Close
Így lett sikeres New York művészvilágában egy fiatal magyar lány – Endre Dóra-portré

Így lett sikeres New York művészvilágában egy fiatal magyar lány – Endre Dóra-portré

Alig múlt húszéves, de már kisfilmeket és színdarabokat rendezett – Amerikában. Endre Dóra, mint a mesében, vállára vette a tarisznyáját, benne két hamuban sült pogácsával és egy nagy adag bátorsággal, majd nekivágott a kvázi ismeretlennek. Az óceán másik felén, a világ talán legfontosabb és leginspirálóbb városában próbálta megvalósítani önmagát úgy, hogy senkire sem számíthatott. A Roadsternek elmeséli, hogyan sikerült.

A kezdetek

Már gyermekként elköteleződtem a színház iránt, otthon lényegében ez volt az első szerelmem. A progresszív darabok óriási hatással voltak rám. Aztán angolul kezdtem el tanulni az egyetemen média és kommunikáció szakon, ami erőteljes löketet adott arrafelé, hogy mindenképp külföldön tanuljak. Először Firenzében ültem be az iskolapadba, aztán az egyetemi évek alatt egy rövid kurzust New Yorkban töltöttem. Itt újra szerelmes lettem.

Megtetszett, hogy művészileg mennyire sokrétű a város, hogy minden sarkon találok valami rendkívül inspirálót, újat, vagy valami egészen mást. Rengeteget jártam színházba, múzeumba, hol teljesen véletlenszerűen, olykor ismerősökkel, és rájöttem, hogy ezek a hatások mennyire segítenek a filmekkel kapcsolatos gondolkodásban. Megfogott a város pezsgése, az emberek, és a művészi sokoldalúság.

Az első lépések

Miután végeztem Budapesten, egyértelművé vált számomra, hogy ha filmes és színházas vonalon indulok el, abból Amerika lesz. Egyedül vágtam bele. Az egyetem alatt legálisan vállalhattam munkát, és már akkor elkezdtem ismerkedni, kapcsolatokat építeni.

Hirdetéseket nézegettem, mindenféle dologra jelentkeztem, nyitott szemmel jártam, és reméltem, előbb-utóbb összejön valami.

Édesanyám mondta mindig, hogy ha színészként van bennem tehetség és igazán akarom, egy-egy forgatás alatt megismerhetek rendezőket, írókat, meg egyéb szakmabelieket, akik aztán rendezőként is segíthetik a pályámat. Igaza lett. Megismertem például jó néhány operatőrt és producert, majd szépen, lassan kezdett kialakulni a dolog. Persze nyitott voltam mindenre, igyekeztem szociális lenni és találkozni, beszélgetni a művészi szakmában dolgozókkal, mert sose lehet tudni, éppen hol keresnek embert. Így tudtam off-Broadway rendezni egy darabot.

A világot jelentő deszka

Az off-Broadway előadás kapcsán mondjuk pont nem rendezőre, hanem asszisztensre volt szükség a producerkedő direktor mellé. Hiába ismertem a darabot, elég abszurdnak tűnt az egész… Leültünk beszélgetni, és nagyon megtetszett nekik, hogy próbálkozok. Végül engem választottak.

Az első nyári próbára egy forgatás után toppantam be, szinte teljesen beborítva homokkal, de elkezdtem ötletelni, játszani, amivel segítettem a próbát. Néhány héttel később aztán annyira sok lett a produceri teendő, hogy rám bízták a rendezést. Picit furcsa volt. Kedvet kaptam hozzá, és igyekeztem minél többet tanulni, a második alkalommal már co-producerként tevékenykedtem.

Titulus

Igazából nehéz eldönteni, mert sok mindent tanultam. Úgy éreztem, nem árt, ha több dologban is jártas vagyok. A rendezés érdekel leginkább, jelenleg a rendezői oldalon dolgozom filmeken és színházban, de a producerkedésbe is besegítek, illetve néha tollat ragadok és írok.

Hasznos lehet, hogy több lábon állok, mert előbb-utóbb úgyis rákényszerülök: megtörténhet, hogy valaki valamit nem csinál meg, vagy három nappal a forgatás előtt eltűnik, és akkor muszáj beugrani.

Magyarként érvényesülni

Nehéz, de ez nem nemzetiségfüggő. Hatalmas város New York, rengetegen vagyunk. Főleg az elején anyagilag sem egyszerű, ezért nagyon fontos, hogy több lábon álljon az ember (bár ez szerintem Európában is így van). Próbálom kiaknázni mindazt, amit tudok, továbbá mindig újat tanulni, legyen szó akár nyelvekről is, mert akadhatnak helyzetek, amikor jól jöhet.

