New York, New York, mit tettél velem?!

Megvannak azok a helyek, ahova úgy vágyódunk, hogy még sosem jártunk ott, csak van egy nagyon erős késztetés, megmagyarázhatatlan vonzódás. Eltarthat ez évekig, évtizedekig is, aztán végre megérkezünk. Ott állunk egy város kellős közepén, és amellett, hogy fantasztikus érzés, ijesztő is. Mert vagy olyan lesz, amilyennek képzeltük, vagy alulmúlja, netán felüllicitálja azt. Vagy egyszerűen úgy beránt és megbabonáz, hogy nincs menekvés.

Valahogy sosem izgatott Amerika: nagy, hangos, kevesebb a történelem, több a mellébeszélés. Egyetlen lieblingem volt látatlanul, ez pedig New York, amire annnyian mondták, hogy alapvetően nem is annyira Amerika, elképesztő sokszínűsége miatt. Úgy alakult, hogy az első látogatásomra több mint harminc évet kellett várnom, és a nyugati partról érkeztem JFK-re.

Annak ellenére, hogy késő este estünk be Queensben lévő hotelünkbe – szép kilátással a Queensboro Bridge-re...csak annyit mondok, Woody Allen: Manhattan –, semmi sem tántorított el attól, hogy ha már ez a város tényleg sosem alszik, éjfélre érkezzünk be a központba, hogy végre magamhoz ölelhessem minden tinikori vágyamat, álmomat.

Laza húszperces metróút után a Times Square-en találtuk magunkat. Olyan szívdobogással siettem fel a tipikus, elég fura léptékű New York-i metrólépcsőkön, mintha életem szerelme várna odafönn. Rettenetesen izgultam, hogy milyen lesz, és hova megyünk kései vacsoránk elfogyasztására.

Felértem. Óriási, fényes és nyomasztó. Késő van, de rengetegen vannak, mindenhol hegyekben áll a szemét, tülkölnek a taxik, és égett bárányhús szagát viszi a szél a kioszkokból.

Ez most komoly? Ezért izgultam annyira? Első ránézésre kicsit olcsó az ügy, amit persze nem könyvelek el magamban rögtön kellemetlen élménynek, de nem is ujjongok. Furcsa módon semmiféle éttermet nem néztünk ki, gondoltuk, majd az éjszaka vezet, és vezetett is, be egyenesen egy nagy McDonald'sba, mivel a környékbéli éttermek vagy tele vannak, vagy bezártak, vagy gyakorlatilag azok is Mekik, csak emeltebb áron. Szépen belénk harapott a Times Square egyébként, mert a gyorsétteremben pikk-pakk megjelentek a rendőrök: valaki a mosdóban akarta beadni magának az utolsó lövést. Ideje inkább hazamenni, és tiszta fejjel nekimenni ennek a New York-dolognak.

Öt nap következett, rengeteg látnivalóval. Amolyan kötelező körökkel, filmekből, könyvekből milliószor megismert helyekkel, felhőkarcolókkal, "I love NY" feliratú pólóárusokkal, One World Trade-be akciós kuponnal való sorban állással. Felületesen, de azért tetszett.

Csak valahogy hirtelen kaptam tőle egy pofont, és alapvetően hiányzott a valódiság és a kapcsolódási pontok.

Habár volt pár momentum, amikor elcsíptem az érzést: Kenn's Broome Street Bar, Soho, Manhattan.

Közel a Jersey-t és Manhattant összekötő alagúthoz, egy sarki épületben. Nincs benne semmi trendi, semmi hipszter, már 1880-ban is sört mértek ott a németek, üzemelt bordélyként, a jelenlegi pub pedig közel ötven éve várja a vendégeit. Ragad a padló, vegyes a társaság, a felszolgáló srác épp olyan karakter, mint egy romantikus film szerelmes balekja, aki mindig csak a kedves szomszéd srác marad a dögös macsó helyett. Mi bent ülünk, kint elkezd szakadni a hó, amit a város vegyes érzelmekkel fogad.

Akkor, ez a teljesen hétköznapi momentum alakult át egy örökké tartó élménnyé, amire bármikor szívesen emlékszem vissza.

Akkor, ott eldöntöttem, ha valaha lesz még dolgom itt, biztos betérek. És hogyne lenne dolgom, nem adom fel egykönnyen, pár nap alatt nehéz átlátni és megszeretni egy ilyen méretű metropoliszt. Szinte lehetetlen átvenni a rezgését, élvezni a ritmusát.

