Levendulamezők helyett egy fotófesztivált fedeztünk fel Provence-ban

Legújabb cikkeinkért kövess minket a Roadster Google News oldalán is!

Provence-ról mindenkinek azonnal a lilába hajló végtelen levendulamezők és a domboldalakon álló, kék zsalus kőházak jutnak eszébe. A nyár illata és mediterrán nyugalom a festők földjén – a régió valóban a romantikus klisék tárháza. Provence azonban ennél sokkal összetettebb, és ahhoz, hogy a képeslapra illő szépsége mögött is megértsük ezt a vidéket, elég volt elutazni az arles-i fotófesztiválra, és bejárni egy MINI kabrióval a vidékét.

Provence-t a legtöbben a nyárhoz kötik. Aki még nem járt ott, annak is a nyári levendulaszüret, a sárgálló napraforgótáblák, a Côte d’Azur-közeli borospincék és a falusi piacok világa jut eszébe, ahol a napfény festi aranyra a házfalakat. Persze ez köszön vissza az összes reklámfotóról, ezt látjuk a romantikus filmekben, de még a tökéletesre filterezett Instagram-posztokon is. A valóság ezzel szemben az, hogy Provence is egy élő és változatos régió, ahol a festői kisvárosokon kívül időnként kemény lehet az élet.

Ha télen utazunk oda, akkor például nagyon is szeles és hideg. Az autentikusnak mondott piacokat gyakran a turistákra szabják, túlárazott és giccses termékekkel, és bár a levendulamezők elvitathatatlanul gyönyörűek, de valójában csak néhány hétig virágoznak, és akkor is csak a régió bizonyos részein. Mégis érdemes felkeresni Provence-t, éppen azért, hogy megismerjük a valódi arcát, és ehhez kiváló alkalmat adott a híres fotófesztivál, a Les Rencontres d’Arles, amire az esemény régi partnere, a BMW hívott el minket.

Arles sem csak van Gogh

Ha valaki hallott már Arles-ról, akkor jó eséllyel Vincent van Gogh neve ugrik be róla először. A holland festő itt élt és dolgozott 1888-89-ben, és ez idő alatt több mint háromszáz művet alkotott, köztük a Sárga ház és a Kávézó terasza este című festményeket. A turisták gyakran csak ennyit tudnak Arles-ról: a provence-i kisváros, ahol van Gogh festett. Arles azonban nem csupán egy állomás a festő életében, a város története több ezer évre nyúlik vissza, ezért önmagában is érdemes a felfedezésre.

Arles már az ókorban is jelentős város volt, római aréna, színház, fürdő és ókeresztény sírkamrák bizonyítják a múltját. A ma is álló amfiteátrum az egyik legjobb állapotban fennmaradt római aréna egész Franciaországban. Arles egyben modern kulturális központ is, itt található a LUMA, egy kortárs művészeti központ, amit a svájci gyűjtő és mecénás Maja Hoffmann hozott létre. Az épületet pedig Frank Gehry tervezte, és a futurisztikus, csavart fémtorony erős kontrasztot alkot a város történelmi épületeivel.

Fotófesztivál-hangulatban

Épp ezért amikor a BMW elhívott Arles-ba, már sejtettem, hogy ez nem egy megszokott program lesz. A fotózás iránt érdeklődve hallottam már a Les Rencontres d’Arles nemzetközi fotófesztiválról, de be kell vallanom, hogy Arles-ról én sem tudtam többet, mint azt, hogy van Gogh itt alkotott. Ahhoz pedig tényleg be kellett lépnem az óvárosba, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor a város minden köve, fala és tere a művészetnek adja át magát. Az utcákon sétáló emberek itt most nem turisták, hanem a művészet iránt érdeklődő fesztiválozók.

Láttam a római amfiteátrumot és a középkori Cloître Saint-Trophime kolostort, aminek az árnyékában sztárfotográfusok és feltörekvő alkotók munkái egymás mellett kaptak helyet. Ha az októberig tartó fesztivál idején jársz Arles-ban, akkor lépten-nyomon a negyven kiállítás egyikével találkozol,

kiállítás van a katedrális alagsorában, a városi parkban, a házfalakra plakátozva, vagy a Rhône folyó partján.

A BMW pedig nem egyszerűen a fesztivál támogatója, hanem részese is azzal, hogy az Art Makers programjában minden évben kiválaszt egy figyelemreméltó alkotást.

