Építészettel provokál egy mexikói Amerikában

Tatiana Bilbao ki nem állhatja az öncélú építészetet, nem kekeckedne a gravitációval, és halottnak tartja az utópiát. Nála minden az embert szolgálja, a tanítványait viszont tudatosan nyomasztja.

Az elmúlt években Mexikó is felkerült az építészet nagy térképére, amihez több építész remeklése kellett. Közéjük tartozik Tatiana Bilbao is, annak ellenére, hogy nem követi a lehengerlően látványos, ikonikus építészet nemzetközi trendjét, helyette a saját útját járja.

Bilbao inkább emberközpontú megközelítést alkalmaz: igyekszik minél jobban megérteni az épület tágabb környezetét, majd az ötleteit lefordítja az építészet nyelvére. Mindig törekszik a kulturális és gazdasági fejlődést segítő tereket alkotni, és sosem téveszti szem elől az ember és a közösség szolgálatát.

Minél alaposabban megfigyeljük a mai építészetet, annál jobban látjuk, mennyire nincsenek határok. Ettől könnyen öncélúvá is válhat a csúcsdizájn, de Bilbao nem akart célt téveszteni:

„Nem csak arról szól az építészet, hogy felhúzunk egy házat. Számomra a legfontosabb része a közösségteremtés.”

A mexikói mérnök családjában a nagyapától kezdve csak úgy hemzsegnek az építészek. Nem csoda, hogy Bilbao 1998-ban az év legjobb építészeti szakdolgozatával diplomázott, az apja pedig azt mondta róla: „a vérében van a szakma”. Diploma után saját céget indított, közben tanácsadó volt a mexikóvárosi fejlesztéseket összefogó hivatalban. 2004-től kizárólag a saját stúdiójára összpontosított, amit rajta kívül a testvére, Catia, és az unokatestvére, Juan Pablo Benlliure menedzsel.

Nála az a fenyegetés jelentette a kamaszkori lázadást, hogy építész helyett biológusnak áll, ám a család bosszantásának véget vetett egy olaszországi ösztöndíj. Nem azért, mert távol volt: az ottani szobatársa építészetet tanult, és szinte minden munkájánál besegített neki. Mire visszatért Mexikóba, nem volt kérdés, mihez kezd magával.

„Jókor startoltunk. Amikor lediplomáztam, szárnyalni kezdett a gazdaság, Mexikó globális játékossá vált, az építészet pedig globális trenddé, például ekkor épült a bilbaói Guggenheim múzeum. A generációm profitált ebből.

Nem tudtuk, hogyan megy majd a sorunk, de függetlenek akartunk lenni, és aktívak a nagyvilágban.”

A stúdiója első munkája mindjárt Kínában készült, méghozzá Aj Vej-vej közreműködésével; a művész-aktivista tizenhat fiatal építészt válogatott ki a világ különböző részeiről a projekthez. Bilbao kiállítási pavilonja 2004-től 2007-ig készült. Ez volt az az időszak, amikor a mindenre nyitott, pörgős fiatalkori útkeresésben a rengeteg új tapasztalat hatására ráébredt: teljesen másképp akarja csinálni ezt, mint a szülei. Ekkor fogalmazta meg az ars poeticáját:

„Az építészetnek minden egyes embert szolgálnia kell ezen a bolygón.

Nem elvont dolgokról beszélek. Az egyénnek kell a középpontban állnia, az építészetnek pedig hatnia kell széles körben. Emberek építenek embereknek, ezért mindenkit be kellene vonni: szociológusokat, filozófusokat, döntéshozókat, közgazdászokat, dizájnereket is.”

Miután mindez fokról fokra tudatosult benne, megfordult a korábbi látásmódja, merthogy „az építészetben fontos ugyan az esztétika és a szépség, ami felemeli a lelkünket, és ilyen állapotunkban jobb emberré akarunk válni. De a látvány és a szépség számomra nem ugyanaz.”