Egyedül jöttem ide, ráadásul a nehezebbik utat választottam. Kevés magyar van szakmán belül a városban, így hát sokan tudják, hogy “a magyar lány”, az én vagyok, ami óriási büszkeséggel tölt el.

Egy átlagos hétköznap

Sokat csatangolok, nagyjából tizenhárom kilométert rakok a lábaimba. Kiváló a metrórendszer New Yorkban, igyekszem is jól kihasználni – szerintem a legnagyobb előnye a városnak, hogy a metrómegállókban van wifi… Általában olvasok és levelezek utazás közben. Vagy alszom. Elsőre talán furán hangzik, de hozzá lehet szokni.

Amennyiben nincs kora reggeli teendőm, akkor hajnalig fent vagyok. Inkább éjszakai bagolynak számítok, ilyenkor írok, szervezek, e-mailezek, aztán délelőtt találkozókra megyek, meetingeken ülök, vagy ha forgatás van, ott tüsténkedem. Rendre késő este érek csak haza. Amikor színházi próbánk van, akkor nyugodtabbak a napjaim; csak ülök a kis vázlatfüzetemmel, jegyzetelek, és csupán ebédért vagy vacsoráért ugrok ki valahová.

New York, New York

Kedvenc helyem a Lincoln Center. Gyakran járok be, másfél éve újhullám tag vagyok. Ez egy fiataloknak szóló tagság, és nagyon hasznos (egyébként folyamatosan keresik a kreatív embereket).

Imádom a Times Square-t, ami ugyan minden New York-i legutáltabb helye,

de nekem ez jelenti New Yorkot, és reprezentálja azt, ami itt történik: az őrületet és a káoszt.

Szeretem a Guggenheimet is, illetve van még egy viszonylag kevesek által ismert, ellenben zseniális múzeum, a filmes orientáltságú Museum of the Moving Image.

Ez az egyik legnagyobb, filmhez köthető múzeum Amerikában, órákon át el tudok veszni a kosztümök, a Robin Williams-jelmezek, a Star Wars-relikviák, az eredeti forgatókönyvek és a hitelesen berendezett írói szobák között.

Aktualitások

Jelenleg színház- és filmprojekteken dolgozom. Ősszel iskolai turnéra viszek egy igaz történeten alapuló, Alan Rickman által írt és rendezett darabot (My Name is Rachel Corrie), melyet off-Broadway tavaly februárban már megcsináltunk.

A Közel-Keletet mutatja be egy amerikai lány szemével, aki a gázai övezetbe ment. Könnyű azonosulni a humorával, az életfelfogásával – egy ideális világban mindenkinek biztonságban kellene lennie –, és gyakorlatilag mindennel, amit képvisel. Imádom, és mindenképp szeretném elvinni az iskolákba, mert sajnos alig ismerik.

Kisfilmek a nagyvilágból

A filmekkel Firenzében kezdtem foglalkozni. Először csupán néhány kisebbet forgattam, aztán tavaly immáron New Yorkban is készült kettő, melyek sikeresek lettek: Manhattanben és Brooklynban is jártak fesztiválon, illetve szintén jól mentek a forgatókönyveim is Houstontól Londonig. Olaszországban forgattam egy emlékekről és a retrográd amnéziáról szóló kisfilmet Positanóban, de nem a színekkel megfestett, élettel teli, hanem a ködös és üres városban, ami így aztán elég szokatlan lett.

A következő az autizmus témáját járja majd körbe: egy párt mutat be, melynek fiútagja autista. A film a lehetőségeik limitáltságáról szól – gondolok itt a fiatal korukra, a pályakezdésre és persze az autizmusra. Új dolgokat kell megszokniuk, miközben távol vannak a családjuktól.

Jövőbeli tervek

Nálam a közeljövő nem éveket, maximum a következő decembert jelenti: ősszel hazajövök, aztán majd visszamegyek az Államokba, és ha minden jól megy, jövőre egy ismerősöm egész estés játékfilmjében tevékenykedem.

Fantasztikus hely New York, teljesen odavagyok érte, de úgymond a feladatot követem. Előfordulhat, hogy nem tudok egyről a kettőre lépni, vagy netán valami rosszul alakul. Ha Európában kapok munkát, akkor nem kérdés, hogy megyek utána.

Van egy jó hírünk.

Megjelent a Roadster magazin első nyomtatott kiadása, amelyben olyan történeteket gyűjtöttünk össze, amelyek minket is folyamatosan inspirálnak. Szerintünk szép lett, reméljük, neked is tetszeni fog.

Ha velünk tartanál ezen az utazáson, ezen a linken megrendelheted a magazin első számát.

Ez is érdekelhet:

(Fotók: Unsplash, Pratya J. Photographer)

Close