Megmászni a hétezer méteres Aconcaguát, avagy ilyen egy túra Amerika tetejére

Az Aconcagua pontosan 6963 méter magas. Megmászához jó adag szerencse és még nagyobb adag kokalevél tea kell.

A Cerro Aconcagua Amerika legmagasabb csúcsaként Argentína közepén áll, a Cordillera-hegység legmagasabb pontja. Csak Ázsiában, a Himalájában vannak komolyabb csúcsok nála. Határait északon és keleten a Valle de las Vacas, nyugaton és délen a Valle des Horcones Inferior jelentik. Nevének eredete nem teljesen tisztázott: valószínűleg az arauka Aconca-Hue, vagy a kecsua Ackon Cahuak szavakból jön, melyek jelentése szikla őrszem. Az Aconcagua magasságához a spéci légköri viszonyok miatt a helyiek is hozzáadnak ötszáz métert, de ez nem azt jelenti, hogy ennyivel magasabb, hanem hogy ha hétezer méteren vagyunk, az akklimatizációs (magassághoz való alkalmazkodás) szempontból valójában hétezer-ötszáz méternek számít.

Mendoza egy iszonyú nagy argentin város a sivatag közepén, ami csak azért elviselhető, mert teleültették platánnal. Erősen kétlem, hogy ez itt őshonos növény lenne. Nem is illik ide, de árnyékot azért ad. Mendozában nincs sok látnivaló, a legtöbb turista a világ egyik legjobb bora, a malbec miatt érkezik. Tényleg nagyon jó, és bár lehetetlen végigkóstolni az összes bodega kínálatát, mellényúlni sem nagyon lehet. Malbec bife de chorizóval mindig jó választás, pláne, ha egy hétezres hegy áll előttünk. Mendozában a Vendimián, vagyis a borünnepen még a szökőkútból is bor folyik.

A turisták másik, jelentősen kisebb része a hegyek miatt jön, plusz van egy erős közös halmaz, mint például én, aki hegyet is mászik, és a malbecért is rajong. Hölgyolvasóink kedvéért megjegyzem, a malbecből nem csak bor létezik, hanem igen jó kozmetikumok is vannak.

Itt, Mendozában kell elintézni a bevásárlást és az engedélyeket. Utóbbiban a parkba szóló belépőn kívül benne van az esetleges mentés ára is. A mulas, vagyis az öszvérek is tetemes összegbe kerülnek, enélkül pedig bajos az alaptáborig eljuttatni azt a mennyiségű élelmet, amire körülbelül két hétig szükségünk lesz.

A hegyen ugyanis nincs egyetlenegy bolt sem.

A hegyre kettesben, egy angol mászóval indultunk el, akivel egy évvel korábban találkoztam. Akkor döntöttük el, hogy visszajövünk, és megmásszuk a hegyet a másik oldalról is. Silvio, az egyik argentin ismerősöm segített eljutni Las Penitentesbe, ahol még az utolsó, civilizáltnak mondható szálláshelyünk volt. Még délután feladtuk a csomagokat az arrieroknak, akiket már évek óta ismertem, és mindig megosztják velem a mateteájukat. Utóbbi Dél-Amerika méltán népszerű teája, amellett, hogy az utóbbi évek egyik slágere lett, tényleg nagyon egészéges, és a hegymászást segíti, mert extra módon hidratál. És nem mellesleg, remek szociális tevékenység együtt matézni.

Másnap reggel hatkor indultunk, mert egy napra terveztük azt az utat, amit elvileg két napra szoktak. Arra vállalkoztunk, hogy a túra első két szakaszát egy nap alatt tesszük meg, ez kb. harmincöt kilométeres gyaloglást jelentett a forró sivatagban.

A csoportok mindig megállnak a Pampa Lenas (2864 méter) nevű táborhelyen, de mi Casa Piedráig (3245 méter) szerettünk volna menni. Emmanuel, a Flaco, vagyis a Sovány (Dél-Amerikában igen gyakori a gordo, azaz dagi, vagy az imént említett flaco becézés) jött értünk egy szétesésben lévő kisbusszal, amelynek a váltóján a legnagyobb sebességhez elégnek bizonyult a kettes fokozat. Még sötétben értük el a Vacas völgy bejáratát (2415 m). Ez a hegy északi útvonala, nem a szokásos déli úton indultunk. A tervünk ugyanis az volt, hogy az északi oldalon felmászunk és a déli oldalon lejövünk.