Második alkalommal még ugyanabban az évben érkeztem, jött egy hirtelen lehetőség, miért ne alapon. Három éjszakáról volt szó, amire sokan talán csak legyintettek volna, hogy annyira már minek is, hosszabb maga az utazás és a többi. A legjobb döntés volt, hogy elmentem.

Hotel helyett egy szerencsétlenebb kis Airbnb-ben laktunk, Brooklyn egyik nagyon eredeti, sallangmentes negyedében: Bedford-Stuyvesantban.

Több mint százéves épületek között húztuk a bőröndünket, ezek még a valódi, viktoriánus, felfelé építkező házak, sokszor díszes ajtókkal, sok közülük pedig az úgynevezett "brownstone"-ból épült.

Tényleg csak aludni jártunk haza, mert sok volt a teendő. Illetve nem teendő, mert semmi kötelező turistáskodást nem tettünk bele az instant városlátogatási programba. Véletlenül belefutottunk a Manhattan Bridge lábainál található, hangulatos bolhapiacba, és pár csecsebecsét be is gyűjtöttünk, potom pénzekért. Naplementéztünk a 230 Barban, ami persze Instagram-klisé, de akkor is igen közel van hozzá az Empire State Building és a New York Life Building aranyló teteje. Részt vettünk az urbanista Open House programon: egy civil szervezet minden ősszel ikonikus épületeket, műhelyeket nyit meg, kicsit hasonlóan, mint a Budapest100 itthon.

Így besétálhattunk a Flatiron Buildinghez közeli egykori banképület üres széfjébe is.

Abban az épületben működött anno az MK klub, amely legalább olyan híres/hírhedt volt, mint a Studio 54. Debbie Harry, Rod Stewart, Madonna, Mick Jagger mulattak ott pezsgőmámorban... most pedig mi állunk lemerevedve a világ popkulturálisan egyik legjelentősebb városában, egy széfben. A nagy felismerésre és boldogságra muszáj volt legurítani egy sört abban a bizonyos Kenn's Broome Street Barban. Ezer és egy másik hely van, amiket mind ki kéne próbálni, és rajta is vagyunk, de ezt még tavasszal megbeszéltem magammal ugye.

Harmadik alkalommal tartok a belváros felé: "stand clear of the closing doors please!" – már vártam ezt a mondatot, ami legalább olyan ikonikus, mint egykor Szalóczy Pál budapesti metróhangja. Megjöttem. Végre nincs farkasordító hideg, mi több, este is pólóban járunk, de még mennyit járunk: hirtelen felindulásból első napunkon harminc kilométert sétálunk: Tribeca, Soho, Greenwich Village, Chelsea, East Village – minden, ami nem felhőkarcoló, minden, ahol sok a történelem, és kellemes a jelen. Izgatottan olvasom a régebbi épületek sokszor újrafestett és eltakart homlokzatain a megmaradt, halvány cégéreket, megbabonáz a Soho tűzlépcsőinek sokfélesége is.

Ahol csak zöldterületet találunk, őrülten ciripelnek a tücskök, mintha nem lenne holnap.

Időzünk a Washington Square Parkban, miközben a deszkás srácokat nézzük, a mini diadalíven áttekintve épp a pinken világító Empire State Buildinget látjuk. Tudjuk, hogy másnap nagy brooklyni menetelés lesz. Azt már hozzá sem kell tennem, hogy a hosszú séta során az egyik pihenőt a szokásos helyen töltöttük. Tárt ablak mellett ültünk és néztük, ahogy szemben, egy százkilencven centi magas, csodálatosan szép afro lány valósággal átszökell a zebrán. Bámulom és nevetek, hogy most már elmondatom magamról, van egy New York-i törzshelyem.

Hihetetlen érzés, és, ha egy, a realitástól teljesen elrugaszkodott romantikus filmben lennénk, akkor azt mondanám, hogy amikor "világgá megyek", itt keressenek. Itt fogok ülni, ahol egykor Patti Smith és Robert Mapplethorpe is ült, és töprenghetett azon, mennyire fantasztikus ez a város. Hogy lefeküdni sincs kedved este, mert csak mennél, hogy minél többet láss... Így jutottam el tehát a kínos mekis vacsorától addig, hogy ne legyen olyan nap, hogy ne gondolnék arra, vajon most éppen hogyan sárgulnak a levelek Charles Streeten, vagy hogy milyen nyolcvanas évekbéli hiphopsláger szól épp a Myrtle Avenue káoszos metrómegállója alatt. New York, New York... mit tettél velem...

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Getty Images, Unsplash, NYCGO)

usa | new york | amerika | tribeca | kedvenc város