Dokumentarista fotoriporterként járja a világot a huszonkilenc éves Zoltai András, aki folyamatosan keresi a szociálisan érzékeny témákat, az emberi történeteket. Hogy ezt mennyire sikerül megtalálnia és utána milyen jól tudja azokat átadni, arról sokat elmond a 37. Magyar Sajtófotó Pályázat sportsorozat kategóriájában elért tavalyi első helyezése. A szentesi kötődésű fotós a munkáival nem magára, hanem a sorsokra szeretné irányítani a figyelmet. Vele beszélgettünk.
Zoltai András Budapesten megszerzett közgazdász diplomáját hasznosítva mindössze egy évet dolgozott a szakmájában. Iskolai évei alatt kezdett el analóg fotózni a nagypapájától kapott inspirációkból merítkezve. A közgazdaságtan – bár hasznosnak tartotta – valahogy nem igazán érdekelte, mindvégig tudta, hogy inkább a fotózással szeretne foglalkozni. Később az egyetem mellett a MÚOSZ fotóriporter képzését is elvégezte. Az analóg masinák iránti szeretete megmaradt, manapság is ilyen géppel készíti saját képeit. A dokumentarista fotográfia mellett alkalmazott fotográfia területén is dolgozik, tagja a Studio NUR-nak.
"Számomra a legfontosabb, hogy olyan témákat fényképezzek, amelyek társadalmilag is hasznosak (vagy azok lesznek később), és olyan ügyekre hívják fel a figyelmet, melyek kevésbé vannak benne a hétköznapokban. Felelősségteljes dolgok ezek, mert az emberek megnyílnak előttem ilyenkor, és igazából egy fotográfiában ez jelenti a hozzáadott értéket. Úgy vélem, szép és jól beállított képeket bárki tud készíteni, a kérdés az, hogy arra a képre milyen életút vár, lesz-e hatással valakire."
András olyan témákban gondolkodik, amelyek globálisan is megállják a helyüket – sok külföldi anyaga nagyban köszönhető annak, hogy imád utazni. Mostanság szeretne elkezdeni egy Magyarországhoz köthető sztorit is, elvégre mégiscsak itt él, a hazai viszonyokat érti a legjobban.
Sorozatait nézegetve mindjárt feltűnik emberközpontú látásmódja, amihez szerinte az analóg fotográfia rengeteget ad hozzá.
"Kicsit máshogy közelítem meg a dolgokat. Amikor fotózok, át kell gondolnom, hogy mikor kattintok, hiszen korlátozott számú film áll rendelkezésemre. Ezért a munka is lassabban halad. Úgy kell sakkoznom, hogy meglegyen az a tizenöt képem, amivel el tudom mesélni a történetet. Nem vagyok benne profi, még tanulom. Nagyon sok minden múlik a kommunikáción, szeretek új emberekkel kapcsolatba lépni. Ez egyfajta motivációs faktor is számomra, mármint megismerni egy új környezetet és emberi történeteket."
"Az Örményországban készült sorozatom előzménye örmény származású nagymamámhoz kapcsolódik. Volt egy kattanásom: évekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy elmegyek oda. Miután összejött, minden évben visszamentem. Öt éven át kellett odajárnom, hogy azt a bizonyos sztorit megtaláljam, és közelebb kerüljek az ottani emberekhez. Azért lett jó ez a sorozat, mert megismertem a közeget, és tudtam, hogy a nyelvi korlátok ellenére hogyan kell hozzájuk szólni."
A bizonyos díjnyertes sorozat Az esély – Posztszovjet sportörökség Örményországban címet viseli, és a Szovjetunió felbomlása utáni időszakból mutatja be a társadalom perifériájára szorult sportolók sorsát, akik úgy negyven évvel ezelőtti körülmények között próbálnak meg eredményt elérni. Számukra a sport jelenti az egyetlen kitörési lehetőséget.
"Sokszor megfordultam a Balkánon, és egyből beleszerettem az ottani világba. Mindig vágytam rá, hogy egyre keletebbre jussak, ami legnagyobb örömömre sikerült is: jártam Örményország mellett Grúziában, Ukrajnában, a Krím-félszigeten, és terveim szerint hamarosan Dagesztán következik – mondja András, majd felidézi az örményországi fotósorozat megszületésének pillanatait. – Másfél hónapot töltöttem ott. Egyik alkalommal elsétáltam egy eléggé rossz állapotú edzőközpont mellett, ahol, mint a filmeken, viszontagságos körülmények között, lyukas szőnyegen edzettek a sportolók. Akkor döntöttem el, hogy felkeresek még hasonló helyeket. Az Örmény Olimpiai Bizottságtól kaptam egy listát, ami nagyszerű kiindulási alapot jelentett, de amikor bejártam ezeket az edzőközpontokat, további tippeket kaptam a helyiektől is. Bizalmukba fogadtak és megnyíltak előttem. A fényképek végül az olasz Dlui – la Repubblica magazinban jelentek meg, amihez a kísérőszöveget az olaszországi tiszteletbeli örmény konzul írta. Máshol is közölték, de erre különösen büszke vagyok, mert mindenképp szerettem volna, ha nemzetközileg is publikálják."