Reggeli nélkül, néhány alfajores társaságában (ez a helyi Pilóta keksz, két piskótalap közé dulce de leche, azaz karamellkrém kerül, mint itt szinte mindenbe) Pampa Lenas-ig meglehetősen gyorsan megtettük az utat, innen azonban jött a sivatag. Egy vándor tűnt fel. Ismerős volt az alakja: Apu volt az, aki a legjobb mászó a hegy északi oldalán, tavaly húsz óra alatt tette meg a Vacas és a csúcs közötti távot, és azt a csekély 4500 méter szintet a lengyel gleccser meredek falán. Gyakorlatilag felfutott a csúcsra.

Megörültünk egymásnak, megöleltem, és dumáltunk tíz percet. A Casa Piedra táborba érve kiderült, hogy a csomagjaink sem jöttek meg a folyók áradása miatt. De tranquillo – mondták, vagyis nyugalom, mert estére megérkezik a sátor. A hajcsárok, látva a helyzetet, megosztották velem a marhasültjüket, még friss kenyeret is kaptam.

Megjegyzem: vegetáriánusként érkeztem Argentínába, de a hegy lábánál feladtam.

Este nyolckor, ahogy ígérték, meg is érkezett a sátor. Reggel elindultunk a Plaza Argentina felé, ami az alaptábort jelenti. Az amerikaiak jó sokat tököltek a folyónál, de amikor mi odaértünk, megértettem az okát. Egy kis gondolkodás után elhatároztam, a legjobb, amit tehetek, hogy leveszem a cipőt, és átmegyek. De ekkor ért oda a hajcsár egy öszvérrel, és szólt, hogy üljek fel rá, öszvéren mégiscsak kényelmesebb. Tényleg az volt: a csacsi szépen átballagott a megáradt vízen.

Iszonyú hosszú mászás következett a Plaza Argentinába, ahol Daniel fogadott minket. És a kokateája, ami az akklimatizáció kulcsa. Eredeti bolíviai cucc: napi négy liter, és olyan jól vagy tőle, mintha mindig 4200 méteren éltél volna. Nem hiába tudják már ezer éve Bolíviában és Peruban, és ezt a teát használják a magassági betegség megelőzésére. Eredeti receptje szerint egyébként a Coca-Cola is kokalevélből készült.

Így pihentünk két napot itt. Sebastiano, a tábori doki – aki egyébként pszichiáter – megvizsgált és továbbengedett. Nem pszichiátriai vizsgálat volt... Az orvosi ellenőrzés a vérnyomás és a szaturáció méréséből (ez a vér oxigénszállító kapacitása, ami a magassággal jelentősen csökken – egy orvos ismerősömnek meséltem, hogy 5500-6000 méter felett bizony simán lemegy 65-re, amitől majdnem infarktust kapott helyben) és egy sztetoszkópos tüdővizsgálatból áll, vagyis meghallgatnak, hogy nincs-e víz a tüdőben, ami a tüdőödéma kezdeti stádiuma. Ez a vizsgálat nem kötelező, de ha kihagyja valaki, és később netán gond lenne, akkor nem fizetik a mentést, ami amúgy az engedélyben benne foglaltatik. Sehol máshol nem láttam ilyen gondosan felépített orvosi ellenőrzést.

A másik oldalon (Horcones), a 3400 méteres Confuencia és a 4300 méteres Plaza de Mulas alaptáborban is akad orvosi rendelő. Mulasban vannak a legtöbben, szinte naponta evakuálnak valakit magassági betegség miatt.

Este cserekereskedelmet kezdtem az alaptáborban: két egykori kelet-német mászótól szereztem paradicsomszószt csokoládéporért cserébe. Bevallom őszintén, az édesség nekem nem a leginkább vágyott kaják közé tartozik ebben a magasságban, ellenben aranyat tudtam volna adni egy kis sajtért.