Az idei nyertes páros, Raphaëlle Peria és Fanny Robin kurátor a Cloître Saint-Trophime hűvös, boltíves tereit töltötte meg a Traversée du fragment manquant című kiállítással, amely a Canal du Midi platánfáinak pusztulását, az eltűnő természet emlékét örökítette meg. A képek egyszerre voltak gyönyörűek és fájdalmasak, azt éreztetve, hogy

a fák nem csupán a körülöttünk lévő természetet alkotják, de az emlékeink őrzői is.

Raphaëlle Peria egy különleges technikával áttetszővé karcolta a képek egyes részeit, amelyeket édesapja fotózott, és ő gyerekként szerepel rajtuk, a képeken átszűrődő fény még különlegesebbé tette az alkotást.

Arles pedig még ezen felül is meg tudott lepni. Amikor Raphaëlle Peria kiállításának esti megnyitója vége felé odajöttek hozzám a házigazdák, hogy tudnak egy klassz programot, ami mindjárt kezdődik, és gyorsan fogynak a helyek, akkor tudtam, hogy ezen részt kell vennem. Már teljesen sötét volt, mire a római arénába értünk, ahol döbbenetes tömeg, teljesen megtelt lelátó várta az esti vetítést. A fesztivál részeként díjakat adtak át, aznap Nan Goldin kapott életműdíjat, miközben kötéltáncosok alatt, élő zongorazenére bámultam a vászonra vetített fényképeket.

Provence levendula nélkül, nyitott tetővel

Másnap egy olyan lehetőség kínálkozott, aminek még annyira sem tudtam ellenállni. A fényképezésnél csak az autók érdekelnek jobban, és nem csak én mondtam volna igent arra, hogy az új MINI Cabrióval járjam be a környéket. Arles-tól negyedórára egy bájos kisvárosban, Fontvieille-ben szálltuk meg, és itt a La Régalido egy olyan hangulatos butikhotel, ami a város nyüzsgésétől távol kínálja a provence-i kikapcsolódás velejét. A parkolójában álló MINI kabriók közül pedig tudtam, hogy a Cooper S-t kell választanom.

Szerencsém volt az időjárással, mert nem volt annyira perzselő forróság, hogy ne tudjam lenyitni a tetőt,

már a városban kabrióvá varázsoltam a MINI-t – a tetőt egyébként mérsékelt tempónál gombnyomásra menet közben is lehet mozgatni. A Cooper S-ben a kétliteres turbómotor 204 lóerős, ami tökéletesen elegendő a szőlőtáblák közt kanyargó országutakra. A hangja már nem olyan harcias, mint az évekkel ezelőtti MINI-kben tapasztaltuk, de éppen elég játékos ahhoz, hogy szórakoztasson út közben.

Provence-ról tehát mindenki azt gondolja, hogy tökéletes sorban álló levendulamezők, kék zsalugáteres kőházak és idilli borospincék közt autózhat.

Nem mondom, hogy nem lehet ezt megtalálni itt, de ez csak a felszín, Provence valójában sokkal őszintébb. A nyári zöldillat mellett ott a föld pora és a cigale tücsök monoton ciripelése, miközben a nap könyörtelenül sárgára perzseli a domboldalakat. A helyiek sem a turistákat várják tárt karokkal, hanem élik az életüket, de senki sem siet.

Itt az idő sem az óra, hanem a nap állása szerint múlik.

Ha megállunk egy kávéra, van időnk elgondolkodni azon, hogy az utazás ma már nem csak arról szól, hogy lássuk azt, amit mások is láttak. Sokkal inkább arról, hogy megtapasztaljunk valamit a maga valójában. Arles és a fotófesztivál valójában két utazás volt, az egyik a művészet világába, a másik pedig a valódi Provence szívébe, egy igazán stílusos autóval. Két nap is elég volt ahhoz, hogy megértsem, ez a régió nem egy megelevenedett képeslap, hanem egy évezredeken át formálódott táj, aminek a szépsége a részletekben rejlik.

Provence-t nem lehet megunni, és ebben a cikkben mondunk is hét okot, amiért kihagyhatatlan, itt pedig azt meséljük el, hogy ha nem ragaszkodunk a kabrióhoz, akkor milyen a MINI-élmény, ha elektromos.

fényképészet | mini cooper | fotófesztivál | Provence | mini cabrio | fotókiállítás