Ha tíz embert megkérdeznénk az utcán, milyennek képzeli az áloméletet, nyolcan biztos megemlítenék, hogy szeretnék körbeutazni a világot. Eljutni képeslapra illő városokba, helyi piacokon kóstolni, füstös bárokban átmulatni az éjszakát, és megmártózni az óceánban, amikor csak kedvük tartja. Én is közéjük tartoztam, pláne, hogy ez az életforma nem is tűnt elérhetetlennek – az újságírás sokszor izolált, de szabad.
Ráadásul többször utaztam már egyedül: tavasszal bejártam Olaszországot egy Minivel, de volt, hogy Máltán töltöttem el egy bő hetet, hogy nyelvet tanuljak. Valahogy mégis vonzott, hogy tovább feszítsem a saját határaimat. Hogy más mentalitású embereket, idegen kultúrákat és tájakat ismerjek meg. Egyedül. Évek óta készültem rá, és hosszas halogatás után végre tényleg vettem egy repülőjegyet Balira,
ahol a rizsföldek látványa már önmagában felér egy meditációval, és ahol bőven elég egy szörfdeszka és egy fürdőnadrág, hogy jól érezd magad. Legalábbis ezt gondoltam, mielőtt elindultam.
Az utazás alapvetően nem magányos műfaj, legtöbben sosem vágnának bele egy tizenkétezer kilométeres túrába egyedül, de minimum egy durva szakítás vagy életközepi válság kell hozzá, hogy megszülessen az elhatározás.
Bennem csak kíváncsiság és mérhetetlen szabadságvágy volt. Egy erős vízió, hogy amikor megérkezem a szürke őszi időből a trópusi kánaánba, azt mondom majd magamban: “hazaértem”. Elvégre többször töltöttem már heteket távol a sokat emlegetett komfortzónámtól, és építkeztem az eksztatikus élményekből még hosszú ideig a túrák után.
Most meg akartam tapasztalni, milyen, ha valahol átlépek a turisták biztonsági vonalán, és egy kicsit én is helyi leszek. Át akartam élni, milyen, amikor több ezer kilométerre az otthonomtól is megismernek a sarki kisboltban, tudok ajánlani néhány remek helyet, ha megállít egy térképpel mászkáló utazó, és a világ távoli pontján, az új törzshelyemen is kérés nélkül hozzák ki a gin tonikot, pont úgy, ahogy szeretem.
Rutinos utazóként a tizenhat-tizennyolc óra repülés nem vágott földhöz, és a kultúrsokk jelenségével is legfeljebb akkor kellett megküzdenem, amikor először robogóra ültem a szigeten, ahol köztudottan a legtöbb motorbaleset van a világon. A terv is tűpontos volt: bizonyos napokon co-working irodákból dolgozom, a szabadidőmben pedig bejárom az egész szigetet, rákapcsolódok a helyi vérkeringésre, felkeresem a híresen jó gasztroszpotokat, és szörfözni tanulok.
A megvalósítás aztán mégis elcsúszott. Egész egyszerűen rosszul mértem fel, mekkora nyitottság kell ahhoz, hogy egy délkelet-ázsiai szigeten is otthon érezzem magam, ahogy azt is, mennyire fontos megosztani az élményeket – és ehhez néhány WhatsAppon küldött fotó édes kevés.
Nem a nagyi vasárnapi húslevese vagy a kényelem hiányzott, és még csak nem is az emberi kapcsolatok – jó pár új barátot szereztem néhány nap alatt. Hanem – és távol álljon tőlem a túlzott érzelgősség –, hogy
amikor ott álltam a rizsföldek, vízesések vagy sziklaszirtre épített templomok előtt – amiket korábban legfeljebb agyonfilterezett Instagram-fotókon láttam –, egyszerűen nem volt, akihez odaforduljak, és megkérdezzem tőle: “ugye, milyen csodálatos?”
A franciák szokták mondani, hogy “elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit”. Ezzel együtt is érdemes elindulni, de egyáltalán nem baj, ha csak átlagos utazók maradunk. Mert a világ másik felén egyedül élni akár csak néhány hétig vagy hónapig, nem való minden utazónak. Nekem sem.
Ez is érdekelhet:
Bejártuk a sziget legszebb ültetvényeit, fotóztunk, és még hazaérve is a hatása alatt vagyunk.
(Fotó: Gyana Dániel)
olaszország | nyelviskola | rizsföld | bali | málta | mini cooper
Hét dolog, amit ki kell próbálnod a legszebb horvát nemzeti parkban
Nagyvárosi kalandor a Volvótól
Hawaiitól Tanzániáig, az egyik legjobb magyar sommeliertől a belga csúcsdizájnerig, az új Rolls-Royce-tól Horvátország titkos gyöngyszemeiig, a Roadster magazin új lapszáma ismét a világ izgalmas, kreatív és hedonistán lüktető ŕétegeibe viszi el olvasóit. Elmegyünk a bécsi három Michelin-csillagos Amadorba, ahol találkozunk Bencze Ádám sommeiler-vel, beszélgetünk Havancsák Terézzel, aki a közelmúltban kezdett el dolgozni az amerikai outerwear brand AETHERnél, Portugáliában kipróbáljuk, milyen a tengerparton száguldozni az új Ferrarival – egész kellemes –, a kortárs irodalom kedvelőinek pedig egy olyan Roadsternek írt Parti Nagy Lajos írással jelentkezünk, ami szerintünk a legjobbjai közé tartozik. Az aktuális számban lesz egy 20 oldalas mellékletünk is, amelynek főszereplője a még mindig rengeteg újdonságot rejtő Horvátország. Ezen kívül is sok színes történetünk van még, úgyhogy ezúttal is érdemes elmerülni a Roadster gazdag és kalandokkal teli világában!
Megnézem, mert érdekel!