A harmadik napon felvittük a cuccokat a Campo 1-be, 5100 méterre. Ez kb. négy kilométerre található az alaptábortól. Ide elég szép úton, egy gleccseren át vezet az ösvény. Egy gleccsermorénán kell felfelé gyalogolni azt a négy órát, aminek a vége egy kifejezetten nehéz kaptató. Olyan, amelyen az ember kettőt lép előre, egyet vissza – ez nehéz cuccal azért nem számít könnyű műveletnek. A következő nap fel is költöztünk.

Más nem volt itt a táborban rajtunk kívül. Amikor felértem, a nyeregben éppen összeesett valaki. Kérdeztem, kell-e segíteni, de jött vele egy vezetőféle, aki mondta, hogy megoldja. Itt egy napot pihentünk, ettünk, és én megittam öt liter gleccservizet, méghozzá micropurozva, azaz fertőtlenítve.

Később becsekkolt egy mászócsoport, melynek a vezetőjét ismertük. Azzal kezdte, hogy a harmadika lesz az ideális csúcsnap, és mi is így számoltunk. Este még Sebastiano is feljött a táborba: a sztetoszkópjával körbenézett, majd közölte, hogy azért jött, hátha valaki még most botorkál lefelé a felső táborból, és segítségre van szüksége. Nagyon rendes dolog tőle, ez tuti nincs benne a munkaköri leírásában.

Az akklimatizáció után érkezett a neheze: a következő tábor hatezer méteren fekszik, ami csaknem ezer méter szintemelkedést jelent, és ezen a magasságon ez már soknak mondható. Pláne cuccal. Feldepóztunk mindent, és rohantunk le a törmelékes lejtőn, amit a porterek használnak. Nem kellett volna, ugyanis kicsit éreztem a fejem, amikor leértünk, az akklimatizációhoz ugyanis lefelé sem szabad rohanni. Este szalonnás pirítóst tálaltunk némi sajttal, aztán befejezésként popcornnal. Az elsőt eléggé leégettem, de a második már jól sikerült. A titok az, hogy a benzinfőzőt nem lehet szabályozni, hanem ha rátettük a lábast a lángra, akkor túl nagy hőt kapott, ezért tartani kellett a láng fölött öt centire – akkor már lett jó az eredmény.

Másnap felköltöztünk hatezerre, de útközben elkapott minket egy hóvihar is. Megálltunk, amit tudtunk, magunkra vettünk a kesztyűtől kezdve a szélnadrágon át,a síszemüvegig és a maszkig mindent. Néha levegőt is nehezen kaptunk a szél és a hó miatt. Mire felértem, teljesen kész voltam. Elkezdtünk sátrat állítani a szélben, ami a kesztyűmben elég nehezen ment: egyrészt arra kellett figyelni, hogy a szél ne fújjon el semmit, másrészt a fagyra is. Itt már nem volt folyóvíz, legalábbis még nem tudtunk róla.

Később fedeztem csak fel, hogy tíz méterre tőlünk van egy hómező, amelyen lékek vannak, s ha a nap megsüti őket, akkor a lékek mélyén vizet lehet találni. Szóval, első este még a négy liter vizet hóból olvasztottuk, ebből főztük a remek vacsorát.

Meglepően jól aludtam itt, hatezren, talán ez számított a legjobb alvásomnak. Másnap pihentünk, olvastam, felcipeltem a Popper Lélekrágcsálók című könyvét, persze a kemény borítót lefűrészeltem róla, mert az nehéz. Másnap hajnal ötkor terveztük az ébresztőt. Alig tudtam aludni: reggel ötkor hallottam az órámat, de még vártam egy fél órát. Hóolvasztás, pakolás, és…Csikart a hasam. Hasmenés a legjobbkor.

Már pirkadt. Két amerikai mászó egy órája úton volt. A nyeregig be lehetett látni az utat, ráadásul elég lassan mentek. Nyolc körül indultunk csak el, fogalmam sincs, mi tartott addig. Az út első órájában ment a hasam, de kétszer két Immodium megoldotta. Egy darabig bizonytalan voltam, mi lesz, ha nem múlik el – ebben a magasságban gyorsan dehidratálódik az ember, ami azt jelenti, hogy teljesen legyengül.

