, az esztétikai érzéküket, vagy éppen azt, hogy van pénzük nem a boltban vásárolni” – magyarázza Simon.
Nem az a luxus, ami csillog
Világjárvány, klímakatasztrófa, gazdasági válság… hogy mindezek közepette hogyan alakul a luxushoz való viszonyunk és a luxusipar jövője, igazi hot topic. A bespoke szabászat kapcsán különösen érdekesek ezek a kérdések. „Tény, hogy a luxusipar nagyon pazarló, ahogy az is, hogy a világ három százaléka, a legtehetősebb réteg felelős a szén-dioxid-kibocsátás harminc százalékáért. Ugyanakkor azt gondolom, ha nagyon magas minőségű ruhát veszünk, kevesebbet ártunk, mintha olcsó, silány darabokra költenénk, amiket fél év múlva dobhatunk a szemétbe. Egy sima öltöny úgy két-három évig, egy bespoke azonban akár húsz évig is elkíséri a viselőjét.” Simon hozzáteszi, hogy a luxusiparban a gyártók is próbálnak minél környezetbarátabb módon működni, például ők a gyapjút szerzik be egy olyan gyártótól, amely etikus módon kezeli az állatokat.
A luxus fogalma azonban valószínűleg a járvány és a többi nehézség nélkül is jelentős változáson menne keresztül. Egyértelmű, hogy valami, ami évekkel ezelőtt luxusnak számított, majd fokozatosan egyre elérhetőbbé vált, kiesik a kategóriából, ám Simon szerint nem csak erről van szó. Ő egy másik jelenségre hívja fel a figyelmet: a brandek elképesztően hatékony kommunikációs stratégiájára. „A marketingesek profik abban, hogy meggyőzzék az embereket arról, hogy luxusélményben van részük, pedig erről szó sincs. Ez nemcsak a divatra, más területekre is igaz: a termék messze van a luxustól, de ezt tapasztalat és viszonyítási alap hiányában nem mindig ismerik fel a vásárlók.”
Különösen izgalmas megvizsgálni, mi a helyzet ezen a téren Magyarországon. Simon jelentős különbséget észlel például Milánó és London, illetve Budapest viszonyításában. „A magyar piac kicsit másképp vélekedik arról, hogy mi a luxus, hiszen sok éven át nem volt benne része – utal a szocializmus évtizedeire. – Egy mély megértés és mély tudás hiányzik, ugyanakkor az elmúlt öt-hat évben érzékelhető a változás, ami az új generációnak köszönhető, akik utaznak, tapasztalnak, érdeklődnek. Milánóban járva rengeteg gyönyörűen kialakított üzletbe és épületbe botlani, amikről nem az süt, hogy vadiújak. Számomra a luxus sokkal inkább jelenti azt, hogy valamire éveken át odafigyeltek, és gondozták, mint hogy valami vadiúj és csillog.”
Vannak fokozatok, hogy ki mennyit mutat abból, amije van, mire helyezi a hangsúlyt az öltözködésében vagy az életmódjában. „Londonban nem illik megmutatni, mennyibe került egy öltöny, és ennek történelmi hagyománya van. Egy régi mondás szerint egy új öltönyt először le kell passzolni pár napra a kertésznek, és csak utána szabad kimenni benne utcára.” Ezzel szemben Milánóban a makulátlan és látványos sikk az irányadó.
Kihívások mindig lesznek
A magyar férfiak igénye a jólöltözöttségre Simon szerint szintén az utóbbi években nőtt meg, a kilencvenes és a kétezres évek fordulóján pedig még inkább hiánypótló volt egy olyan üzlet, mint az övé.
Ekkor kezdett kialakulni az a főleg banki szektorban dolgozó kör, akiknek a munkája miatt sokat kellett külföldre utaznia, amihez új, minőségi ruhatár dukált.
„Olyan öltönyökre volt szükségük, amiket felvehetnek egy svájci vagy németországi meetingen.” A Simon Skottowe-szalon jelenlegi klientúrájának harminc százalékát teszik ki a magyarok, a nagyobb rész nemzetközi, főleg törzsvásárlókból áll Németországból, Svájcból, Vietnámból, illetve az itt élő közel-keletiekből, belgákból, hollandokból. Különleges megbízók is vannak: legutóbb a Berlini Operaház új karmesterének kellett tervezniük, ami izgalmas kihívást jelentett, hiszen figyelembe kellett venni a kliens méretei mellett azt a mozgástartományt is, amit vezénylés közben végez.
Bár a szabászat egy tradicionális, időtlen mesterség, Simon szerint épp attól nem válik egyhangúvá, hogy minden megbízás egyedi.
„Minden alkalommal, amikor besétál valaki, az új kihívást jelent. Ki ő, hogy néz ki, milyen testi arányokat kell figyelembe venni, milyen a karaktere, mit szeretne üzenni magáról? – Nyolcvanhat éves mesterével pedig a mai napig konzultálnak, és megosztják egymással az új technikákat, tapasztalatokat, anyagokat. – Ha a két kezeddel csinálsz valamit, sosem dőlhetsz hátra, és mondhatod, hogy na jó, jól van ez így. Ha mindig a precíz és tökéletes végeredmény a cél, akkor mentálisan és fizikailag is örökre kihívás marad a munka.”
A műfaj időtlensége veti fel a trendek és az inspirációk beépítésének kérdését is. A trendszínek és fazonok megjelennek a Skottowe szalonban, ahogy Simon személyes élményei is, legyen szó egy kiállításról, egy vacsoráról, vagy egy utazásról. Nem meglepő, hogy London lüktető energiája mindig üdítően hat rá, Olaszországra pedig mint második otthonára gondol. Ami azonban biztos, hogy trendektől függetlenül, mindig a viselő alkata és egyénisége az elsődleges, hiszen ahogy Simon mantrája hangzik: „A szabászat nem divat. A szabászat stílus.”
A cikk a Roadster magazin 10. számában jelent meg.
nagy sztori | szabászat | méret | interjú | ruházat
Magyarország ásványvíz-forrásai túracélpontnak is tökéletesek
Megfogni a jövő építőit – Bálint Attila-interjú
Az ősz önmagában is tud szép lenni, de a Roadster aktuális számával még szebbé és izgalmasabbá tehetjük. Mit találunk benne? Ellátogatunk Jerevánba, és megmutatjuk, mit érdemes csinálni Örményország fővárosában, és megnézzük közelről Athén jelenleg legizgalmasabb kerületét, Keramiekoszt. Találkozunk a világhírű képzőművésszel, Julie Mehretuval, kifaggatjuk, mit csinál Szabados Ági Debrecenben, megkóstoljuk, mit főzött ki az Arany Kaviár új séfje, motorozunk Erdélyben, jachtozunk az Adrián és egyéb hedonista kalandokban is részt veszünk, de nem soroljuk fel mindet. Ezen kívül elbeszélgetünk a bájos izraeli ékszertervezővel, Tal Adarral, találkozunk Zwack Sándorral, bejárjuk a Sauska tokaji főhadiszállását, és elbeszélgetünk napjaink egyik legnevesebb európai portréfotósával, Rob Hornstrával. A magazin egyéb oldalain a tőlünk megszokott kompromisszummentes színvonalon számolunk be az utazás, a dizájn, a divat és a gasztronómia kifinomult világának történéseiről, és mindarról, amiért az életben rajongani lehet.
Megnézem, mert érdekel!