András a képeibe valamennyire saját magát is elrejti, valamennyi fotójában akad valami személyes, bár szerinte a lényeg, hogy legyen egy narratíva, amire felfűzi a sorozatot. "Nem szoktam magamról képeket megosztani, én afféle transzfer vagyok. Inkább az a fontos, hogy ezek a történetek minél több helyen megjelenjenek. Örülnék, ha lenne lehetőségem évente több hasonló munkát készíteni, mert azért ezek elég nagy volumenű dolgok – filmet venni, odautazni, utána laborálni stb. Kicsit amolyan teher alatt nő a pálma fílingje van az egésznek, ugyanakkor nem biztos, hogy lenne rá késztetésem megcsinálni, ha minden dolog adott lenne hozzá."
A fotósok között kevesen fényképeznek kizárólag filmre. Zoltai András Bácsi Róbert Lászlónak köszönhetően szerette meg ezt a formátumot, első komolyabb gépét pedig példaképétől, a nemzetközileg is elismert Dóka Béla fotográfustól vásárolta – azzal a kitétellel, hogy nem készíthet vele rossz képeket, különben a mester visszaveszi.
A sajtófotó-pályázaton elért győzelme után mosolyogva hívta fel és kérdezte meg, hogy akkor maradhat, ugye?
"Bizonyos szempontból nehezebb, bizonyos szempontból pedig felszabadítóbb és könnyebb ilyen géppel dolgozni. A digitálisnál bármit állíthatsz, az analógnál ellenben egy filmed van tíz képkockával. Technikailag nem nehezebb, gondolkodásmódban érzek különbséget. A kettő használata egyszerre ellenben nem megy. Máshogy kell komponálni, más dolgokra figyelni. Sokkal fókuszáltabban és átgondoltabban tudok fotózni, ha filmre dolgozok, de ez részemről teljesen személyes. Elképzelhető, hogy szükségem is van arra, hogy ne mindent akarjak lefotózni, mint ahogy tenném azt a digitálissal. Alkalmazott munkáimnál legtöbbször digitális gépet használok, viszont a dokumentarista projektjeimet tudatosan filmre készítem. Szeretem, de őszintén mondom, hogy nem az a lényeg, mivel készült az anyag, hanem hogy mi látható a képeken."
Ez is érdekelhet:
Végignézve Szabó Ervin Edward Instagram-feedjét, olybá tűnhet, mintha egy csúcsprofi (és bátor…) természetfotós oldalán járnánk.
sorozat | sajtófotó | interjú | díjnyertes | zoltai andrás | analóg
Hét dolog, amit ki kell próbálnod a legszebb horvát nemzeti parkban
Nagyvárosi kalandor a Volvótól
Hawaiitól Tanzániáig, az egyik legjobb magyar sommeliertől a belga csúcsdizájnerig, az új Rolls-Royce-tól Horvátország titkos gyöngyszemeiig, a Roadster magazin új lapszáma ismét a világ izgalmas, kreatív és hedonistán lüktető ŕétegeibe viszi el olvasóit. Elmegyünk a bécsi három Michelin-csillagos Amadorba, ahol találkozunk Bencze Ádám sommeiler-vel, beszélgetünk Havancsák Terézzel, aki a közelmúltban kezdett el dolgozni az amerikai outerwear brand AETHERnél, Portugáliában kipróbáljuk, milyen a tengerparton száguldozni az új Ferrarival – egész kellemes –, a kortárs irodalom kedvelőinek pedig egy olyan Roadsternek írt Parti Nagy Lajos írással jelentkezünk, ami szerintünk a legjobbjai közé tartozik. Az aktuális számban lesz egy 20 oldalas mellékletünk is, amelynek főszereplője a még mindig rengeteg újdonságot rejtő Horvátország. Ezen kívül is sok színes történetünk van még, úgyhogy ezúttal is érdemes elmerülni a Roadster gazdag és kalandokkal teli világában!
Megnézem, mert érdekel!