Az út 6400 méteren csatlakozik be az úgynevezett normál útba, addig elég hosszú a menetelés a lengyel gleccser tövében. Ebben a magasságban található az Independencia nevű lerombolt kunyhó, valaha egy sátorméretű menedék volt. Innen jön a neheze, a traverz. A szél nagyon erős lett, egy idő után már éreztem is a hatását, vagyis nem éreztem az orrom. Meg kellett állnom felvenni a maszkom, amivel csak annyi volt a gond, hogy a szemüvegem párásodott, így vagy nem láttam, vagy az orrom fagyott le. Ennek tetejében a hágóvasam is elkezdett rendetlenkedni. A barlangig háromszor esett le.

A barlang 6700 méteren rejtőzik. Egy hosszabb pihenőt tartottunk, úgyhogy le is tettem a hátizsákom, mert az igazán nehéz rész még csak most következett. Nagy étvágyam nem volt, csupán az energiazselé felét bírtam megenni. A szakkönyvek szerint ebben a magasságban a csúcsmászás során az ember eléget napi tízezer kalóriát, de ebből ha ötszázat be lehet vinni, az már a csoda kategória. Én csúcsnapon még soha sem bírtam enni.

A barlang tulajdonképpen nem is egy barlang, csak egy sziklamélyedés, ahol nem fúj annyira  a szél. Pár éve itt elhelyeztek néhány hordót, amibe élelmet, izofóliát (a kihűlés ellen ebbe tekerik be a sérült vagy beteg hegymászókat) és oxigénmaszkot tettek. A hordókat Federicónak, egy hegyi vezetőnek a barátnője tetette ide, aki itt halt meg. A hegyi vezető és négy kliense eltévedt a csúcson, a mentők pedig két napig nem tudták őket megtalálni a rossz idő miatt. Egy helikopter is majdnem lezuhant, amely a felhajtóerő hiányával dacolva hétezer méteren kereste őket. Meg is találta a vezetőt, aki a hegy másik oldalán lévő lengyel gleccseren tartózkodott. A helikopter itt került bajba: egy darabig zuhant, de a pilóta meg tudta állítani az esést. Az olasz származású guide-ot már nem tudták megmenteni, tüdőödémában halt meg. A négyből három kliens élve került le a hegyről.

A barlangtól egy igen meredek rész, a Canaleta következett, ami nagyon nehezen ment. Mire felértünk, eléggé kimerültem. Innen jön még egy traverz, itt találkoztunk a hegyi mentőkkel, akik szintén a csúcson jártak. Egyikük szerint vissza kellene fordulni, a vezetőjük azonban megelégedett azzal, hogy megígértük, az Independenciától rádiózunk nekik. Itt annyira megijedtem, hogy tényleg késő van, hogy meg sem álltam pihenni, egyhuzamban nyomtuk fel a csúcsig, ahol csupán két percet időztünk. Lőttünk néhány fotót, majd elindultunk lefelé.

A hegyimentőkkel gyakorlatilag egyszerre értünk le a barlanghoz, amitől megnyugodtak. Igazából nem tudom, hogyan értem vissza a sátorba, mert elég fáradt voltam, és alig maradt energiám.

Másnap az összes cuccal – ami fejenként harminc kilogrammos zsákot jelentett – először le kellett mászni, majd újból fel a hatezer méteren, a hegy másik oldalán lévő lévő Colera táborba, onnan pedig leereszkedni a 4300 méteren lévő másik alaptáborba, a Plaza de Mulasba. Iszonyúan nehéz volt, főleg, amikor néha leültem, és próbáltam felállni a méretes hátizsákkal. A Mulas előtti rész elég meredek, ám Mulasban már megint barátok várnak, és ez hajtott lefelé. Amikor végre leértünk, alig vártam, hogy kivegyem az ide felküldött sört. A barátok és az ital megtette a hatását: végre jót aludtam.

A következő napon még harmincöt kilométer várt ránk a sivatagban. Amint leértünk a hegyről, az első útszéli étteremben rendeltem egy hatalmas marhasültet. A csaknem két, zuhanyzás nélküli hét semmi volt ahhoz a vágyhoz képest, hogy egyek végre valami normálisat.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Molnár Anikó)

kirándulás | jég | dél-amerika | hó | road trip