Bilbao vendégprofesszorként tanít a Yale egyetemen, fontosnak érzi, hogy Mexikót képviselheti külföldön, mert „még az USA-ban is keveset tudnak az országról, sokkal kevesebbet, mint nálunk róluk”.

Persze nem kulturális nagykövet. Előszeretettel provokálja a tanítványait, hogy új ötleteket húzzon ki belőlük. „Nem irányítom, inkább nyomasztom őket.

Sokszor a diákok egyszerűen elvégzik, amit mondanak nekik. De ennek másképp kellene lennie. Gondolkodni kell, és új ötletekkel előrukkolni, amelyek jobbá teszik az életünket.

Oly sok konkrét lehetőség van erre. Az utópia halott. Nem terveznünk kell a jövőt, hanem elképzelnünk.”

És mivel provokál? Legutóbb például kiválasztott egy területet Mexikó Cityben, és azt kérte a tanítványaitól, hogy tervezzék meg, milyen lesz szerintük 2050-ben. „Értelmezzék újra a közösségi tereket, a középületeket, mi lesz a garázsokkal, és így tovább.

Szeretek provokálni, mert nekünk, építészeknek a jelen valóságával kell foglalkoznunk, de az oktatásban rendszerint nem ez van. Ezért nyomasztom őket.”

Jól tudja, hogy a legújabb technológiák segítségével szinte bármit meg lehet építeni, de nem tartja fontosnak, mert „a geometria újra feltalálása, és a gravitációval való kekeckedés nélkül is lehet lenyűgöző dolgokat építeni. A nagyon direkt, tiszta építészetben hiszek, így sokkal könnyebb átadni az üzenetemet, és mindenkinek könnyebb megértenie”.

Mindennek pedig szorosan köze van Mexikóhoz. Az irodája Mexikóváros közepén áll, még akkor is, ha ott nem építenek. Szereti a szülővárosát, ezt a rendkívül nyüzsgő metropoliszt, a Paseo de la Reforma úton lévő székházuktól nem messze nőtt fel. Egyszerűen ott akart lenni, az irodájuk is azért csupa üveg, hogy szinte részévé váljanak az utcának, ahol rengeteg ünnepség, tüntetés, kulturális esemény zajlik.

Azt viszont nem tudja, miért nem dolgoznak a városban, nem kerülik az ottani projekteket. Jelenleg húsz helyszínen építkeznek, azok fele Mexikóban van, de egy sincs Mexikóvárosban.

Amúgy meg nem ez a legfontosabb kérdés. „A legfontosabb az egészség, aztán pedig, hogy legyen egy menedéked.” Ennek szellemében 2015-ben rendkívül olcsó, mintegy kétmillió forintnyi pesóba kerülő szociális lakásokat tervezett.

De nem csak olcsók ezek az otthonok: növelhető a területük, ahogy gyarapszik a család, alkalmazkodik Mexikó különböző klímájú területeihez, mert variálható a térszerkezete és az anyagai.

A kormány a rászorulók helyett kifizeti a ház árának felét, a másik felére pedig hitelt ad.

Bilbao pedig nem csak a levegőbe beszél: felkeresett rengeteg szociális házban élőt, hogy tisztában legyen a körülményeikkel és az igényeikkel. Meglepő módon az egyik jellemző kérés az volt, hogy „nézzen ki befejezett háznak” a ház. Merthogy Mexikó tele van lapos tetős házakkal, ahol acélrudak lógnak ki a tetőből.

„Régen így jelezték, hogy prosperál a ház, és újabb szintet készülnek ráépíteni – mondja Bilbao. – Ma már ez a kudarc jele, szóval senki nem akar többé lapos tetős házat.”

Hát Bilbao megtervezte, mert komolyan gondolja a kissé trumpos mottóját: „People first.”

Ez is érdekelhet:

design | mexikó | tatiana bilbao | építészet | dizájn